Pier Giorgio Frassati - a nyolc boldogság embere
2019-07-04 Csütörtök | #Aktuális | ARCHIVÁLT
szentség • szegénység •
Tökéletes folytatásaként a Gaudete et Exsultate kezdetű buzdításnak és a Strennának, Pier Giorgio, egy kiváló példa arra, hogyan lehet megélni a szentségre törekvő, katolikus életet a világiak szekuláris világában. II. János Pál pápa Boldog Pier Giorgio Frassatit „a nyolc boldogság emberének” szokta nevezni, és a boldogságok egyike, amely Pier Giorgio életének már a korai szakaszában kivirágzott, a lelki szegénység volt. Bár jólétbe született, mint egy diplomata fia, soha nem értékelte az anyagi dolgokat, a szíve és a kezei elértek azokhoz, akik valóban szükséget szenvedtek.
Bár Pier Giorgo Frassati nem volt a szó szoros értelemében véve tagja a Szalézi Családnak, a jezsuitákkal is kapcsolatban állt és domonkos harmadrendi volt, de példaértékű élete sok fiatalt megihletett már. Ahogy testvére mondta róla: „Pier Giorgioban megvolt mindaz, ami egy keresztény fiatalban a legjobb: tisztaság, vidámság, lelkesedés minden iránt, ami jó és szép volt.”
A nővére arról számol be, hogy amikor még nagyon fiatal gyerek volt, egy szegény nő kopogtatott a házuk ajtaján, egy gyermeket tartott a karjaiban, akinek nem volt cipője. A kis Pier Giorgio gyorsan elvette a zokniját és a cipőjét, odaadta őket a szegény gyermeknek, és becsapta az ajtót, hogy senki a háziak közül ne tudja visszatartani. Luciana arról számol be, hogy tizenegy éves korára a bátyja egyre jobban tudatában volt annak, hogy létezik a szegénység, és elkezdte megtenni mindent, amit tudott, hogy enyhítsen rajta: ezüstpapírt, villamosjegyeket és bélyegeket gyűjtött a misszionáriusok számára és a szegényeknek adta a családtagjaitól ajándékba kapott kisebb pénzösszegeket.
Pier Giorgio életének hátralévő részében sem hagyott fel azzal, hogy a szegények felé az önzetlen kedvesség cselekedeteit vigye végbe, de ahogy elérte a késői tizenéves és a húszas évek elejét, egyre szélesebb körben tett meg mindent, amit tőle tellett, csatlakozva és aktívan részt vállalva szerzetesi és politikai szervezetekben, nem utolsó sorban, mint harmadrendi domonkos!
Részt vett az Olasz Katolikus Ifjúsági Társaságban és a Katolikus Egyetemi Hallgatók Szövetségében (FUCI). Az első csoportban többnyire földművesek és munkások voltak, a másodikban pedig a gazdagok gyermekei. Pier Giorgio, egy gazdag apa fia volt, de a szíve a szegényekhez tartozott, sikertelenül próbálta egybeolvasztani ezt a két csoportot, és egyesíteni őket egy közös ügy érdekében. A társadalmi osztályok közötti konfliktusok és az Egyház és az állam közötti konfliktusok idején, XIII. Leó pápa „forradalmi változásra” hívott az 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikában, amely támogatta a munkavállalók jogát, hogy tárgyaljanak a méltóságteljes munka- és életkörülményekről, egyensúlyba hozva ezeket a tulajdonosok jogaival és kötelességeivel. Pier Giorgio különösen támogatta az agrárreformot, hogy visszaadják a földet azoknak, akik megművelik, hiszen nem volt igazságos, hogy viszonylag kevés földtulajdonos, beleértve a saját apját is, olyan hatalmas földterületek birtokolt, miközben ilyen gyenge megélhetést biztosítottak azoknak, akik a saját kezükkel termelték meg a javakat.
