STRENNA 2024: Az álom, mely álmodni késztet
2024-01-14 Vasárnap | #Kiemelt | KIEMELT
Az álom, mely álmodni késztet” Egy szív, mely a „farkasokat” „bárányokká” változtatja 2024-ben lesz 200 éve, hogy a fiatal Bosco János, a mi Don Boscónk, 1824-ben, kilenc évesen megálmodta azt az álmot, amelyet a Szalézi Családban világszerte nagyon jól ismerünk, mint a kilenc éves kori álmot.
Úgy vélem, hogy annak az álomnak a 200. évfordulója, amely „meghatározta Don Bosco egész életmódját és gondolkodását, és különösen azt, ahogyan érezte Isten jelenlétét minden egyes ember életében és a világ történelmében”[1], megérdemli, hogy az idei strenna központi témája legyen, az a téma, amely az egész Szalézi Család nevelési-lelkipásztori évét irányítja, valamint tovább vihető és elmélyíthető ennek a nagy családnak az evangelizációs küldetésében, megannyi nevelési megnyilvánulásában és szociális tevékenységében, amely Don Boscóban találja meg ihletőjét és atyját a világ minden részén.
Mint minden évben ilyentájt, most is csak egy nyers vázlatot kínálok föl, az első vázlatát annak, hogy mi lesz a strenna év végén bemutatásra kerülő kommentárjának az irányvonala. A napokban meg kell ezt tennem, mivel az északi féltekén szeptemberben kezdődik a lelkipásztori nevelési év. A 2024. évi strenna irányvonalának ismerete tehát lehetővé teszi mindenkinek, hogy különböző kezdeményezéseket tervezzen a javasolt téma és tartalom bemutatására, megismertetésére.
Szeretnék köszönetet mondani a rendtársak azon csoportjának, akik segítettek kitalálni ezt a mottót, és kidolgozni ezt a kezdeti elmélkedést. Hálás vagyok továbbá, mint minden évben, a Szalézi Család Világtanácsától kapott hozzájárulásért, amely minden évben Torino-Valdoccóban gyűlik össze Mária, a Keresztények Segítsége ünnepe közelében. Ez alkalommal teljes egyetértésben választottuk ezt a témát, 200 évvel a kilenc éves kori álom után.
- „VOLT EGY ÁLMOM...”: EGY NAGYON KÜLÖNLEGES ÁLOM
Így van, 200 évvel ezelőtt a nagyon fiatal Bosco Jánoskának volt egy álma, amely egész életére „rányomta bélyegét”. Egy álom, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, és amelynek jelentését csak élete végén értette meg teljesen!
Don Bosco életében több elbeszélés is született erről az álomról. Én egy nagyon jelentősre fogok hivatkozni, amelyet több szalézi rendtárs és nővér, akik a szaléziság szakértői, nagyon részletesen ismertetnek. Nyilvánvaló, hogy a tartalma ugyanaz, mint a kilenc éves kori álomé, de abban a változatban, amelyet Don Bosco 1875-ben, amikor már hatvanéves volt, Don Barberisnek mesélt el. Don Bosco ekkor már tanúja volt a Szalézi Kongregáció (1859. december 18.), a Segítő Szűz Mária Egyesület (1869. április 18.), a Segítő Szűz Mária Leányai Intézménye (1872. augusztus 5.) és a Szalézi Munkatársak Jámbor Társasága – Don Bosco eredeti elnevezése szerint – megszületésének, amelyet 1876. május 9-én hagytak jóvá.
Az álom és annak szövegkörnyezete a következőképpen van leírva:
Don Boscót különös, egész éjszakán át tartó álmok gyötörték, amit egyszer és csak egyetlenegyszer mondott el Giulio Barberis atyának és e sorok írójának 1875. február 2-án. Ezekben a titokzatos látomásokban ismétlődő, változatos és új képek szövődtek egymásba, de az előző álmok soha nem tűntek el teljesen, összemosódtak más, egyidejűleg megjelenő csodálatos szempontokkal, amelyek mind csak egyetlen ponton futnak össze: az Oratórium jövőjében.
Íme, ahogy Don Bosco mondta el:
„Nagy mezőn találtam magam, sok fiatal között. Néhányan verekedtek, mások káromkodtak. Itt loptak, ott megsértették a jómodort. A verekedők kövekkel dobálták egymást. Fiatalemberek voltak, akiket rokonaik elhagytak és romlottak voltak. Már éppen el akartam távolodni, amikor láttam, hogy egy Hölgy jön felém:
– Menj a fiúkhoz és foglalkozz velük.
