Főoldal / Magyar Tartomány / Péliföldszentkereszt - Egymás között, egymásért - A Szalézi Család Napja
Péliföldszentkereszt - Egymás között, egymásért - A Szalézi Család Napja
2026-05-10 Ma | #Magyar Tartomány | KIEMELT
Szalézi Család • ünnep • Péliföldszentkereszt • szalézi munkatársak •
Május 9-én ünnepeltük Péliföldszentkereszten a Szalézi Család Napját egésznapos családi programmal. A Szalézi Család közös ünnepe jó alkalom volt arra, hogy a megújulás útját ne egyedül, hanem a karizma egészével együtt járjuk, hálát adva az egység ajándékáért és a közös küldetésért.
10.30-kor kezdődött a szentmise a lourdes-i barlangnál, amelyet Vitális Gábor tartományfőnök atya mutatott be paptársaival. Prédikációjában a következőket mondta:
Kedves Szalézi Család, kedves testvérek! Jó ilyenkor úgy együtt lenni, hogy fél szavakból is értjük egymást, mert számunkra Don Bosco, az ő pedagógiája, az ő nyelve érthető. Nem azért, mert mindannyian beszélünk olaszul, hanem azért, mert mindannyian ismerjük a szalézi nyelvet. És ez érthető számunkra.
Ugyanakkor mégis az utóbbi időben van egy mondat, amit egyre többet hallok a fiataloktól. Tőletek, kedves fiatalok meg! Fölhívom a kedves munkatársak, felnőttek figyelmét is! Figyeljünk oda erre! Nem mindig ugyanúgy fogalmazzák meg és nem mindig ugyanazt mondják ki, nem ugyanazokat a szavakat használva fejezik ki ezt, de valami hasonlót szoktak mondani: „Nem tudom, valahogy semmihez sincs kedvem.” És furcsa, mert ez a mondat, vagy az ehhez hasonló mondatok sokszor nem a legnehezebb élethelyzetekben hangzanak el. Mert van, aki tanul, van, aki dolgozik, közösségbe jár, vannak barátai, meg vannak tervei. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy minden rendben van. És mégis megfogalmazódik a mondat: „Nem tudom, valahogy semmihez sincsen kedvem.”
Aztán mégis, mintha lassan ebből az életből, amely kívülről úgy tűnik, hogy a helyén van, eltűnne valami. Eltűnne belőle a lelkesedés, eltűnik belőle olykor a várakozás, aztán a legrosszabb esetben eltűnik az öröm képessége.
Nem a hangos jókedvre gondolok az öröm alatt, hanem sokkal inkább arra belső, mély magatartásra, amit mi a szalézi lelkiségből nagyon jól ismerünk. Amikor az ember képes örülni annak, hogy él, hogy ott van a többiekkel, hogy vannak kapcsolatai, hogy vannak barátai, hogy egy nagy családhoz tartozik, a Szalézi Családhoz, amelynek számtalan ága van, és végtére is, hogy érdemes felkelni azon a napon és örömmel tekinteni a jövőbe.
Úgy érzem, hogy talán először az ember nem a hitet veszíti el, hanem lehet, hogy először az öröm halványul el az ember szívében. És azt hiszem, hogy éppen ezért különösen fontos ez a mai nap, hogy itt vagyunk.
Mert Don Bosco első műve a Vidámság Társasága volt. És amikor Don Boscót nézzük, vannak olyan dolgok, amelyeket észre kell venni. Az ő első műve a Vidámság Társasága. Az első helyre tette, hogy az életem legyen kiegyensúlyozott, örömteli és vidám. Mert gondolom, hogy abból az örömből, ami a szívből fakad, abból megszületik a belső mély hit. És amikor az ember elveszíti azt a belső örömöt, hovatartozást, az élet értelmét, akkor a hit is elkezd halványulni.
Úgy látom, Don Bosco ezt mélyen értette, csak nem fejezte így ki. De a mozdulatai, a gesztusai mindezt mutatták. És ezért a mai nap nagyon fontos nekünk, a Szalézi Családnak. Mert amikor együtt van a Szalézi Család: szerzetesek, nővérek, munkatársak, animátorok, fiatalok, öregdiákok vagy voltnövendékek, a jótevőink sokasága, akkor valójában nem egyszerűen egy közösségi rendezvényre jöttünk el, és egy közösségi rendezvényen veszünk részt, egy családi napon, hanem emlékeztetjük egymást valami nagyon fontos dologra. Arra, hogy Don Bosco álma még mindig itt él köztünk. A szívünkben van. Megérintett egyszer, valamikor, és most eljöttünk, hogy együtt ezt az álmot közösen megéljük, megosszuk egymással.
Na, ez az, ami úgy érzem, úgy gondolom, ma fontosabb, mint bármikor valaha!
