Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi missziós önkéntesség - Segíteni Ghánában
Szalézi missziós önkéntesség - Segíteni Ghánában
2022-07-28 Csütörtök | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
misszió • önkéntesség • Afrika •
Simon Dorottya szalézi missziós önkéntes beszámolóját olvashatjuk, aki 2021 őszén öt hetet töltött Ghánában önkéntesként egy gyermekvédelmi központban, ahol gyermekmunkából kimentett gyerekeken segíthetett:
Közel fél év távlatából azt mondhatom, ez volt eddigi életem legnagyobb kalandja és belső utazása is egyben. A komfortzónámból kilépve egy új világlátást kaptam, önismeretet gyakoroltam, megerősödtem a hitben és sokkal bensőségesebb lett az istenkapcsolatom. Öt Afrikában töltött hét alatt rengeteg olyan dolog történt, ami pozitív irányba változtatta meg az életemet. Na, de kezdjük az elején!
Amíg „nem jutott eszembe”, hogy Ghánában szeretnék önkéntes lenni, HR-esként dolgoztam. Régebben mindig megérintett, amikor az afrikai gyerekek helyzetéről hallottam és vágytam rá, hogy egyszer valahogyan én is segíthessek.
A kiutazásom előtt kb. egy évvel találkoztam először egy felhívással, de akkor még nem lehetett konkrétan jelentkezni, csak az önkéntességről szóló tervezet volt elérhető. Már akkor átfutott az agyamon az a merész gondolat, hogy talán jelentkezek majd valamikor. De utána nem foglalkoztam a gondolattal, nem is beszéltem róla senkinek. Majd néhány hónap múlva újra szembejött velem a lehetőség, ekkor már nyitott volt a pályázás. Lelkesen, de viszonylag megfontolt óvatossággal jelentkeztem. Lelkesen, mert valahol azt éreztem, hogy nekem oda kell mennem. Másrészt óvatosan is, mert nem tudtam igazából, mire számíthatok, és mit tudnék én tenni értük.
Meg persze volt egy csomó olyan külső körülmény, ami egyrészt visszatartott attól, hogy kiutazzak. Például a munkám. Tisztában voltam vele, hogy több mint egy hónapra nem hagyhatom itt a feladataimat, ha csak nem találok rá megfelelő megoldást. De például a beteg nagymamám miatt is fontolóra kellett vennem a dolgot. Megszakadt volna a szívem, ha fájdalmában nem vagyok ott mellette. Szóval fel volt adva a lecke. Folyton azon gondolkoztam, hogyan tudnék kiutazni, ha megkapom a lehetőséget. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amikre nem volt egyszerű egyértelmű választ találni. De tettem a dolgomat és készülődtem. Lelkileg is. Az volt az érdekes, hogy minden szembejövő akadály ellenére azt éreztem, hogy nekem Ghánába kell mennem és be kell jutnom a programba.
Jött a kiválasztási folyamat… Különböző tesztek után egy többnapos képzés következett. A program végéig adtam magamnak haladékot, hogy végleg döntsek a részvételről. Mondanom sem kell, egészen magával ragadott a képzési folyamat! Úgy éreztem, hogy választ találtam a legfontosabb kérdéseimre a kiutazással kapcsolatban. Viszont a teljes megbizonyosodáshoz elcsendesedésre is szükségem volt. Egyedül Isten tanácsát akartam hallani. Megerősítést kértem Tőle, hogy ott van a helyem, vagy sem. Nem szerettem volna, ha külső befolyás ér, amíg a döntésemet meg nem hoztam, így sokat imádkoztam. Ez jó „taktikának” bizonyult. A csendben meghallottam a válaszát, semmi kétségem nem volt afelől, hogy utazok!
Aztán megkaptam a hivatalos értesítőt a programszervezőktől is, hogy mehetek a ghánai misszióra! Csodálatos érzés volt! Innentől kezdve lehetetlent nem ismerve készülődtem. Izgalmas, érzelemdús időszak következett. Az elém gördülő akadályok csak megerősítettek az elhatározásomban. Nagyon sokan próbáltak lebeszélni, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy újra kellene gondolnom a döntésemet. Felvettem a szükséges oltásokat, a munkahelyemen sikerült találni új kollégát a pozíciómra, én pedig felmondtam. Már csak az okozott nehézséget lelkileg, hogy a nagymamám állapota rosszabbodott. Nagyon nagy fájdalmai voltak, a gyógyszerek nem használtak és ezt nehéz volt látni az utazás előtti utolsó napokban. Sokat beszélgettem vele erről és ő volt az egyike azoknak, akik bátorítottak, hogy menjek! Legkevésbé sem szerette volna, ha miatta kihagyom a számomra szinte missziónak tekintett utat. Rettentő nehéz volt az elköszönés, mert tudtam, hogy öt hét hosszú idő egy beteg életében. De Istenbe vetett bizalommal elindultam.
Ghánában a szaléziak nyitott, befogadó közössége várt minket. Korábban nem ismertem a rendet, de valóban a lelki fejlődésünket szolgálta, hogy részesei lehettünk egy rövid időre. Délutánonként közös ima volt, felolvastunk és hallgattuk egymás tanúságtételét. Vasárnaponként együtt jártunk szentmisére. Az egész szertartást áthatotta az afrikai kultúra színessége, zenéje, és a szalézi rend jókedvű, barátságos hangulata. A közös vacsorák közösségformáló ereje által egymást támogató, őszinte barátok lettünk. Ezek a pillanatok nagyon meghatározóak voltak az egész ott tartózkodásunk alatt. Így tudtunk egymásnak kapaszkodót nyújtani a nehéz helyzetekben.
