Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Advent 1. vasárnapja
Szalézi szavak - Advent 1. vasárnapja
2020-11-30 Hétfő | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
advent • prédikáció •
Elemi erejű vágy zakatol bennünk, hogy valami, valaki betöltse kínzó hiányérzetünket: éhségünket és szomjúságunkat. Ez a hiány, ez az éhség és szomjúság azonban nem csupán étel és ital után eseng, kiált; nem elégszik meg azzal, hogy fogható dolgokkal mintegy betömjük a bennünk tátongó űrt. Van igazság abban a vélekedésben, hogy az alkohol-, a drog-, a gyógyszer- vagy a játékszenvedély, ill. az ezektől való függőség mögött sokkal mélyebb és alapvető igények rejtőznek, olyan igények és hiányok, amelyeket az említett szerekkel és eszközökkel nem lehet, vagy csak ideig-óráig lehet betölteni. Ezért itt a földön örök útitársunk a hiányérzet és az ebből fakadó várakozás.
Sajnos, legtöbbször csak passzív várakozásra futja az erőnkből, esetleg a tétlen csodavárásra, hogy ti. hátha nélkülünk, a mi erőfeszítésünk nélkül hirtelen megváltozunk belül, a lelkünk mélyén. Vagy ugyanúgy csodaszerűen megváltozik körülöttünk a világ: környezetünk, embertársaink, és arra ébredünk egyszer, hogy minden rendbejött, és minden gondtól megszabadulva, könnyű szívvel iramodhatunk neki az életnek, az előttünk álló feladatoknak.
Az ilyesmire szokták mondani: túl szép, hogy igaz legyen. Valóban, az élet nagyon ritkán, csak kivételképpen szolgáltat nekünk ilyen könnyű megoldásokat, sőt, még kivételképpen sem nyújt ilyen lehetőségeket.
Földi életünk jellemző állapota a várakozás. Az advent megszentelt ideje, az Úrjövet kiemelt időszaka különösen is figyelmeztet erre. ugyanis az advent célt ad a várakozásunknak, értelmet és tartalmat ad a vánszorgó időnek.
Az advent célja, várakozásunk értelme egy sajátos, kivételes találkozásban válik valósággá. Ez a találkozás sokkalta több, mint a találkozás rég nem látott szerettünkkel. Halvány hasonlata ennek a találkozásnak egy várva-várt levél megérkezése, vagy egy üzenet valakitől, akiről alig reméltük már, hogy hírt ad magáról. A mi adventünk célja és értelme a találkozás Jézus Krisztussal, akiben nyugtalan szívünk megpihen, várakozásunk beteljesedik, vándorlásunk célba ér. Szent Ágoston püspök vallomása igazolódik: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk.”
Jézus búcsúbeszédében szólt tanítványainak az elválás fájdalmáról és a viszontlátás öröméről: „Most ti szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki.” (Jn 16,22) Szent Pál apostol a Jézus-várást, a jövendő dicsőség utáni vágyakozástkiterjeszti az egész teremtett világra: „A teremtett világ is felszabadul majd Isten fiai dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.” (Róma 8,21-22) S így folytatja: „De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot.” (8,23)
Jézusvárásunk adventben nem csak a végső Úrjövetre irányul. A mindennapos találkozásokra is vonatkozik. A „mindennapos” itt azt jelenti, hogy akár minden nap megvalósulhat, hogy – kevésbé látványosan ugyan, de – gyakran létrejöhet, sőt állandósulhat ez a találkozás, ez a kapcsolat Jézussal. Napjaink látszólag is eseménytelenségében, a tél korai sötétedésében és késői kivilágosodásában, az adventi nappalok homályában és az álomlábon járó idő lassúságában is megtapasztalhatjuk, fölfedezhetjük Jézus jelentkezését szívünkben. „Nézd, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és kinyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá, vele étkezem és ő énvelem” – olvassuk a Jelenések könyvében Jézus szavait (3,20). Az egész advent Jézus finom zörgetése, tapintatos kopogtatása szívünk ajtaján. Rajtunk áll, hogy kinyitjuk-e az ajtót, hogy bebocsássuk az Urat szívünk rejtekébe, belső világunkba. Ha igen, akkor Jézus velünk imádkozik, velünk együtt ajánlja föl magát a mennyei Atyának, velünk együtt lesz „vétkeinkért engesztelő áldozat”, valamint „az élet és szentség forrása” sokaknak, akik általunk és bennünk találkoznak vele. E találkozások közé tartozik az adventi szentgyónás és szentáldozás, egyáltalán: a szentmiseáldozat, amelyben Jézus egybefog és magához ölel élőket és holtakat, múltat, jelent és jövőt, és megajándékoz bennünket közvetlen közelsége örömével és békéjével.
Egész életünk, de különösen az adventünk folytonos készenlét és várakozás az Úr érkezésére. Ha a találkozás gondolatvilágában töltjük el ezt a szent időt, minden bizonnyal szép lesz a karácsonyunk, hiszen a kisdedben a legvonzóbb, a legbensőségesebb, a legnekünkvalóbb alakban találkozunk Jézussal. Továbbá törekedjünk arra, hogy Jézus közelségében teljenek napjaink, iszen most sincs távol tőlünk, csak a szemünk elől rejtőzött el egy időre. S végül halálunk óráján teljes bizalommal adjuk át magunkat neki, Megváltónknak és Üdvözítőnknek, aki eljön értünk, hogy az Atyához vigyen bennünket, akinél lakást készített nekünk, „örök otthont a mennyben, melyet nem emberkéz épített”. (2Kor 5,1)
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
