Főoldal / Szalézi világ / Olaszország – Egy szalézi az ukrajnai háború frontvonaláról
Olaszország – Egy szalézi az ukrajnai háború frontvonaláról
2024-04-18 Csütörtök | #Szalézi világ
Mint azt kedvesen elmondja, aminek mintha semmi köze nem lenne a horrorral, ahonnan érkezik, mostanában Rómában "pihen egy kicsit". Oleh Ladnyuk atya egy ukrán szalézi pap, aki katonai lelkész a fronton, a hazájuk védelmében harcoló katonák és a civilek között, akiknek több mint két éve látták, ahogy az életük szerzefoszlik. Humanitárius segélyt visz oda, ahol a rakéták csapódnak be, és segít a fiatalok és a felnőttek evakuálásában ezekről a helyekről – eddig legalább 500 embernek segített, de valószínűleg sokkal többen vannak.
A szalézi szerzetes – aki Dnyipróban végzi szolgálatát, és történelmet tanít a város állami iskolájában – a napokban Rómában tartózkodik, hogy két másik pappal és egy tucatnyi laikussal részt vegyen az „Elkísérés ha a trauma lesújt” tanfolyamon, melynek házigazdája a Pápai Szalézi Egyetem, együttműködve a Neveléstudományi Karral, a DON BOSCO NEL MONDO Alapítvánnyal és a Don Bosco Hálózattal. Egy projekt, melynek célja elméleti és módszertani eszközök biztosítása a háború okozta traumák kezeléséhez.
Kik vesznek részt ezen a tanfolyamon?
A tanfolyamot kifejezetten Ukrajna és a Közel-Kelet számára tervezték. Ukrajnából a szalézi otthonokból és a donyecki exarchátusból is érkeztek katekéták, tanárok és pszichológusok, mert területük fele meg van szállva, és nekik is hozzá kell járulniuk a háború okozta sebek gyógyulásához. A kurzus nagyon érdekes, mert a háború okozta traumákkal kapcsolatos témákkal foglalkozik: olyan traumákkal, amelyeket sajnos konfliktusok során nem mindig látunk, a lelki sebek akár néhány évvel a háború után is felszakadhatnak. Beszéljünk például a gyászról. Ez egy nagyon hasznos téma, mert gyakran foglalkozunk olyan emberekkel, akik elvesztették gyermeküket, férjüket vagy szülőjüket a háborúban. Elmagyarázták nekünk, mit kérdezhetünk, miről beszéljünk és miről ne. Például az egyik szólam, ami traumatizálhat, a „Minden rendben lesz.” Ezt nem szabad kimondani, mert kik vagyunk mi, hogy elmondhassuk, hogy minden rendben lesz? Aztán más dolgokat is elmagyaráznak nekünk, és ez nagyon fontos számunkra, mert Ukrajnában hiányoznak a pszichológusok, akik civilekkel vagy a katonasággal tudnak dolgozni, miközben sajnos a jövőben nőni fog a pszichológusok iránti igény. Ettől persze mi biztosan nem leszünk pszichológusok, de legalább van módunk arra, hogy ilyen elsősegélyt nyújtsunk a háborús traumáktól szenvedőknek.
Hogyan élte meg személyesen azoknak az embereknek az elkísérését, akik elszenvedték szeretteik elvesztését a több mint két éve tartó nagyszabású háború során? Mit gondol, mi az, amit érdemes megjegyezni, amikor valakinek vigaszt próbálunk nyújtani?
Amikor az emberek gyászolnak, gyakran nem a fülükkel hallgatnak, hanem a szívükkel. A gyászoló emberek gyakran haragszanak a világra. Éppen ezért nagyon nehéz: a használandó szavak helyzettől függenek, de mindenekelőtt a jelenléted a fontos. A közelség sokat segít. Például a háború első napjaiban, amikor megkérdezték tőlem: "Hol van ez az Isten? Nem látjuk őt? Itt minden elpusztult, sok a haláleset", nem válaszoltam, de én ezekkel az emberekkel maradtam és akkor azt mondták nekem: "Most már látjuk Istent a te jelenlétedben közöttünk".