1917-ben Pier Giorgio ötvenezer fiatallal együtt Rómába utazott a Katolikus Ifjúság alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából. Az olasz királyi gárdisták egy csoportja, beleértve a felszerelt lovasságot is, megállította a csoportot, megpróbálta szétszórni őket, és elkobozni a zászlókat, amiket hordoztak. Pier Giorgio csoportja bátran ellenállt, megragadta és könyörtelenül tartotta a zászlót, amit egy őr kicsavart a hordozója kezéből. Amikor egy társát egy őr bajonettel fenyegette, hogy adja át a zászlót, Pier Giorgio az őrök tisztjéhez ment, és az apja nevét kiabálta. A nagykövet nevének meghallása után a tiszt megállította a katonát, és udvariasan kérte Pier Giorgiót, hogy távozzon. Pier Giorgio azonban elutasította, és nem hagyta el a baráti társaságát, akikre rátámadtak. Luciana arról számolt be, hogy az egyik kezével felvette a Katolikus Ifjúság zászlaját, a másikban pedig rózsafüzérét, és felkérte a csoportot, hogy imádkozzon, „magunkért, és azokért, akik megtámadtak minket.”
Az 1922-es év monumentális volt a Pier Giorgio és Itália minden lakója számára. Pier Giorgio május 22-én csatlakozott a domonkos harmadrendhez és a Fra Gerolamo nevet választotta magának, ami a domonkos mártírra, Savonarolára emlékeztette. Készen állt, hogy Krisztus jóhírét terjessze, és ha kell, az életét is adja ezért.
Gyakran mondta: „A jótékonykodás nem elég, társadalmi reformra van szükség.” Segített megalapítani egy újságot, amelynek Momento volt a neve, s amelynek alapelvei XII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikáján alapultak. 1918-ban csatlakozott a Páli Szent Vince Társulathoz és sok időt töltött a szegények szolgálatával.
- október 28-án Mussolini és fasiszta pártja hatalomra került, és Pier Giorgio apja, Alfredo Frassati lemondott német nagyköveti tisztjéről. Pier Giorgiónak „felforrt a vére”, mert látta, hogy milyen erőszakot és elnyomást hoztak magukkal a fasiszták. Saját kezével zavart ki egy kis fasiszta csoportot, akik betörtek az apja otthonába. Előrevetítette a brutalitás mértékét, amikor néhány évvel később a miniszterelnök diktátorrá vált, de ő ezt már nem érte meg.
Pier Giorgio mindig heroikus erények embere volt, megalkuvás nélkül. Látta, hogy törekedni kell a társadalmi változások előmozdítására, de ellentétben néhány nagyszerű politikai reformerrel, akik a társadalmi igazságosságot támogatják, de az egész világot utópiává teszik, miközben a körülöttük lévő embereket kevés együttérzéssel és tisztelettel kezelik, Pier Giorgio tudta, hogy az igazi jótékonyság otthon kezdődik és minden egyes emberrel, akivel találkozunk. Minden ember valóban testvérünk Krisztusban. Pier Giorgio arról volt ismert, ahogyan megélte kedvenc szentírási részletét, amit kézzel kimásolt, olvasott és élt: Szent Pál Szeretethimnuszát (1 Kor 13).
Nincs nagyobb szeretete annak
Pier Giorgio annyira keményen tanult, annyira csalódott, és olyan fiatalon halt meg. Olvasva a leveleit, átélhetjük küzdelmét, hogy megszerezze a mérnöki diplomáját, amihez már annyira közel volt, amikor meghalt. Megismerhetjük a Laura Hidalgo nevű fiatal, árva lány iránti szeretetét, egy olyan szeretetet, amelyet nem tudott neki megvallani, mert attól tartott, a szülei nem tartják őt elég jónak a fiuk számára és ez fogja megingott házasságukat a váláshoz vezetni. Olvashatunk a pusztításról, amit érzett, amikor a nővére, Luciana férjhez ment és elhagyta az országot, egyedül hagyva őt a házban, ahol szeretett szülei már egyre kevésbé szerették egymást.
Az összes nehézség ellenére Pier Giorgio mindig örülni tudott mindennek. Aquinói Szent Tamás azt írta, hogy az öröm a szeretet erényének egyik „hatása”, mert boldoggá tesz bennünket, amikor élvezzük azt, amit szeretünk. Pier Giorgio kimutatta, hogy a gondolkodás, a cselekvés és a Krisztus iránti szeretet, és különösen a domonkos szellemben élt élet minden nehéz kereszt ellenére könnyű és örömteli igát jelenthet.
