Főoldal / Szalézi világ / Luigi Olivares, a segítőkész szeretet püspöke
Luigi Olivares, a segítőkész szeretet püspöke
2019-05-19 Vasárnap | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
megemlékezés • szentség • püspök •
Égi születésnapján, május 19-én Tiszteletreméltó Luigi Olivares szalézi püspökről emlékezik meg a Szalézi Család.
Corgettában (Milano) született 1873-ban, a család tizenöt gyermeke közül negyedikként. Egyik fiútestvére később misszionárius lett, egy lánytestvére pedig Canossa-rendi apáca. Először Monzában, később Milánóban jár a szemináriumba.
A szaléziak 1894-ben érkeztek Milánóba és megnyitották az első oratóriumot. Olivares kispap korában lelki vezetőjét, Don Morgantit, Don Bosco fiainak nagy jótevőjét volt, és megismerkedik a szaléziakkal. Elolvassa Don Bosco életét, ami mélyen megérinti, elsősorban a nevelési módszere, amelyet otthon édesanyjától is tapasztalt.
Tanulmányait befejezve, 1896-ban Milánóban pappá szentelik. Rögtön levelet ír a főpásztorának és engedélyt kér, hogy belépjen a szalézi rendbe, de Ferrari érsek atya egyszerűen nemet mond, és a 22 éves fiatal papot Saronnóba küldi, az érsekség kollégiumának rektorhelyettesi posztjára. Olivares atya a megelőző módszert elsajátítva családot formál a szeminárium tagjaiból.
Nyolc év után sikerül elérnie, hogy beléphessen a szaléziak közé. 1904-ben Folglizzóban belép a szalézi novíciátusba, miközben morális teológiát, valamint szociológiát tanít. 1905-ben leteszi első szerzetesi fogadalmát. Az elöljárói Torinóba küldik, ahol a papságra készülők tanára lesz.
1910-ben kinevezik a nehéz helyzetben lévő Szabadító Szűz Mária plébániára Rómában, igazgatónak és plébánosnak, amelyet a pápa a szaléziakra bízott. Don Olivares alázattal megy oda, azonnal elkötelezve magát az emberek iránt. Az első szentmisén azt mondja a híveknek: "Mindannyiaótokat szeretlek az Úrban, még azokat is, akik nem látnak barátot a pap személyében". Az új plébános jóságának köszönhetően a rosszhírű negyed láthatóan megváltozik, hisz azt mondta, egyetlen öregasszony kedvéért is prédikálni fog. Akkor sem mulasztotta el a hitoktatást, amikor csak néhány lányra csökkent a hallgatósága. Egyik nap, amikor az utcán egy agresszív férfi megpofozza, Olivares atya így szól hozzá: „Köszönöm!”, és odatartotta a másik arcát is. Don Bosco igaz gyermekeként ő is mindig az emberek és a fiatalok között van. Gyóntatószékénél reggeltől estig sorakoznak. Sokszor egész nap gyóntatott, amit csak a szentmisék bemutatása szakította meg.
1915 májusában Olaszország belépett az első világháborúba. Az idők mindenki számára kemények és nehezek lettek. Míg Don Olivares megduplázta erőfeszítéseit, hogy megkönnyítse a rászoruló családok életét, XV. Benedek pápa 1916-ban kinevezte Sutri és Nepi püspökének, két nagyon régi városnak, Rómától 40 kilométerre. Az új püspökre bízott egyházmegye nem volt hatalmas: mindössze 60 ezer lakos volt, 35 plébániában. A háborús évek alatt azonban a Veneto régióból sok menekült érkezett különösen, Nepi közelébe, akiket a háború közvetlenül sújtott: családok, akik hirtelen elvesztették mindenüket.
Mint püspök, előír magának egy öt pontból álló szabályzatot: „Egyházmegyémet, mint menyasszonyomat fogom szeretni. Szónoklataimban mindig a lelkek érdekeit fogom nézni, és semmilyen fontos döntést nem hozok anélkül, hogy előtte ne konzultáltam volna Jézussal. Kerülni fogom a fényűzést és a hiábavalóságokat. Napirendet készítek, és hűségesen betartom. Püspöki életem igazolása: a segítőkész szeretet és minden áldozat.” Gyakran hangoztatta: "Istennek köszönhetem, hogy keresztény, pap, szalézi és püspök vagyok: szentté kell lennem."
Mindig kész volt mindenféle munkára és áldozatra a lelkek javára. Azonnal elment az egyházmegyéjébe, ahol vigasztalta a háborús menekülteket, segítette és apaként védelmezte őket és igyekezett kielégíteni a legközvetlenebb szükségleteiket. Látogatta a bebörtönzötteket, és hittant tanított a fiatal munkásoknak. Msgr. Olivares alakjának jellemzője a kedvessége, mosolyának vonzereje, az elme és a lélek finomsága volt. Rendkívüli módon szerette papjait, megértette és mindig megvédte őket. Lelkipásztori szeretete, a szegény családoknak nyújtott figyelme és segítsége, a leghátrányosabb helyzetűek felé forduló szeretete és a legrosszabb sorsú fiatalok kedvelése alkották 26 éves püspöki munkájának alapjait.
Egyházmegyéjén kívül, 1943. május 19-én halt meg, miközben lelkigyakorlatot tartott a pordenonei szalézi ház növendékeinek. Majdnem hetven éves volt. Szentségének híre halála után azonnal széles körben elterjedt. Az egyik orvos, aki a pordenonei kórházban kezelte, ezt vallotta róla: „Amíg a katolikus egyház ilyen bajnokokkal rendelkezik, mindig újabb és nagyobb győzelmeket fog aratni. Az ilyen emberek hirdethetik az evangéliumot és elérhetik, hogy még a hitetlenek is meghallgassák őket.” Földi maradványai Nepiben nyugszanak a székesegyházban. 2004-ben II. János Pál pápa tiszteletreméltóvá nyilvánította.
Szaléziak.HU