Közel mentem hozzájuk, de mit tehettem volna? Nem volt egy hely, ahol meghúzódhattunk volna. Jót akartam tenni velük: a távolban figyelő emberekhez fordultam, akik jó támaszom lehettek volna; de senki sem hallgatott rám, és senki sem segített. Ekkor a Hölgy felé fordultam, aki így szólt hozzám:
– Itt van a hely! – és egy rétre mutatott.
– De hiszen itt nincsen semmi, csak egy rét – mondtam.
– A fiamnak és az az apostoloknak még egy tenyérnyi földjük sem volt, ahová lehajtsák a fejüket.
Nekiláttam a munkának a mezőn, prédikáltam, intettem és gyóntattam, de láttam, hogy a legtöbb esetben minden erőfeszítésem hasztalan, hacsak nem találok egy bekerített részt valami épület mellett, ahol össze tudom gyűjteni őket, és ahol befogadhatunk olyanokat, akik teljesen elszakadtak a szüleiktől, és akiket a többi polgár teljesen elutasított és megvetett. Ekkor a Hölgy egy kicsit északabbra vezetett, és így szólt hozzám:
– Nézd!
Odanéztem, és láttam egy alacsony, kicsi templomot, tenyérnyi udvarral és sok gyermekkel. Folytattam a munkát. De mivel ez a templom túl kicsi lett, ismét hozzá fordultam, erre ő mutatott nekem egy sokkal nagyobb templomot, amelynek a közelében volt egy ház. Majd az új templom közelébe vezetett, és közvetlen előtte megművelt földterületet láttam, majd hozzáfűzte:
– Azt akarom, hogy ezen a helyen, ahol Torino dicsőséges vértanúi, Avventore és Ottavio vértanúhalált haltak, ezen a vérrel megszentelt földön Istent egészen különleges módon tiszteljék.
Ahogy ezt kimondta, egyik lábát a vértanúság helyére tette, mintha mutatná, hogy ott haltak vértanúhalált. Egy jelet akartam odatenni, hogy megtaláljam, ha máskor visszatérek arra a mezőre, de nem volt nálam semmi: ennek ellenére pontosan megőriztem emlékezetemben. Pontosan megfelelt a Legszentebb Mártírok kápolnája belső sarkának, amelyet korábban Szent Anna-kápolnának hívtak. (Ez a hely ott van ma is a Segítő Szűz-bazilikában az alagsorban, az Ereklyék-kápolnájában.)
Közben láttam magam, amint nagyon sok, és egyre növekvő számú fiú vesz körül, de mivel folyamatosan a Hölgyre néztem, a helyiségek és az eszközök is ennek megfelelően növekedtek. Ekkor láttam egy nagyon nagy templomot azon a helyen, amelyet Ő mutatott, mint azt a helyet, ahol a thébai légió katonái mártírhalált haltak. Rengeteg épület állt körülötte, és a közepén egy gyönyörű emlékmű állt.
Miközben ezek a dolgok történtek, és én még mindig álmodtam, láttam, hogy papok és kispapok segítenek nekem, de egy idő után elmentek. Mindent megpróbáltam, hogy másokat győzzek meg, hogy maradjanak, de egy idő után ők is elmentek és magamra hagytak. Ekkor még egyszer a Hölgyhöz fordultam segítségért.
– Akarod tudni, hogyan lehet biztosítani, hogy többé ne hagyjanak téged magadra? Fogd ezt a szalagot, és kösd a homlokukra.
Tiszteletteljesen kivettem a kezéből a fehér szalagot, és láttam, hogy ez a szó van ráírva: „Engedelmesség”. Azonnal megpróbálkoztam vele, és elkezdtem az önkéntesek homlokára kötni a fehér szalagot. A szalag csodákat művelt, és ez a hatás egyre nőtt, ahogy folytattam a rám bízott küldetést, mert nem gondoltak arra, hogy máshová menjenek, és megálltak, hogy segítsenek nekem. Így jött létre a kongregáció.