Mert hát voltak megpróbáltatások… Például gyakran előfordult, hogy nem volt víz. Ott természetes, hogy bizonytalan időre megszűnik a vízellátás. Ez néha azért okozott kellemetlenséget. Aztán meg kellett szokni a napi több kilométeres sétákat a Gyermekközpontig az afrikai melegben. Vagy a rendszeres küzdelmet a bogarakkal, kisebb csúszómászókkal. De korlátozottan tudtam használni az internetet és a közösségi média felületeket is. Ez utóbbi sokakat aggodalommal tölthet el, ha beleképzelik magukat a helyzetbe. Kevesebbet használni a telefonunkat? Korlátozni az online aktivitásunkat? Manapság olyan nehéz ezt megtenni. Szerintem egyre jellemzőbb ránk, hogy amíg nincs megfelelő internetelérés, addig nem is érezzük magunkat komfortosan, mert azt hisszük, bezárul előttünk a világ. Pedig pont így nem vesszük észre azt (vagy csak korlátozottan), ami közvetlenül körülvesz bennünket. Mennyivel többet tapasztalnánk a körülöttünk lévő világból, ha leredukálnánk az internetezéssel töltött napi óraszámot! Mindezek átmenetileg nekem is szokatlannak bizonyultak akkor, de előnyömre váltak.
Az önkéntes munkánkból adódóan számunkra szinte elképzelhetetlen élethelyzetekkel találkoztunk. Sok gyermek történetét megismertük. Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk hozzájuk közeledni, azt gondolom, erős hitre volt szükségünk. Örülök, hogy sikerült a gyerekek arcára mosolyt csalni, és talán egy rövid időre el tudtuk feledtetni velük az átélt traumákat. Kitaláltunk angol nyelvű, játékos feladatokat. Mondókákat, verseket tanítottunk nekik, így játszva tanulhatták meg az angol „abc”-t, a számokat, állatneveket, gyümölcsöket, színeket stb. Az országban ugyanis az angol a hivatalos nyelv, emellett persze a saját törzsi nyelvüket is használják egymás között. De sokan sajnos még soha nem jártak iskolába, vagy a gyermekmunka miatt abba kellett hagyniuk a tanulást. Ez rendkívüli hátrányt jelent az érvényesülés tekintetében. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a néhány hét alatt olyasvalamit adjunk a kezükbe, ami maradandó és a későbbiekben hasznukra válik nekik majd ott, ahová születtek.
Talán az előbbiekből szemléltetni tudtam, hogy ezeket az élményeket sokkal könnyedébb volt átélni úgy, hogy egy őszinte baráti közösségben lehettünk. A komfortzónán kívüli érzést felülmúlta az a gondolat, hogy milyen jó együtt tenni az elesettek megsegítéséért. Az egyik legfontosabb dolog, amit ott tanultam, az az, hogy ha áthelyezzük a fókuszunkat valami olyanra, ami gyümölcsöző, aminek mi magunk is örülünk és tudjuk, hogy azzal valakinek szebbé tesszük a világot, akkor a saját életünk is szebbé válik. Ráadásul, ha ezt hittel tesszük, akkor megtapasztalhatjuk Isten valódi erejét: miközben én azért dolgoztam, hogy a Gyermekközpontban lakó kicsiknek reményt adjak, otthonról azt a hírt kaptam, hogy a nagymamám jobban van. Amikor megláttam róla a mosolygós fotót, az jutott eszembe, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz”! (Mk 9,23) Hittem, hogy rábízhatom őt a Gondviselésre. Az én fizikai jelenlétem csak másodlagos. Hittem, hogy öt hét után újra találkozhatunk!
Ezekben a helyzetekben megtapasztalhatunk olyan csodákat is, amiket egyébként nem vennénk észre. Ott nem volt fontos a smink, a tökéletesen fésült haj, vagy az, hogy milyen tárgyaink vannak. Ellenben kincset ért a reggeli pacsi a gyerekekkel, egy mosoly. Egy biztató szó egyenesen a világot jelentette a kis tanulóknak. És igen, én ezért mentem! Odakint észrevétlenül fordultam a külsőségek felől a belső értékek felé. És arra lettem figyelmes, hogy sokkal tartalmasabb hétköznapokat élek meg!
Az a tapasztalatom, hogy egy ilyen útról nem lehet úgy hazajönni, hogy ne változzunk. Én személy szerint rengeteget tudtam fejlődni. Jobban megismertem magamat, a határaimat, lelkileg megerősödtem, stabilabb lett a hitem. Külön hálás vagyok azért, hogy ezt az önkéntesség keretein belül tapasztalhattam meg, ezzel segítve az afrikai gyerekek egy kisebb közösségét. Minden szempontból örülök, hogy ez megadatott! Éppen ezért bátorítok minden fiatalt, hogy akinek lehetősége van, az ragadja meg és merjen elindulni! Mert olyan élményeket szerezhet, amelyekből egész életében meríthet!
Simon Dorottya/Szaléziak.HU
