Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Nagyböjt 3. vasárnapja - Krisztus törvénye
Szalézi szavak - Nagyböjt 3. vasárnapja - Krisztus törvénye
2021-03-06 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • nagyböjt •
A Jézusról kialakított képünkbe nehezen fér bele a mai Evangélium Jézusa. Az irgalmas, megbocsátó, sőt gyakran túlságosan is elnézőnek elképzelt Jézus kifejezetten kíméletlennek mutatkozik, amikor az árusokat – kötélből ostort fonva – kiűzi a templom udvarából. Ám ha meggondoljuk, hogy Jézus egész földi életének, halálának és feltámadásának egyik legfontosabb célja az volt, hogy fölragyogtassa az Isten végtelen szentségét, nos, innen nézve az Úr nem volt kíméletlen.
Isten szentségét ugyanis semmibe vette az a gyakorlat, amely a templom udvarában bevett szokás volt. Az ti., hogy az áldozati állatokat ott adták-vették, és pénzt váltottak a templomi adakozáshoz. Jézus fölháborítónak találta azt a szatócs-lelkületet, amely az istentiszteletet összemosta az anyagi érdekeltséggel és a vásári lármával. A mai Evangéliumban Jézus szeme előtt az Isten kimondhatatlan szentsége ragyogott, amit lelki és testi erőbedobással védelmezett a kicsinyes és nemtörődöm emberi magatartással szemben. De hogyan is ne tett volna meg mindent Isten dicsőségéért, az Isten becsületéért, annál is inkább, mivel ennek a dicsőségnek ő maga volt a hordozója, a letéteményese. Isten ugyanis azt akarta, hogy „felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (2 Kor 4,6). Ezért az Isten temploma a szó teljes értelmében Jézus, amint az evangélista is utal rá a templom fölépítésével, három nap alatti fölépítésével kapcsolatban: „ (Jézus) az ő testének templomáról beszélt.” Ő ugyanis az, akiben az Istenség egész teljessége lakozik, amint a Jézus Szíve litániában emlegetjük (vö. Kol 1,19). Szent Pál fogalmazza meg ezt a gondolatot: „Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség” (Kol 1,19).
- Ezért a templom megtisztításának evangéliuma arra tanít és figyelmeztet, hogy a keresztény élet mindenekelőtt istendicsőítés. Úgy, amint Jézus életében, halálában és feltámadásában is megdicsőítette Istent, az Atyát.
Mindennek egész embervoltunkat át kell járnia. Erre szólít föl Szent Pál az 1. Kor. levélben (6,20): „Dicsőítsétek meg Istent testetekben”, hiszen testünk – keresztelésünk óta – a Szentlélek temploma, azaz Isten lakóhelye. Tehát egyáltalán nem csupán a kézzel épített templomról van szó, hanem egész testi-lelki-szellemi valóságunk istendicsőítéséről.
- Emberségünkön, egész lényünkön át kell, hogy süssön az Isten szentsége, jelenlétének sugárzása. S mindezt olyan közegben, olyan emberek között kell vállalnunk, akikben ennek a világnak az istene „elvakította a hitetlen értelmet.” (2 Kor 4,4) Ebben a közegben a szentséget, mint természetfölötti valóságot lépten-nyomon megtaposva, megcsúfolva látjuk: amikor az emberiességet a durvaság és a kegyetlenség, a segítőkészséget és türelmet az agresszivitás, a mértékletességet pedig a leplezetlen – szó szerint leplezetlen – testiség, az ösztönösség megalázó uralma teszi nemcsak értelmetlenné, hanem szinte szégyellni valóvá is. Így az emberiesség, a segítőkészség, a türelem, a mértékletesség mind a gyengeség jeleivé, a gyengék erényeivé lesznek. Hol fedezhető fel ilyen környezetben, ilyen társadalomban az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, aki az Isten lakóhelye, az Isten temploma? Minél inkább eluralkodnak az előbb felsorolt jelenségek – a durvaság, a kegyetlenség, az agresszivitás és az ösztönösség, a keresztény élet annál egyértelműbben fejezi ki azt, hogy az Istenhez kapcsolódó, az Istenben gyökerező élet merőben másfajta élet, éspedig mind külső megnyilatkozásaiban, mint belső tartalmában másfajta, értékes és tartalmas élet, ellentétben az Isten nélküli élettel, amelyet a hiány jellemez, rosszabb esetben pedig a rossznak az uralma.
Jézusban volt bátorság arra, hogy megmutassa: nem hajlandó a templomban sem, sőt a legkevésbé ott elfogadni, tétlenül nézni a félresiklott, az anyagi érdekek által mozgatott és így valójában istentelen vallásosság gyakorlatát. Nem engedhette, hogy az Atya háza vásárcsarnokká legyen: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká.”
Meg kell ismernünk, el kell fogadnunk ezt a hajlíthatatlan, engedményeket nem tűrő Jézust is, sőt hagynunk és kérnünk kell, hogy legyen kemény hozzánk is, ha netán vallásosságunk hamissá, vagy pusztán külsőségessé, rutinszerűvé kezdene válni.
Ebben az összefüggésben a Tízparancsot sem elég a nyugodt polgári élet normáinak tekintenünk, amelynek segítségével „korrekt”, „kifogástalan” lesz az életünk. A Tízparancs sokkal inkább felszólítás a mindig jobbra.
Még kevésbé szabad a kőtáblákat összetörni, mint idejétmúlt szabályokat, amelyek a távoli ókor emberének életét szabályozták, de amelyek a mi korunkban már korszerűtlenül anakronisztikusan hatnak.
Ugyanígy nem indokolt, sőt oktalan lenne a Tízparancsot „kiirtani”, mint a tilalomfák erdejét, amely csak bajnak van, amely akadályozza az ember szabad szárnyalását, az emberi személyiség „kibontakozását”, önérvényesítését.
A Tízparancsot sokkal inkább úgy kell néznünk és megtartanunk, mint Krisztus törvényét, amely igazolja és megpecsételi Istennel való kapcsolatunkat, és lehetővé teszi ennek a kapcsolatnak folyamatos megújítását.
Életünk célja az, hogy megdicsőítsük Istent. A mindennapi életben ezt azzal valósítjuk meg, hogy Krisztus törvénye szerint élünk. Ez az életcél és ez az életforma érthetővé tesz, hogy sohasem fogad be bennünket igazán az Isten-nélküli világ, mint ahogy Jézust sem fogadta be. Sőt, nem egyszer az a benyomásunk támad, hogy kifejezetten zavaró tényezőnek számítunk. Istent, Krisztust hirdetni, képviselni, hordozni ebben a világban – ez szinte provokációnak számít. Ugyanúgy, amint Szent Pál tapasztalta és meg is fogalmazta (Szl): „A zsidók jeleket kívánnak, a görögök (a pogányok) pedig bölcsességet keresnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, s ez bizony a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság. A meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,22-24)
Nem csodálkozunk az elutasítás és a gyanakvás miatt. De minden földhözragadt evilágisággal és ún. „fölvilágosult”, önelégült gőggel szemben hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus egész istenemberi mivoltában, hozzánk hajló irgalmában, de még az Isten szentségéért, az Isten becsületéért ostort ragadó keménységében is Isten ereje és Isten bölcsessége minden embernek, így nekünk is.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
