Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Nagyböjt 1. vasárnapja - Lelkigyakorlat a pusztában
Szalézi szavak - Nagyböjt 1. vasárnapja - Lelkigyakorlat a pusztában
2021-02-19 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • nagyböjt •
Máté és Lukács evangélista részletesen, párbeszédes formában számol be Jézus megkísértéséről a pusztában. Márk ezzel szemben szűkszavúan, alig két versnyi, lényegre törő leírásban. Szinte néhány szóval tudósít csak erről a fontos jelenetről, de gazdag tartalmú utalásokkal.
„A Lélek kivitte Jézust a pusztába” – hallottuk a mai evangélium kezdő szavait. Tehát Jézus nem önszántából megy a pusztai magányba, a kietlenségbe, hanem a Lélek, a Szentlélek ragadja el. Így vette hatalmába a Lélek a prófétákat is az ószövetség idején (1Kir 18,12; Ez 3,14), éspedig azért, hogy kimenekítse őket a fenyegető veszélyekből. Ezzel szemben Jézust azért ragadja el a Lélek, hogy a megpróbáltatás helyzetébe vigye. „Negyven napig kinn volt a pusztában, és megkísértette a sátán.” Az Isten-ellenes, személyes erőnek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy eltérítse Jézust az Atya akaratától, hogy szembefordítsa küldetésével. A Kísértő az önzés, a csak önmagáért való élet hazug lehetőségét kínálja föl neki. Az önmagát másokért feláldozó, nagylelkű élet választása helyett az evilági értelemben vett sikeres élet délibábját vetíti eléje.
Érdemes megállni Márknak ennél a mondatánál is: „Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.” A vadállatok szerepeltetése arra a korabeli felfogásra támaszkodik, hogy a bűnbeesés óta ők az ember ellenségei, tehát a Sátán eszközei, s csak Isten tudja megoltalmazni tőlük földi képmását, az embert. A vadállatok említése arra utal, hogy Jézus a pusztában a veszélyeztetettség helyzetében, a kiszolgáltatottság állapotában volt. Az angyalok szolgálata pedig azt hangsúlyozza, hogy Jézus a pusztában átélte, megtapasztalta a természetfeletti védettséget is.
Jézus negyvennapos pusztai lelkigyakorlata során fölméri az egész kozmoszt, az egész teremtést. Tudatosítja magában, hogy neki kell elvezetnie a mindenséget Istenhez, mégpedig az atyai terv szerint. A puszta az a hely, ahol Jézus emberileg teljesen kiüresedik, „megalázkodik”, s ugyanakkor az Atyával való intenzív kapcsolatában lelkileg feltöltődik, „felmagasztalódik”. S amikor negyven nap múltán lelkében teljesen uralkodik a harmónia az éggel és a földdel, akkor teljes személyiségével kilép a visszavonultságból. Odaadja magát az isteni akarat beteljesítésének, s elkezdi hirdetni: „Betelt az idő, közel van az Isten országa.” Itt a Sátán fölötti győzelem ideje, nemcsak Jézus belső világában, hanem a külső világban, az emberi lelkek világában is.
Valóban lelkigyakorlatról, sajátos lelkigyakorlatról van szó ott a pusztában. Ennek a lelkigyakorlatnak a során kell Jézusnak teljesen azonosulnia azzal a vállalással, azzal a tevékenység-sorozattal, amely ezután következik, s amelyet mi a megváltás művének nevezünk.
{II. Rákóczi Ferenc 1717-ben tartott egy hasonlóan meghatározó lelkigyakorlatot. Szabadságharcának bukása után, ekkor már négy éve Franciaországban élt, s közben megérlelődött benne a magányba vonulás gondolata, sőt kifejezetten az, hogy kolostorban fog élni. Most mégis rászánja magát arra, hogy elutazik a törökországi száműzetésbe, teljes szívvel vállalja (nem érti ugyan, de vállalja), mint Isten akaratát. Vallomásainak könyvében erről így ír: „Nagyboldogasszony ünnepére, s az utána való utazásra úgy készültem föl, hogy nyolc napon át bezárkóztam cellácskámba, melyet kertem egyik félreeső zugában állítottam föl. Egyedül te tudod Uram, akivel ezt a nyolc édes napot eltöltöttem, mi történt ott közötted és köztem. Dicsértessél mindörökké rám árasztott kegyeidért, lelki vigasztalásaidért, s az erőért, mellyel megerősítettél akaratod követésére. Ezért elvetettem az emberi ész tanácsit, az előre látott veszélyeket, a bizalmatlanság aggályoskodását, és (a remény ellenére) saját eszem ellenére, hajlamom ellenére kiléptem a magányból, és végül is elhatároztam, hogy benned reménykedem, és rád bízom magam.” A „nagyságos Fejedelem”, ahogy Rákóczit emlegetni szokták, úgy tett, mint Jézus: teljes elszántsággal az isteni akarat oldalára állt, s így talált rá jövőjének szilárd talajára. Ezzel a döntéssel: „Rád bízom magam.”}
A mai rövid evangélium zárómondata Jézus határozott felszólítását közli és közvetíti számunkra is: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” A hamvazáskor a pap ajkán ez az egyik lehetséges figyelmeztetés. Sokan talán ennek hallatán azt gondolják: miért, mitől és mihez kellene „megtérnem”, hiszen sohasem hagytam el Istent? Ezért talán szívesebben hallanák a szelídebbnek ható „változatot”: „Tartsatok bűnbánatot!” Hiszen bűnbánatot tartani azt jelenti, hogy általában elfogadjuk: bűnösök vagyunk, bűnösnek is valljuk magunkat megint úgy általában. Amikor azonban Jézus megtérésre szólít föl bennünket, akkor arra hív, hogy radikálisan, azaz a szívünk gyökerénél mondjunk ellene a bűnnek.
Radikálisan, azaz a bűnök gyökerénél fogjunk hozzá azok eltávolításához. A bűnök gyökerénél pedig az a hármas kísértés van, amellyel a Sátán Jézust megkísértette. A test kívánságát, a szemnek kívánságát és az élet kevélységét próbálja fölébreszteni bennünk, ugyanúgy, mint Jézusban, legfeljebb más szavakkal és eszközökkel. A fő csapást, akárcsak az első megkísértéskor, a paradicsomban, a kezdet kezdetén, Istenbe vetett bizalmunkra készül mérni. Igazi célja nem az, hogy ebben vagy abban sikerüljön megmutatnia, mennyire gyöngék és esendők vagyunk, hanem hogy kihúzza hitünk alól a talajt, s ezzel kétségbeesésbe vagy pedig vakmerő bizakodásba kergessen. Ezért ennek megfelelően kell kidolgozni védekezési stratégiánkat: minden próbálkozása mögött leleplezni ezt a hátsó szándékot, és újra meg újra megerősíteni bizalmunkat Istenben. Nos, ezt jelenti a megtérés. Ha a hit és a bizalom belegyökerezik akaratunkba, gondolatainkba, életvitelünkbe, semmi „el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van”. (Róm 8,39)
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