Sok más dolgot is láttam, de ezeket most nem áll módomban elmesélni (úgy tűnik, hogy nagy eseményekre utalt, amelyek még hátra vannak). Elég, ha annyit mondok, hogy attól kezdve mindig biztos talajon jártam, ami az oratóriumokat, a kongregációt illeti, mind pedig azt illetően, hogy hogyan viselkedem a kívülállókkal való kapcsolatokban, bármilyen tekintéllyel is rendelkezzenek. Már előre láttam az összes felmerülő nehézséget, és tudom a módját, hogyan kell ezeket leküzdeni. Tökéletesen látom lépésről lépésre, hogy mi fog történni, és habozás nélkül haladok előre. Csak miután láttam a templomokat, házakat, udvarokat, fiúkat, kispapokat és papokat, akik segítenek nekem, és mindezek lebonyolításának módját, beszéltem erről másoknak, és úgy meséltem nekik róla, mintha már megtörtént volna. És emiatt sokan azt hitték, hogy ostobaságokat beszélek és bolondnak néztek.”
Innen ered a küldetése sikerébe vetett rendíthetetlen hite, az a merészségnek tűnő önbizalom, amellyel mindenféle akadállyal szembenézett, a hatalmas, emberi erőt meghaladó és mégis sikerre vivő tettek vállalása, melyek mind boldog véget értek.[2]
Amikor ez az álom beteljesedett, Don Bosco, mint már mondtam, érett ember volt: sokmindent megélt már, sok nehézséggel nézett szembe és győzött le, saját szemével látta, hogy a kegyelem és Szűz Mária szeretete milyen hatással volt a fiúkra; látta a Gondviselés sok csodáját, és nem keveset szenvedett. Mi ezt jól tudjuk.
A kilenc éves korában látott álmot, amelyet maga Don Bosco írt le az Oratóriumi emlékiratokban[3] (amelyet 1873-ban kezdett el írni, és 1875-ig folytatta), megelőzi az apja haláláról és a nagy éhínségről szóló beszámoló, amelyet a családja átélt. Ez jelentős üzenetet hodoz. Szinte mintha mindjárt az elején azt üzenné nekünk, hogy nem szabad hagyni, hogy az élet drámái elkedvetlenítsenek bennünket, mert ezek sokfélék lehetnek – és Bosco János sok mindent átélt –, de létezhet egy álom, egy követendő eszmény, egy irány, ahová törekedni kell.
Maga Don Bosco is megerősíti ezt már kéziratának első soraiban: „Mi haszna lesz hát ennek a műnek? Szabályként fog szolgálni a jövőbeli nehézségek leküzdésére, a múltból levonva a tanulságot; arra fog szolgálni, hogy megismertesse, hogyan irányított mindent maga Isten minden időben; kellemes szórakozásul fog szolgálni gyermekeim számára, amikor elolvashatják azokat a dolgokat, amelyekben atyjuk részt vett, és sokkal szívesebben fogják olvasni, amikor Isten elszólít, hogy adjak számot tetteimről, és én már nem leszek közöttük.”[4]
- EGY ÉV ÉS EGY STRENNA, HOGY TANULMÁNYOZZUK ÉS MEGERŐSÍTSÜK AZ ORATÓRIUMI EMLÉKIRATOKAT, ÉS DON BOSCO KILENC ÉVES KORI ÁLMÁT
Talán meglepő lehet egyesek számára, hogy ezen a néhány oldalon, amelyen rövid megjegyzéseket szeretnék tenni arról, amiről később bővebben fogok írni, engedjék meg, hogy arra hívjak mindenkit: használjuk ki az álom kétszázadik évfordulóját, hogy tanulmányozzuk és fölfedezzük az Oratóriumi emlékiratokat, és a kilenc éves kori álmot.
Mély meggyőződéssel teszem ezt. Én magam is élvezettel olvastam el néhány oldalt, mielőtt megírtam ezeket a jegyzeteket, és ismét rájöttem, hogy a szalézi létnek, történelmünknek és karizmánk alapjainak ezen a területén fönnáll a veszélye annak, hogy csupán néhány nagyon leegyszerűsített közhelyet mondunk ki, és néhány általános jellegű dolgot ismételgetünk. Az a nagy szolgálat, amelyet sokaknak, a Szalézi Családnak szerte a világon, valamint sok világinak és fiatalnak, fiúknak és lányoknak tudunk és kell nyújtanunk, épp az, hogy megpróbálunk valami lényegesebbet nyújtani, amikor bármilyen elmélkedést bemutatunk erről az alapvető és fontos álomról.
