Főoldal / Magyar Tartomány / Péliföldszentkereszt – Búcsú – „A megújulás kulcsa az édesanyák kezében van"
Péliföldszentkereszt – Búcsú – „A megújulás kulcsa az édesanyák kezében van"
2018-05-06 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Május 5-6-án tartották a szaléziak a hagyományos májusi búcsút Péliföldszentkereszten. Szombaton, a búcsú előestéjén Baji János atya gyémántmiséjét ünnepelték, komolyzenei koncerttel és fényszínházzal, vasárnap pedig kiállítással és ünnepi szentmisével emlékeztek meg Szűz Máriáról és köszöntötték az édesanyákat.
Az ünnepi szentmisét Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök mutatta be. Szentbeszédében a következő gondolatokat osztotta meg a lourdes-i barlang előtti tisztáson imádkozó hívőkkel, zarándokokkal:
„Május nagyon gazdag a katolikus ember lelke számára, hiszen ez a pünkösd hónapja, a Szentlélek kiáradásának, frissességének erejével és lendületével, megújító kegyelmével. De ez a Boldogságos Szűz Mária hónapja is, a maga bensőséges kedvességével, édesanyai szeretetével.
Amikor így májusban elzarándokolunk Péliföldszentkeresztre, akkor köszöntjük Máriát, mint égi édesanyánkat, és imádkozunk az élő és holt édesanyánkért, nagymamákért.
Ugyanakkor, ha már Péliföldszentkereszt a zarándoklatunk célja, akkor azért is jövünk, hogy föltekintsünk Krisztus keresztjére, hiszen ez a mi jelünk. Irányt és célt mutat számunkra.
Talán sokan kérdezik, hogy miért pont ilyenkor van ez az ősi zarándoklat? Régebben a Szent Keresztnek két ünnepe volt, a ma is meglévő, szeptember 14-ei Szent Kereszt felmagasztalása – a kegyhely őszi búcsúja, illetve ilyenkor, május 3-án a Szent Kereszt megtalálásának ünnepe. A hagyomány szerint Nagy Konstantin császár édesanyja, Ilona (görögösen Heléné) császárnő volt az, aki elzarándokolt a Szentföldre, vitt magával sok bölcs és hívő papot és tudóst, velük mintegy föltáratta a Szentföld gazdagságát és ahol csak lehetett, igyekezett emlékhelyeket, kápolnákat állítani, hogy megőrizze, hol is járt Jézus Krisztus földi életében. Ő volt az, aki eközben ott, ahol a hagyomány rögzítette számunkra, megtalálta Jézus keresztjét. Érdekesség, hogy ebben egy igen gonosz római császár rendelkezése volt segítségére, aki miután a Krisztus után 70-ben lezajlott lázadás miatt kizavarta a zsidókat és a keresztényeket Jeruzsálemből, hogy nyomuk se maradjon, pogány bálványszobrokkal megszentségtelenítette mindazokat a helyeket, amelyek fontosak voltak számukra, és pont ez révén – Isten a gonoszságot is jóra tudja használni – tudták, hogy hol vannak a Jézussal kapcsolatos helyek, mert amiket a császár igyekezett eltüntetni és megszentségteleníteni, ezzel a gonoszsággal őrizte meg.
Ebből is látszik, hogy amikor a világ történelme úgy alakul, hogy kezdenénk kétségbe esni –most is lenne rá okunk, Európa őrült iszlamizálása miatt - akkor azért érdemes kivárni a végét és soha ne engedjük el az Istenbe vetett reményünket, mert Isten ezek által és a mi együttműködésünkkel megújítja ezt a szerencsétlen Európát.
Visszatérve az előbbi gondolatokhoz: Ilona császárnő tehát megtalálja a Szent Keresztet – ennek az ünnepe volt május 3., majd szeptember 14. annak, hogy elviszik és ünnepélyesen felállítják a jeruzsálemi bazilikában.
Ennek a Szent Keresztnek a kis szilánkja az, amit mi őrzünk itt 1269 óta a péliföldszentkereszti sokszor ledöntött, de mindig megújuló templomban, amit most néhány éve teljesen felújíthattunk, hála az isteni szeretetnek és az emberi jószándéknak. Most eljöhetünk ide, mintha Krisztus keresztjéhez zarándokolnánk és föltekinthetünk a keresztre, hogy belőle reményt és erőt merítsünk. Mert Krisztus keresztje az erőről szól: a szeretet, az alázat erejéről. Az Isten szeretetének végtelenségéről.
A kereszt magában a föltámadást jelenti, általa a föltámadott győzedelmes Urat látjuk, aki legyőzi a bűneinket, kicsinységünket, gátlásainkat és bennünket is győzelemre vezet. Milyen érdekes, hogy ez a kereszt így tündököl és ragyog számunkra, ezt egy édesanya munkásságának, Ilona császárnő lelkesedésének, hitének, hajthatatlanságának, pénzt, munkát nem kímélő Isten iránti szeretetének köszönhető. Ha a mai keresztény édesanyák számára példaképeket keresünk, akkor akár Ilona császárnő is egyik lehet a sok közül, legalább ebben a szándékában, hogy Krisztus nyomában járjon.
Tőlünk, szaléziaktól, de sokaktól kérdezik ma az édesanyák, hogy tehetetlenek a gyermekeikkel, mit csináljanak velük, hogy csinálják? Egyetlen jó válasz van számukra: Vigyétek őket Krisztushoz!