Ezt az örömöt látjuk abban az örömben is, amit Pier Giorgio az Isten által neki adott fizikai test segítségével ért el. A domonkosok Krisztus megtestesülésének bajnokai. Krisztus emberi testet vett fel, és az emberi test nem gonosz. Saint Domonkos legkorábbi prédikációja ellenezte az albigens eretnekséget, amely kijelentette, hogy a test rossz, és csak a szellem jó. Pier Giorgio soha nem habozott, hogy egészséges fiatal testét próbára tegye azzal, hogy másoknak segít. Még a nagykövet fiaként is gyakran izzadtan jelent meg valamilyen eseményen, mivel inkább kerékpárral járt a rendezvényekre, és megspórolta a villamosjegy árát, hogy megoszthassa a szegényekkel. Amikor egy napon ellopták dédelgetett kerékpárját, csak azt mondta, hogy valakinek biztos jobban szüksége volt rá, mint neki.
Kevés dolog okozott Pier Giorgiónak több örömet, mint a hegymászás. A fizikai erőfeszítés közben kivirágzott, és a tevékenységben osztozott szeretett barátaival, akik vele mentek. Lelki élményt jelentett az gyönyörű kilátás is Isten teremtett világára, amit a csúcsok biztosítottak, és néhány hegyi kirándulás során meglátogatták a hegyekben található kápolnákat is.
Giorgio Frassati mindig mélyen szerette a barátait. A nővére arról számol be, hogy az egyik tanár a „kétarcú” becenevet adta neki, mert olyan sokszor visszafordult a háta mögött lévő diákokhoz, hogy megosszon velük egy mosolyt és egy nevetést. A tiszta szívűek öröme ragyogott a szemében: folyton bolondozott, szünet nélkül új és új tréfákat eszelt ki. 1924-ben, a halálát megelőző évben egy szorosan kötődő baráti társaságot szervezett, melynek neve merőben szokatlan, de nagyon jellemző volt: „Gyanús Fickók Társasága”. Fő tevékenységük abból állt, hogy diáktréfákat eszeltek ki, s mindezt az apostolkodás jegyében tették. Varázslatának titka a vidámságban rejlett.
Pier Giorgio tehát egy tökéletesen normális és egészséges fiatalember csodálatos példája, aki szerette az élet egyszerű örömeit és soha nem gondolt arra, hogy lázadjon a nagylelkű Isten ellen. Korunkban széles körben elismert példaként említik a fiatalok számára, és ez az oka annak, hogy Pier Giorgio testét 2008-ban egészen Sydneybe, Ausztráliába szállították, hogy az Ifjúsági Világtalálkozón a földi maradványai köré gyűlő fiatalokat a világ minden tájáról arra inspirálhassa, hogy a szeretetre törekedjenek, mint ő.
Pier Giorgio követte Krisztus parancsolatait, szerette Istent teljes szívéből, szerette felebarátait és saját magát Isten szeretetén keresztül. Krisztus iránti szeretete a korai gyermekkorból nyilvánvaló volt. Egyszer, amikor látta, hogy egy asszony virágokkal a kezében egy kápolna felé tart, adott neki egy rózsát, és ragaszkodott hozzá, hogy Jézusnak adja. Krisztus iránti elkötelezettsége az Eucharisztiában növekedett, amikor a jezsuiták iskolájában tanult, és engedélyt kapott a napi szentáldozásra. Olyannyira, hogy az anyja, aggódva fia ilyen fokú jámborsága miatt, arra kérte a plébánost, győzze meg, hogy tegyen le odaadásáról! De Krisztus iránti odaadása mellett egész életében kitartott. Halála idején a Sienai Szent Katalin életéről szóló könyv feküdt az éjjeliszekrényén. Különös elhivatottságot érzett iránta, mert beszélt Krisztussal, miközben a földön élt.
Krisztusnak ez a misztikus szeretete soha nem fenyeget azzal, hogy túlcsordul a szerető cselekedetekben, legkevésbé Pier Giorgio számára. Gyermekként a nagyapjával meglátogatott egy iskolát és azonos tálból ette a levest egy fiúval, aki egy bosszantó bőrbetegségben szenvedett. Fiatal diákként észrevette, hogy a gondnok egy napon különösen viselkedik. Megkérdezte tőle, miért, és megtudta, hogy a gondnok tizenéves fia nemrég halt meg. Majdnem egy évvel később újra meglátta a gondnokot, emlékezett a fiú halálának dátumára, és elmondta neki, hogy imádkozni fog érte. Sokan megjegyezték, hogy mindig szerette a szolgákat. Nem csupán a címeket és ragokat tisztelte, hanem minden embert méltósággal kezel.