Azért hangsúlyozom ezt, mert mint tudjuk, az Oratóriumi emlékiratok egy önéletrajzi szöveg, amelyben Don Bosco nemcsak az Oratórium születését meghatározó alapvető eseményeket akarja átadni, hanem azt a mélyreható titkot is, amelyből ez az élmény született, amely lehetővé tette és lényegében jellemezte azt. Ez tehát nem pusztán az események krónikája, hanem világosan megmutatkozik benne az a szándék, hogy az olvasót bevonja az elbeszélt kalandba, egészen odáig, hogy részese legyen annak, mint egy olyan történetnek, amely őt érinti, és amelynek folytatására őt is meghívják.[5] „Ezt a vonást hatásosan emelte ki Pietro Braido, aki a jövő emlékiratai találó kifejezést használta, hogy kiemelje végrendelet jellegét, még mielőtt dokumentum lenne, ami Don Bosco elbeszélését jellemzi.”[6]
Ugyanakkor azt is érzékeljük, hogy ha elmélyedünk ebben az álomban, amely az Oratóriumi emlékiratok architektúrájában olyan pillérként van elhelyezve, ahonnan az elbeszélés ívei kiindulnak, akkor ugyanazt a nézőpontot kell osztanunk, mint Don Bosco, aki „a posteriori pap és alapító pozíciójából olvassa újra, [és] nem tudja nem úgy értelmezni, mint egy megelőlegezett és prófétai megnyilvánulást”.[7]
Ezen a ponton nem fogok utalni sem az álom szereplőire, sem a szerkezetére, sem az elbeszélői feszültségre és a különböző mozzanatokra, amelyek egymást követik az álom fejlődése során, ahogyan azt Don Bosco átadta nekünk. Ezt szalézi szerzőink további komoly tanulmányaiban lehet mélyrehatóan föltárni, amelyek közül néhányat már idéztünk.
Arra szorítkozom, hogy fölsoroljak néhány olyan jellemzőt, amelyek minden bizonnyal kifejthetőek (bár inkább ügyesen, nem tudományos tanulmányként, hanem felhívásként, hogy ültessük át a Kongregáció és a Szalézi Család mai életébe és karizmájába).
A következő szempontokra utalok:[8]
- Az oratóriumi küldetés, amely már a kilenc éves kori álomban megmutatkozik: a jelenet tele van fiatalokkal. Olyanokkal, akik „rendkívüli módon valódiak”.
- Egy lehetetlennek, elérhetetlennek tűnő hivatás. Az ifjú Bosco János fáradtan, sőt sírva ébred, mert amikor Isten hívásáról van szó (az Úr Jézus az álomban), az irány, amelybe ez az elhívás vezethet, kiszámíthatatlan és zavarba ejtő.
- A Hölgy anyai közvetítése az álomban (kapcsolódva a név misztériumához). A nagyon fiatal Bosco János számára édesanyja és az Édesanya, akit naponta háromszor üdvözöl, az emberség helye lesz, ahol megpihenhet, biztonságot és menedéket találhat a legnehezebb pillanatokban.
- Végül a szelídség és engedelmesség ereje (Isten Lelke iránt, mondanánk ma). Az erő, amelyet az álombeli üzenet hordoz, hogy erős, alázatos és férfias
- EGYÉB ELEMEK, AMELYEK JELEN LESZNEK A STRENNA KIFEJTÉSÉBEN
Szeretnék itt más elemeket és hozzájárulásokat is bemutatni, amelyeket mind a Szalézi Család Világtanácsának 2023-as ülésén, mind a munkacsoportunktól gyűjtöttem össze. Ezek kétségtelenül olyan szempontok, amelyek így vagy úgy, de a végleges tervezetben is megtalálhatók lesznek:
- Mindenekelőtt óvatosnak kell lennünk, hogy Don Boscót ne úgy mutassuk be, mint egy elérhetetlen eszményt. Don Bosco valóságos és konkrét, lépésről lépésre szembenézett nehézségeivel, a Feltámadottba és a Segítő Máriába vetett bizalommal és reménnyel.
- Bizonyára úgy kell tekintenünk a kilenc éves kori álomra, mint próféciára, amelyet meg kell világítani és aktualizálni kell; kétségtelenül példa arra, hogy Isten szavát alázattal és bizalommal kell elfogadni, anélkül, hogy azonnal sietnénk ki tudja, milyen eredményeket elérni.
- Több mint nyilvánvaló, hogy követve az elmélkedést Don Bosco kilenc éves kori álmáról hangsúlyozni kell Don Bosco bizalmát a Gondviselésben: „A kellő időben mindent meg fogsz érteni.”
- Ahogy Don Pascual Chávez rendfőnök a 2012-es strennában[9] mondta, kétségtelen, hogy „szembe kell néznünk a farkasokkal”, akik fel akarják falni a nyájat: a közömbösség, az etikai relativizmus, a dolgok és élmények értékét elpusztító fogyasztói társadalommal, a hamis ideológiákkal...