Mert Don Bosco Torinója tele volt olyan fiatalokkal, akik sodródó fiúk voltak. Fáradt, nehéz tekintetekkel kora reggel, amikor elindultak a munkába, vagy éppen amikor a kéményseprésből hazaérkeztek, és a szemüket sem lehetett látni a koromtól. Tele voltak bizonytalan jövőképpel. Otthonról el kellett szakadni, nagyvárosba kerültem, nem találom a helyem, és azt sem értem, miért kell fölkelnem reggel, mert még a fizetésem sem adják ide időben. És érdekes módon Don Bosco nem egy módszerrel kezdte, nem programokkal, meg stratégiákkal, ahogy szokták, hanem egy egyszerű dologgal, amely a mai szalézi pedagógia kulcsmondata, kulcsgondolata: a jelenléttel.
Odament a fiatalokhoz, bárkihez, akivel találkozott, és csupán csak egy dolgot kérdezett: „Hogy hívnak?” Ez volt az első, legfontosabb kérdése. Ki vagy? Mi a neved? Hogy hívnak? Bármikor, amikor Don Bosco találkozásait olvassátok, az első kérdés nem egy ilyen diplomatikus kérdés, mert hát illik megkérdezni. Don Bosco nem hiába szerkeszti ezt így. Az első kérdése mindig ez: „Hogy hívnak?” Ez elsőre egy egyszerű, nagyon banális kérdésnek tűnik. Pedig valójában, hogyha a mélyére tekintünk, az ő pedagógiájának a foglalata, a lelkiségi világa születik meg ebben az egyszerű kérdésben. Abban a pillanatban, hogy valaki észrevette a másikat. Hogy valaki már nem problémát látott abban a másikban. Meg nem azt nézte, hogy mit tud teljesíteni. Nem a hasznosságot kereste, hanem az embert, a fiatalt, akit ő személyesen akart megszólítani.
És azt hiszem, nektek, fiataloknak, meg nekünk tudatosítani kell ezt, erre van a legnagyobb szükségünk.
Nem a tökéletes válaszokra, inkább olyan helyekre, ahol nem rögtön bizonyítani kell, hogy miért vagyok itt. Ahol lehetünk egymás között gyengék. Ahol lehetünk egymás között olyan emberek, akik keresnek, mert nem tudják az utat még. Lehetünk úton mindannyian. Don Bosco - akár hisszük, akár nem - ezért épített udvart. És nem csupán csak egy épületet, ahol majd tanítani lehet, meg szakmát lehet szerezni. Meg esetleg lesz fedél a fejetek felett, hogy majd aludjatok valahol. Hanem olyan világot, ahol lehetett nevetni, játszani, jelen lenni egymás között, egymásért. Ahol a fiatal lassan újra elhitte magáról, hogy jó az élet, szép az élet, érdemes fölkelnem ma is, és van egy szebb jövő, egy szebb világ.
Mindez pedig, hogyha figyelmesen olvassuk, akkor itt kapcsolódik össze a holnapi evangéliummal, amit most ma délelőtt itt elolvastunk. Mert Jézus elmondta a búcsú veszélyét már múlt vasárnap, meg előtte. Sok mindent mond, különös mondatok hangzanak el, amelyeket alig értünk. És a tanítványok érzik, hogy valami készülőben van. Jézus megszokott közelsége elkezd eltávolodni, mint hogyha lassan kicsúszna a talaj a lábuk alól. És Jézus elkezdi mondani, hogy: „Nem hagylak árván titeket - meg majd egy kicsit később, hogy - ti pedig láttok engem.”
Nagyon érdekes ez a mondat, meg ezek a kifejezések, mert Jézus közben meg arról beszél, hogy a világ már nem fogja látni őt. A tanítványok meg mégis látják, de nem ugyanúgy, mint addig. És a hitnek ez az egyik legmélyebb titka, hogy Krisztus jelenléte nem tűnik el, hanem csupán csak elkezd átalakulni. Az ő mondatai már nem kívülről hangzanak, hanem belülről elkezdenek visszhangozni. Mert először kívülről hallottuk a hangját, aztán egyszer csak belülről tovább kezd élni. Egy mondatában, aztán majd egy békében, egy váratlan bátorságban, meg a közösség megtartó erejében.
És milyen szép, amikor mi ezt másolva idézzük Don Bosco mondatait, amelyet egykor valaki valahol hallott. És azok a fél mondatok így csengenek bennünk. Nem tudom, valamikor gyerekkoromban, 8-10 éves lehettem, amikor először hallottam, hogy: „Légy vidám és hagyd a verebeket csiripelni!” És hányszor visszacseng a lelkemben, azokban a pillanatokban, amikor valami nehéz, amikor csak hagyni kell csiripelni a dolgokat. Mert Don Boscónak a gondolatai is ugyanilyenek, ahogyan szokták énekelni legtöbbet a kazincbarcikaiak: „Don Bosco benned éle, Krisztus benned, bennem él...”
Látjátok?