Átlagon felüli testmagassággal, jó megjelenéssel, sportos testalkattal volt megáldva, és ezen felül még egy köztiszteletnek örvendő, gazdag, arisztokratikus családból származott. Lehetett volna bizalmas viszonyban bárkivel, akivel csak akart, de ahogy Luciana nővére megjegyezte, mindig úgy tűnt, hogy a csoport legkevésbé vonzó, leginkább elnyomott tagja felé fordult. Azt mondta, hogy lát egy „különleges fényt a szegények körül”, egy fényt, amely a legtöbb ember számára nem érzékelhető, de amely éjjel a szegényekhez vetette. Akár Olaszországban, akár Németországban, a Páli Szent Vince Társaságban, vagy más szervezeteken keresztül Pier Giorgio belevetette magát a nyomornegyedbe, barátkozott a betegekkel, a szegényekkel és azokkal, akiknek nem volt barátja, kielégítve fizikai és szellemi igényeiket.
Pier Giorgio nem rejtette fényét véka alá, de ironikus, hogy a családja nagy része nem látta ennek a fénynek sugárzását, ami sok ember számára biztosított melegséget még a halála után is. Figyelmen kívül hagyva fia vágyait, tehetségét és a mérnöki szakterületen eltöltött éveket, 1925 júniusában, csak egy hónappal Pier Giorgio váratlan halálát megelőzően, apja, Alfredo arra kényszerítette, hogy a tulajdonában levő újságnál dolgozzon, és meg is mutatta a neki szánt irodát. Ugyanabban a hónapban Pier Giorgio felmászott az utolsó hegyére…
1925 júniusának utolsó napjaiban Pier Giorgio szeretett nagymamája a halálos ágyán feküdt és meg is halt július első napján. Pier Giorgio is ágynak esett, de mindenki azt feltételezte, hogy ez csak egy múló betegség. Nem fordított gondot magára, és ahogy csak tudta, kerülte, hogy meglátogassa nagyanyja betegágyát. Az emberek észrevették, hogy a ruhája lötyögni kezdett ezen a valaha robusztus testen, de azt gondolták, hogy a betegsége hamarosan elmúlik. Valójában, az utolsó napjaiban édesanyja megrótta, mert nem tudott segíteni a családnak a nagyanyja temetésén.
A család a halála előtti napig nem ismerte fel, hogy Pier Giorgio deréktól lefelé megbénult. Amint az állapota súlyosbodott, családja azonnal orvoshoz fordult. Az orvos megállapította, hogy Pier Giorgiót megfertőzte egy ritka és pusztító poliomielitikus törzs (járványos gyermekbénulás). Létezett egy olyan vakcina, amely révén ellenállhatott volna a betegségnek, de ebben a késői szakaszban már nem segített volna rajta, és Olaszországban nem is volt elérhető. A legközelebbi rendelkezésre álló dózis Párizsban, Franciaországban volt.
Amikor a halála közelsége már nyilvánvaló volt, Pier Giorgio írt egy üzenetet Giuseppe Grimaldinak, a Páli Szent Vince Társaság-beli barátjának: „Injekciók Conversónak, a zálogcédula pedig Sappáé; elfelejtettem. Kérlek, újítsd meg a számlámra.” Pier Giorgio gondolatai még a halálos ágyán is a rászorulóknál időztek. Az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy a betegséget valószínűleg a betegekkel és a szegényekkel való érintkezés során kaphatta meg, más módon elképzelhetetlen lett volna.
Krisztus megmutatta nekünk, és Szent János elmondta nekünk: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Pier Giorgio tudta ezt, és tette ezt. Vajon az ő példája ösztönözhet minket arra, még a legkisebb napi cselekedetekben is, amelyek nem veszélyeztetik egészségünket vagy vagyonunkat, hogy adjunk másoknak egy kis szeretetet, amiért Krisztus és Pier Giorgio olyan sokat feláldozott?
catholicexchange.com/Szaléziak.HU