- Az álom a mi napjainkba röpít bennünket. Az álombeli „nem veréssel” kihívást jelent számunkra, és minden eddiginél fontosabb, hogy elébe menjünk a fiatal fiúknak és lányoknak, hogy közel legyünk hozzájuk, mert a gyűlölet és az erőszak egyre nagyobb méreteket ölt. Világunk egyre erőszakosabbá válik, és nekünk, a fiatalok nevelőinek és evangelizálóinak alternatívát kell nyújtanunk azzal szemben, ami az álomban Jánoskának annyira fáj, és ami ma is annyira hatással van ránk és szenvedésre késztet bennünket.
- A Hölgy pedig Tanítónő és Édesanya szerepében jelenik meg. Ő az édesanyja az álom fenséges Urának és magának Jánoskának is; az édesanya – hadd értelmezzem ezt így –, aki kézen fogja őt, és azt mondja neki:
- „Nézz”: mennyire fontos nekünk, hogy tudjunk nézni, és mennyire súlyos, ha nem vagyunk képesek „látni” a fiatalokat a valós helyzetükben, olyannak, amilyenek (a leghitelesebb és legszebb, valamint a legtragikusabb és legfájdalmasabb formájukban).
- „Tanulj”: legyetek alázatosak, erősek és férfiasak, mert szükségetek lesz az egyszerűségre (a sok gőggel szemben), és az erőre (a sok mindennel szemben, amivel szembe kell nézned az életben). Ez a férfiasság a reziliencia (vagyis az a képesség, hogy ne hagyd magad elkeseríteni, nem ejted le a karodat annak jeléül, hogy semmit sem lehet tenni).
- És „légy türelemmel”, vagyis adjatok mindennek időt, és hagyjuk Istent, hogy Isten legyen.
- AZ ÁLOM, MELY ÁLMODNI KÉSZTET
Az alapvető perspektíva az, hogy az álomra ne csak úgy tekintsünk, mint hivatás projektre, amelyet Don Bosco kapott arra vonatkozóan, hogy mi fog történni a jövőben, hanem mint visszatekintésre, figyelembe véve a könnyeket is, amelyeket a római Szent Szív Bazilikában a szentmise celebrálása közben hullatott. Valójában ezek a könnyek olyanok, mintha újraolvasná saját életét, látva azt, ahogyan az Úr akkor és most is a főszereplő; az Ő képességét, hogy mindent a kezében tartson, és azt, hogy ez az álom hogyan kapcsolódik ma a szaléziak, az ő gyermekei, az egész Szalézi Család és különösen a fiatalok álmaihoz.
Ebben az értelemben az álom továbbra is arra késztet bennünket, hogy álmodjunk, és arra hív, hogy elgondolkodjunk azon, hogy kik vagyunk és kikért vagyunk ma:
- Don Bosco minden egyes döntése egy nagyobb terv része: Isten tervéé az ő számára (álmok). Don Bosco számára tehát egyetlen döntés sem volt jelentéktelen.
- Sokan közülünk nincsenek tudatában annak, hogy Istennek mindannyiunk számára van egy álma, egy terve, amit maga Isten ránk szabottan tervezett. A mi hőn áhított boldogságunk titka éppen a két álom – a miénk és Istené – találkozásában és egymásra találásában rejlik.
- Ahhoz, hogy megértsük, mi Isten álma számunkra, először is föl kell ismernünk, hogy az Úr azért adta nekünk az életet, mert szeret minket, bármi is legyen, úgy, ahogy vagyunk, a korlátainkkal együtt.
Ezért el kell hinnünk, hogy Isten nagy dolgokat akar tenni mindannyiunkkal!
Azért vagyok értékes, mert van valami, ami nélkülem nem valósulhat meg; emberek, akiket csak én tudok szeretni, szavak, amelyeket csak én tudok kimondani, pillanatok, amelyeket csak én tudok megélni!
- Isten sokféle módon szól, nagy dolgokat művel „egyszerű eszközökkel”, még a szívünk mélyén is, a bennünk mozgó érzéseken keresztül, a hittel befogadott Isten Igéjén keresztül, amit türelemmel mélyítünk el, szeretettel magunkévá teszünk, és bizalommal követünk.
o Ezért válik tehát fontossá, hogy megtanuljunk figyelni önmagunkra, hogy megfejtsük belső mozgásainkat, hogy hangot adjunk annak, ami bennünk kavarog, felismerjük, hogy mely jelek vagy „álmok” tárják föl számunkra Isten hangját, és melyek viszont a rossz döntések gyümölcsei.