Még itt is, ha valaki elveszítette szeretteit, és közel állunk hozzá, gyakran nem kell azonnal "ugrani" a szavakkal, mert ha szavakat használsz, akkor úgy tűnik, hogy tanár akarsz lenni, olyasvalaki, aki tanácsot ad. De a szenvedő ember abban a pillanatban nem tanárt akar, hanem valakit, aki közel áll hozzá, akinek beszélhet az általa érzett fájdalomról.
Ha ilyen nehéz helyzetben lévő emberekkel kommunikál, mit kell figyelembe vennie, hogy ne kockáztassa, hogy megbántja őket?
Először is hagyni kell, hogy az emberek megszokják az új helyzetet. Ne próbálj azonnal beszélni, hanem kérdezd meg, hogy mennek a dolgok. Nem kell túl sok kérdést feltenni. Jobb, ha megvárod, míg az illető hozzászokik, majd lassan elkezd beszélni. Mert azok, akik túlélték a háborút, tele vannak rengeteg érzelemmel. És hidd el, a többség, a háborút átélők 90%-a, fokozatosan el fog jutni oda, hogy sok mindenről beszéljen.
Nagyon nehéz megérteni valakit, aki a háborúból jött. Például hadd beszéljek magamról: megérkeztem Olaszországba, és valaki meghívott, hogy menjek el valahova, valaki más azt mondta: „Menjünk Torinóba, hogy meglátogassuk a barátainkat”, én pedig azt válaszoltam: „Elnézést, én Rómában maradok, mert nagyon fáradt vagyok." És ez nem a fizikai fáradtságról szól, mint amikor az ember aludni akar. Ez egy pszichológiai fáradtság, hogy nem akarsz sehova menni, csak pihenni, esetleg sétálni Rómában, csak nézni a parkokat. Olyan fáradtság ez, amit senki sem érthet meg, ha nincs mögötte ez a dráma. A háború okozta pszichológiai fáradtság nagyon nagy.
A háború kezdete óta soha nem hagyta abba az emberek támogatását a frontvonalhoz nagyon közel eső területeken. Küldetése, mint mondta, hogy segítsen az embereknek "embernek" maradni...
Igen, több mint 500 embert menekítettem ki nagyon veszélyes területekről, ahová mások nem mentek. Ha az evakuáláskor az emberek 10%-a köszönetet mondott nekem, az már sok. De az a lényeg, hogy egy év, két év elteltével kapok olyan üzeneteket, hogy: "Te mentettél meg minket akkor. Mindig emlékezni fogunk erre, és hálásak vagyunk." És azt sem tudom, kitől származnak ezek az üzenetek. Például látom ezeket az embereket, akiknek segítettem megszökni, és most újra van életük, és arra gondolok: "Hol lenne ez a fiú vagy lány, ez a család, ha nem segítettem volna nekik?"
Boldog vagyok, mert azt mondják, teljes életet kell élni – és még inkább teljes papi életet –, és úgy gondolom, hogy ez a legszebb, amit az életben tehettem. Mert az élet ad egy esélyt és azt mondod magadnak: ez lehet a legnagyobb dolog az életedben és ezért vagy elfogadom, vagy nem. Vagy belevetem magam, vagy nem vetem bele magam. És amikor beleveted magad, akkor látod, hogy sok szép dolgot tettél és életben maradtál, mert még az sem nyilvánvaló, hogy megfeleltél az életed követelményeinek, és hogy mindez gyönyörű.
Sokan köszönetet mondtak nekem, és sokan azt mondták: „Látom Istent rajtad keresztül.” Tehát továbbra is segítsünk, dolgozzunk a plébániákon, segítsük a frontvonalon lévőket.
Svitlana Dukhovych - Vatican News
ANS-Róma/Szaléziak.HU