Azt gondolom, hogy ez a Szalézi Család igazi küldetése: tovább éltetni Don Boscót a szívünkben, megosztani egymás között, átadni azt, amit ő adott értékként. Nem úgy egyszerűen csupán csak programokat szervezni, majd a nyáron is. Nem csupán csak intézményeket működtetni, és abban helyet keresni sok mindenkinek, meg helyet találni saját magunknak is olykor. Hanem egy olyan teret kell teremtenünk, ahol egy fiatal újra észreveheti, hogy nem kell egyedül végig menned az életeden, mert itt vagyok. Melletted vagyok. Jelen vagyok és kísérlek téged. Ha akarod, ott leszek veled. És így majd újra képes lesz az a fiatal nevetni. Újra képes lesz bízni. Újra képes lesz remélni is.
Mert a szalézi vidámság, és ezt tudjuk, nem felszínes jókedv. Mi tudjuk, mit jelent. Más kívülről lehet, hogy csak a jókedvet látja, és nem érti. Mi belülről tudjuk, hogy nem felszínes jókedv, hanem annak a jele, hogy az emberben még nem halt meg teljesen a bizalom. Hogy még képesek vagyunk örülni, meg beszélgetni. Hogy képesek vagyunk örülni, amikor egymás között focizunk. Képesek vagyunk örülni, meg nevetni azokban az esti jóészakát utáni pillanatokban, amelyeket valaki röviden vagy hosszan, viccesen vagy félig komolyan osztott meg velünk. Hogy képesek vagyunk örülni annak, hogy valaki az udvaron a nevemen szólított. És hiszem, hogy még ennél is több.
Mert a szalézi vidámság, az annak a jele, hogy az emberben még van kapcsolat az élet értelmével. Valahol még nyitott a jövőre. Arra a másik emberre, meg végtére is, ha jól csináljuk, és jól adjuk át Don Bosco lelkületét, nyitott az Istenre. Ezért a vidámság, az nem egy apró dolog. Talán lehetne így mondani, szlogenként, hogy a szalézi vidámság, ami csendes ellenállásunk a világban. Ami nem kiállt önmagáért, de tanúságot tett Krisztusról, mert hordozza Don Bosco nagyon mély lelkiségét.
Csendes ellenállás.
Ellenállás azzal a reménytelenséggel szemben, amivel találkozunk, meg azzal a hanggal szemben, amely azt súgja olykor a fiataloknak, hogy úgysem lesz belőled semmi. Meg ellenállás azokkal a kihívásokkal szemben is, hogy a hivatás nélküliségben elveszítsük a reményt. És milyen szép, amikor az ember ezen tud mosolyogni. És az a mosoly belülről fakad, mert valakihez tartozunk. És ez az, ami a legfontosabb a mi küldetésünkben, a Szalézi Család küldetésében, hogy jelen legyünk, és hogy így vidáman legyünk jelen. Hogy meghallgassunk másokat nagy szívvel, vidám szívvel. Hogy szólítsuk és reményt adjunk azoknak, akik Don Bosco szeretetét megismerték és kívánják. Ahogyan Don Bosco tette. Hogy legyenek olyan udvarok, meg közösségek, oratóriumok, családok és találkozások, ahol a fiatalok elkezdik újra elhinni, hogy érdemes élni, reggel fölkelni, hogy érdemes szeretni, meg érdemes úton lenni.
Meg már várom a nyári oratóriumot. Mert ahol egy fiatal újra képes lesz örülni közöttünk, ott valami már elkezdődött gyógyulni azokból a sebekből, amelyeket hordozunk. És talán ott kezdődik újra a mi hitünk is.
Én ezt a reményt, egy szalézi gondolatot szeretném Mária köntösébe odatenni, oda helyezni. A Szalézi Család köntösébe varrni. Ezt a reményt, hogy a Szent Szűz őrizze és alakítsa olyan köntössé, ahogy a 150 évvel ezelőtti Don Boscó-i udvaron is megnyilatkozott, majd itt 150 évvel később, vagy egy kicsit később, mi közöttünk is újra valósággá váljon az, amit Don Boscóra bízott az úr. Azzal a vidámsággal, ahogyan ő tette, azzal a reménnyel, ahogyan ő megélte minden egyes nap.
A szentmise után következett az ízletes ebéd a Don Bosco Barátai Alapítvány szervezésében, majd többféle szórakozási lehetőség közül választhattak az Ifjúsági Ház előtti tisztáson azok, akik nem vonultak inkább egy csendesebb zugba beszélgetni. Volt BINGÓ, kézműves műhelyek, önismereti sátor, mesekuckó, Egy perc és nyersz! – több állomásos vetélkedő.
14.30-kor kezdődött a meghirdetett kerekasztal beszélgetés a Szalézi Család képviselőivel, majd Ónodi Gábor bemutatta a Magyar Szalézi Munkatársak Egyesületének történetéről szóló kötetet, amely az egyesület alapításának 150. évfordulója alkalmából adtak ki. Ezek után Vitális Gábor tartományfőnök köszöntötte a Szalézi Család jubiláló tagjait. A szalézi munkatársak 150. születésnapját egy pazar tortával ünnepelték.
A délutánt szalézi rózsafüzérrel zárták, melynek titkait a kánai jelenlét eseményeiből vették.
Egy örömteli nap volt ez, ahol a Szalézi Család, a közösség, a lelkiség és a vidámság állt a középpontban.
Szaléziak.HU