- Az életben választani, álmodni, elhatározni, mind olyan dolgok, amelyekkel együtt jár, hogy felelősséget vállalunk a döntés következményeiért. Mindez szorongást, kellemetlenséget és akár félelmet is okozhat.
- A bibliai szövegekben leggyakrabban előforduló kifejezések között bizonyára szerepel a „ne félj”. Ez a kifejezés, amelyet főként Isten vagy valamelyik küldöttje mond ki, az esetek többségében hivatásbeli felhívást jelent, vagyis meghívást egy olyan életterv megvalósítására, amely teljes mértékben magába foglalja azt a személyt, aki ezt a felhívást kapja. Érdekes, hogy gyakran megelőzi az üzenet címzettjét elöntő félelem érzését, vagy arra válaszol. Ez abból az érzésből fakad, hogy az illető javasolt küldetésre alkalmatlannak érzi magát.
- Ebben az értelemben még mindig erősen visszhangzik II. János Pál pápának az a nagyon találó mondata, amelyet gyakran ismételgetett a fiataloknak: „Ne féljetek!”
- A „légy alázatos, erős és férfias” kifejezés, amelyre már utaltunk, arra is szolgál, hogy legyőzzük azt a kísértést, hogy könnyen feladjuk a kötelezettségvállalásokat, vagy passzívan várjuk, hogy minden megtörténjen, a szükséges személyes felelősség vállalása nélkül. Ezt a veszélyt erővel kell elhárítani és lefegyverezni azok alázatával, akik tisztában vannak korlátaikkal, de tudják azt is, hogy nagyon sok lehetőségre és Isten állandó jelenlétére számíthatnak.
- A fiatalokat gyakran befolyásolják mások álmai: a szülőké, a barátoké vagy a társadalom által szabott igények. Annak a tudatában, hogy Istennek mindenki számára van egy álma, egy terve, amelyet maga Isten alkotott meg és szabott ránk, magukkal a fiatalokkal együtt kell fölfedeznünk álmaikat: az életnek célja van, amit meg kell élnünk, és hinnünk kell a szépségben, ami vagyunk; nyitottnak kell lennünk az olyan nagyszerű vágyakra, mint amilyen Isten álma minden egyes fiatal számára, és küzdenünk kell érte, hogy megvalósítsuk azokat.
- A fiatalok arra hivatottak, hogy azzá váljanak, akik valójában: identitásuk Annak az életének a teljessége, aki már most is az életszentségre hívja őket!
- ÉS SZÜKSÉGÜNK VAN MÁSOKRA, HOGY ÖNMAGUNKAT ÉS AZ ÁLMAINKAT FÖLÉPÍTSÜK. Ezt a felismerést és ezt az utat nem tudjuk megtenni egyedül. Bíznunk kell és ráhagyatkozni. Don Bosco már fiatalon megtanulta, hogy bizalommal adja át magát egy Tanítónő irányításának. Ez természetesen azt feltételezi, hogy vannak bölcs és evangéliumi ihletésű vezetők, akikre rábízhatjuk magunkat. Ebben is egy csodálatos feladat áll előttünk.
Don Ángel Fernández Artime SDB
rendfőnök
[1] PST1, 31ff., In BOZZOLO, Andrea (ed.), I SOGNI DI DON BOSCO. Esperienza spirituale e sapienza educativa. LAS, Roma, 2017, 211.
[2] MB II, 298-301.
[3] Cfr. G. BOSCO, Memorie dell’Oratorio di S. Francesco di Sales dal 1815 al 1855, in ISS, Fonti salesiane 1. Don Bosco
[4] G. BOSCO, o. c., 1172.
[5] Cf. BOZZOLO, Andrea (szerk.), op. cit., 214-215.
[6] P. BRAIDO, Scrivere „memorie” del futuro, RSS 11 (1992) 97-127, in A. BOZZOLO (szerk.), o.c., 215.
[7] BOZZOLO, Andrea (szerk.), op. cit., 216.
[8] BOZZOLO, Andrea (szerk.), op. cit., 251-268.
[9] P. CHÁVEZ, „Megismerve és utánozva Don Boscót, legyen életünk küldetése az ifjúság”. Don Bosco születésének kétszázadik évfordulójára való felkészülés első éve. Strenna 2012, in: ACG 412 (2012), 3-39.
