Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 27. vasárnap - Amit Isten egybekötött…
Szalézi szavak - Évközi 27. vasárnap - Amit Isten egybekötött…
2021-10-01 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Ha leegyszerűsítve, mégis a valóságnak megfelelően számba vesszük a válással végződött házasságok családtagjainak életét, feloldhatatlan bonyodalmak, sőt tragédiák sokaságát látjuk: ilyen kérdések a gyermektartás, a gyermekláthatás, a lakásmegosztás, az eredeti és az új házassággal örökölt nagyszülők szerepének a tisztázatlansága és egyéb, más nehéz pontok is! S ha ugyancsak leegyszerűsítve, de megint csak a valóságnak megfelelően végigtekintünk a stabil házasságokból származó értékeken, felsorolni is nehéz, mi minden jót találunk.
Így elsősorban olyan gyermekek sokaságát, akik szeretetben, megértésben, egymás segítésében érlelődtek meg, akik áldozatos gondolkodásúak, jó nevelést kaptak, akik boldogok s ugyanakkor a közösségnek is hasznos tagjai, mert fegyelmezettek, alkalmazkodni képesek, teherbírók és tudnak felelősséget vállalni. A stabil házasságok mellett van még egy érv, melyre Szentágothai János, a közelmúlt nagyhatású tudósa hívta fel a figyelmet, aki nem mellékesen hitvalló evangélikus keresztény volt (agykutató, az MTA egykori elnöke): „Egyedül a jól kiegyensúlyozott, és a felek kölcsönös bizalmára épült, egymáshoz minden tekintetben alkalmazkodó felek között állandó, (tartós) házasság teremtheti meg az ember méltóságát nem lealázó életet – az élet későbbi változatában, az öregségben. Emberré válásunk hozta magával monogám életformánkat (az egynejűséget). Ettől el lehet rugaszkodni, sokan meg is teszik, de gyermekeiken túl saját veszélyükre és kárukra.”
Jézus a mai evangéliumi szakaszban nem elégszik meg azzal, hogy bölcs emberi tapasztalatra hivatkozzék. Továbbmegy: lelki és természetfeletti távlatot ad a kinyilatkoztatás házasság-eszményének. Az őt faggató farizeusok Mózes tekintélyére alapoznak, hivatkoznak, amikor igazolni akarják a korabeli válólevél-gyakorlatot. Jézus azonban határozottan állítja – Mózes könyvét helyesen értelmezve - , hogy a válás oka nem a házasság intézményének szigorú, elkötelező jellege, hanem az emberi keményszívűség, azaz a bűn, az önzés. „Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott”, azaz egy férfi és egy nő életközösségét, életszövetségét hozta létre. S a házasságtól számítva a felek „többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” A férfi és a nő tehát a teremtés rendje szerint, vagyis Isten akaratából válik a házasságban testileg eggyé. De nem csupán testileg, hanem lelkileg is, mert az őket egybefűző szeretet – és életszövetség, amelyben gyermekeiket felnevelik, lelkileg is eggyé formálja őket. Így a kétneműségben Isten teremtői akaratát fedezhetjük föl, s a házastársak odaadó szeretetében jelentkezik az a természetfölötti erő, amely a két emberből, a két „fél-emberből” egyet, egy egészet hoz létre.
Hogyan valósul meg ez az egység, amely a személyek döntésén alapul, s amely állandó „karbantartást” igényel? Jézus az ószövetségi olvasmány bibliai teremtéstörténetét idézi, amelyben három alapvetően fontos gondolatot hordoz:
- „Az ember elhagyja atyját és anyját” – vagyis a szeretet rangsorában fontos változást eszközöl. Eddig a vér szerinti családtagokhoz igazította életét, időtöltését, döntéseit; ezután – anélkül, hogy cserbenhagyná szüleit – választott társa, házastársa kerül az első helyre.
- „ A feleségéhez ragaszkodik” – azaz teljes „összeragasztottságba” kerülnek. Élmények és terhek, a múltból örökölt és a jövőben rájuk váró kiszámíthatatlan keresztek, törekvések és gyarlóságok: most már mindenük egészen és széttéphetetlenül közös. S ha széttépnék, szétszakítanák életüket, mindketten óhatatlanul megsérülnek.
- „Ketten eggyé lesznek” – egy lesz a szívük, az értelmük, az akaratuk, a lelkük azáltal, hogy saját önzésükkel küzdve állandóan odaadják magukat a közös döntéseknek, esetleg a kompromisszumoknak. S mert teljesen kiszolgáltatják magukat a másiknak, egymásnak, a szeretet önfeláldozásában egyként érlelődnek és tisztulnak meg, azért, hogy elnyerjék az örök szeretetet, az üdvösséget.
Nem véletlen, hogy Jézus e párbeszéd után azonnal a kisgyermekekkel kezd foglalkozni, hiszen ők a házastársi szeretetnek a gyümölcsei. Ám ő tanítani is akar azzal, hogy a gyermeket magához engedi, sőt magához öleli: „Bizony, mondom nektek, ha nem úgy fogadjátok Isten Országát, mint egy gyermek, nem mentek be oda.” Ahogy a gyermek kicsinységében ráhagyatkozik a felnőttekre – úgy kell a felnőtt kereszténynek ráhagyatkozva bíznia Istenben. Ahogy a gyermek növekedni, fejlődni akar, - úgy kell minden Krisztushoz tartozónak, minden Krisztushívőnek növekednie az életszentségben.
A mai vasárnap szentleckéjében a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, hogy a megváltás művében valóban kicsinnyé, mintegy gyermekké lett értünk az Isten. Hatalomnélküliként jött közénk, és kiszolgáltatta magát a korabeli hatalmasságoknak. Szegényen, vagyonnélküliként járt köztünk. A szolga szerepét, az utolsó helyen lévőét töltötte be. Értünk vállalt kicsinységének legnagyobb jele az volt, hogy „mindnyájunkért megízlelte a halált”, majd „a halál elszenvedéséért a dicsőség és a nagyság koronáját nyerte el”. Ő nem egyvalakiért, hanem sokakért, sőt mindenkiért, az egész teremtésért áldozta fel magát, hogy minden követőjének életét teljessé tegye, hogy természetes és természetfeletti értelemben egésszé és hiánytalanná tegye. Ez által lett az ő Jegyese az Egyház, amelynek tagjai az istengyermekségben növekedve, maguk is Istennek szentelt áldozattá magasztosulnak. És ha a házasság a hivatásuk, áldozatukat a házasság keretében valósítják meg. Így válnak hasonlóvá Krisztushoz, és így nyerik el a krisztusi élet teljességét.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
