Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Nagyböjt 5. vasárnapja - Halj meg, hogy éltess!
Szalézi szavak - Nagyböjt 5. vasárnapja - Halj meg, hogy éltess!
2021-03-20 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • nagyböjt •
Most, hogy közeledik Urunk szenvedésének ideje és feltámadásának ünnepe, érdemes elidőznünk annál a gondolatnál, hogy miként fogta föl Jézus, közelgő szenvedését és halálát. Bizonyos, hogy kezdettől fogva tudta, mi lesz földi életének a beteljesedése. S itt nem egyszerűen földi életének végéről van szó, hanem arról, hogy rövidre szabott földi léte teljes egésszé válik, elnyeri beteljesedését, azt a teljességet, amelyből nem hiányzik semmi.
Amiről elmondhatjuk - és pedig egyedülálló érvényességgel - hogy teljes élet volt. Jézus tehát ismerte sorsát, többször meg is jövendölte, előre megmondta tanítványainak szenvedését, halálát és feltámadását. Mindezt nyugodtan, szinte érzelemmentesen, mint magától értetődő realitást mondta el. Nem érzünk hangjában egy csipetnyi riadalmat sem. Nincs jele annak, hogy csapdahelyzetben érezné magát, amelyből kiutat kellene keresnie. Azt lehet mondani, hogy szinte sietve ment sorsának beteljesedése felé, szokásától eltérően nem tanítványai között, hanem előttük, s ők félve, aggódva követték. (Vö. Mk 10,32). Így érkeztek el Jeruzsálembe, ahol, mint olvastuk, görögök szeretnének megismerkedni vele. „Látni szeretnénk Jézust.” Görögök jönnek tehát és találkozni akarnak Jézussal. Nem zsidók, nem az ószövetségi írásokon nevelkedett emberek, akik olvasták a prófétákat és imádkozták a zsoltárokat. Pogányok, akik a görög bölcselet, a korabeli hellénista gondolkodás szellemi emelkedettségében és tisztaságában nevelődtek, és távol álltak a kinyilatkoztatott vallás szóhasználatától és fogalmi rendszerétől. Azt várnánk, hogy Jézus beszédbe elegyedik ezekkel a jó szándékú érdeklődőkkel, s az ő nyelvükön, a bölcselet nyelvén mond őket érdeklő gondolatokat az igazságról és a szeretetről, a korabeli filozófia két alapkérdéséről. Nem ez történik. Hanem elhangzik ajkáról az a példázat, amely a legmélyebben kifejezi, érzékelteti az ő megváltó halálának értelmét. Elmondja a földbe hulló búzaszemről szóló hasonlatot. Az elhaló búzaszem példázza Jézus halálát és azt, hogy a megsokszorozódó élet a halál után következik be. Az evangéliumnak ezek a pillanatai súlyosak és ünnepélyesek. A szenvedés és a halál gondolatának említésébe Jézus maga is belerendül. S megrendülését nem rejti el sem tanítványai, sem az érdeklődő görögök előtt. Ezek a görögök Jézusban talán egy emberfeletti embert akartak megismerni. Ő azonban nem akarja magát ilyennek feltüntetni. Megremegteti a közeli szenvedés és halál súlyos valósága. De hát ő éppen ezért jött, „ezért az óráért”, azért, hogy vállalja a búzaszem szerepét és sorsát: hogy meghaljon, s ezzel sokak számára meghozza az életet, hogy halálából sokak számára élet fakadjon. Így valósul meg az, amit nem sokkal korábban mondott: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,10)
Jézus hasonlata nekünk is szól, számunkra is felszólítást jelent. Azt, hogy ha Jézushoz tartozunk, vállaljuk az ő áldozati sorsát is. Jól értsük tehát a Jézusi paradoxont: „Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, azt megmenti azt az örök életre.”
- Ha mindig a dolgok könnyebbik végét akarjuk megfogni, ha fázunk a nehéz feladatoktól, ha menekülünk az áldozatvállalástól, ha getszemáni óráinkban csak azt tudjuk mondani: „Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” A folytatását azonban nem: „De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” (Mk 14,36), akkor nem vállaljuk a búzaszem sorsát, és lehet, hogy egész életünk terméketlen lesz, és elveszíthetjük életünk értelmét.
- De ha készek vagyunk lemondani kényelmünkről, ha kevesebbre becsüljük a földi élet látványos sikereit, mint a csendes, önfeláldozó szolgálatot másokért is, ha a „szelíd és alázatos szívű” Jézust követjük, akkor elnyerjük az örök életet, mert „ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” – mondja az Úr. Jézus példája azt mutatja, hogy aki meghal, az lesz képes arra, hogy éltessen. Ezért így fogalmazzuk meg a mai vasárnap felszólítását: „Halj meg, hogy éltess!”
Nagyböjt 5. vasárnapjával eljutottunk a szoros értelemben vett böjti idő utolsó vasárnapjához. Hiszen egy hét múlva, virágvasárnappal megkezdődik az Úr szenvedésének ideje. A nagyhéten, nagycsütörtök estétől ünnepeljük a húsvéti szent három napot, kezdve az utolsó vacsorától Jézus vérrel verejtékező getszemáni kerti virrasztásán át elfogatásáig. Nagypénteken, Urunk szenvedésének és halálának ünnepi liturgiájában átéljük Jézus megváltó önfeláldozásának beteljesedését. Nagyszombaton a sírjában nyugvó Úrral csendes várakozásban készülünk dicsőséges feltámadására, amit a húsvéti vigília, a szent virrasztás esti, éjszakai liturgiájában ünneplünk majd a húsvéti öröménekkel és a felzengő allelujával, az éjszakába nyúló szentmise eucharisztiájával. A szent három nap húsvétvasárnap, az egész napot betöltő ujjongás pompájával, allelujás istendicséretével zárul. Ez a három nap segít átélnünk Jézus szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának szentséges misztériumát. Egyszersmind elvezet keresztény életünk titkának megértéséhez is. Ez a földbe hulló búzaszem titka: a keresztségben Jézussal együtt meghalt bennünk a régi ember, hogy vele – Jézussal – együtt feltámadva már Istennek éljünk. Istennek éljünk gazdag, bőségesen termő, sokakat éltető életet. A mai evangélium felszólítását ismételve: „Halj meg, hogy éltess!” Hogy jelképes és majd valóságos halálod az örök élet forrása legyen Jézussal együtt a magad és testvéreid üdvösségére.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