Nagyon sokszor próbálunk emberi bölcsességekkel, okosságokkal, emberi praktikákkal, ügyeskedni. Próbáljuk a gyereket azzal jobbá tenni, hogy elhalmozzuk ajándékokkal, máskor meg büntetésekkel, de egyik sem vezet eredményre, mert a legnagyobb ajándékot nem adjuk oda a gyermeknek: annak az örömét, a biztonságát, annak az életet megalapozó ténynek a valóságát, hogy Isten szereti őt. A kisgyermeknek a legnagyobb ajándék, amikor ő felnőve rajtunk keresztül megtapasztalja, velünk együtt az imádságban megéli Isten jóságát, szeretetét.
Nekünk, szaléziaknak nagy gazdagságunk, hogy volt olyan édesanya, aki bár írni, olvasni nem tudott, nem tanulmányozott pszichológiai és pedagógiai praktikákat, viszont tudta a fiát kézen fogni, Istenhez elvezetni, megtanítani imádkozni. Ő Margit mama, Bosco Szent János édesanyja. Vele meglátták Isten szeretetét az életükben, tudtak örülni annak, ami van, és nem hiányolni azt, ami nincs. Meglátták az isteni szeretetet a munkában, ami által teremtő, alkotó életet élhettek és ez az egyszerű asszony annyira ismerte az ő katolikus hitét, hogy egy tanyán, pap jelenléte nélkül is megtanította a fiait a hittanra, felkészítette őket az első szentgyónásukra, szentáldozásukra, mert bár sok mindent nem tudott, de a legfontosabbat igen: ismerte Jézust, ismerte az Istent, mert közel volt hozzá.
Margit mamára mi, szaléziak úgy tekintünk, mint minden édesanya példaképére, és bár sajnos még nincsen boldoggá, szentté avatva, mi mégis úgy tiszteljük. Egyszerűségével, alázatával, a hétköznapokat megszentelő munkájával, szeretetével példakép számunkra is.
Talán nem volt még olyan májusi búcsú Szentkereszten, hogy ilyen kevesen lettünk volna papok. Talán meglepődünk, talán hiányolunk egy-egy atyát, de hiányolhatjuk azokat is, akik nem születtek meg és papok lettek volna, azokat, akiket nem vállalt a család. Jó család nélkül, jó édesanyák, jó édesapák nélkül nem lesz majd, aki feloldozzon bennünket, aki ott üljön a halálos ágyunknál, aki megadja számunkra az Isten szeretetének ajándékát, nem lesz, aki szentmisét mutasson be a szeretteinkért, aki tanítsa a gyermekeinket és az unokáinkat. Az, hogy ma az Egyházban nagyon szegény és szerény a papi és szerzetesi hivatás, sajnos annak egy nagyon erőteljesen árulkodó jele, hogy gyengék a családjaink. Sajnos sokszor ordít a gyengeségünk, a lustaságunk, nem is annyira a jólétet, hanem a kényelmet keressük. A kényelem társadalma ez, amely mindig az egyszerűbbet, az erőfeszítés, a feladat nélkülit választja, mint a víz, amely nem folyik sehová és lassan megposhad, elmocsarasodik.
De a pünkösd közeledik! De a feltámadás húsvéti fényében élünk! Itt van számunkra a Boldogságos Szűz Mária édesanyai szeretete! Ne engedjük, hogy mindezek a kísértések legyőzzenek! Talán kevés a pap a búcsúban, de nagy öröm, hogy vannak fiatal szerzetestársaim, akik már elindultak azon az úton, hogy szerzetes testvérek vagy papok, nővérek legyenek. Nagy gazdagság és nagy remény ez számunkra!
Van feladatunk bőven! De ne a rosszat nézzük! Szent Ágoston az egyik diakónusának, aki elment misszióba és hazatérve azon kesergett, hogy mennyi sötétséget látott, azt mondta: „Nem azért küldtelek, hogy sötétséget láss, hanem hogy világosságot vigyél!” Ez a mi egyházi feladatunk. Nem panaszkodni, nem sóvárogni, nem nosztalgiázni, hanem vidámságot, reményt, örömet, bizalmat vinni, és mindezt megélhetővé, megtapasztalhatóvá tenni a szolgálatunk által. Ugyanakkor megmutatni, hogy az élet akkor igazi és szép, ha vállaljuk a nehézségeit, a kihívásait, hiszen ezeken előre haladva tud az életünk újabb és újabb értelmet kapni, emberi méltóságunk kiteljesedni, emberi szeretetünk és közösségünk tovább épülni. Talán maga a megújult Szentkereszt is tanúságtétel arra, hogy ami külsőleg megtörténik, az megtörténik a szívünkben, a lelkünkben, és megtörténik az emberi közösségeinkben is. Egyik legnagyobb kulcs mindehhez az édesanyák kezében, szívében és imádságában van.
Ma az édesanyákat köszöntjük. Kérjük számukra az Isten szeretetét, hogy adjon erőt nekik a nehézségek közepette is. Imádkozunk az elhunyt édesanyákért, kérve üdvösségüket, és ugyanakkor kérjük az édesanyákat és nagymamákat, hogy szeretetükkel tegyenek tanúságot Isten közelségéről, Szűz Mária anyai szeretetéről, és ezzel is bátorítsanak bennünket a mindennapok helytállásában.”
Szaléziak.HU
