Főoldal / Szalézi világ / Teresa Valse Pantellini, az „észrevétlen” nővér
Teresa Valse Pantellini, az „észrevétlen” nővér
2019-09-03 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
A szentek sokszor magukévá tesznek egy gondolatot, amely a programjuk lesz egy életen át. Amikor, nem sokkal a halála előtt, Teresa nővért megkérdezték, mi az ő mottója, azt válaszolta: „Elhatároztam, hogy észrevétlen maradok.” Szeptember 3-án, égi születésnapján rá emlékezik a Szalézi Család.
Annak ellenére, hogy jómódú családból származott és egy olyan otthonban nőtt fel, ahol a falakat Michelangelo és Filippo Lippi festményei díszítették, Teresa úgy határozott, hogy belép a Segítő Szűz Mária Leányai közé, ahol még saját szobája sem lehetett. Tehetséges zongorista volt, aki a mosodában dolgozott a szegény, elhagyott lányokkal. Kiváló iskolákban tanult, olasz anyanyelve mellett jól beszélt franciául és németül, mégis az utcára került lányok iránti szeretet nyelvét választotta. Három hónappal az előtt, hogy egy tüdőgyulladás elvitte volna, Don Bosco megjelent neki és felajánlotta a gyógyulás kegyelmét. De ehelyett Teresa nővér emlékeztette őt a beteg nővérre, aki a kórház szomszédos szobájában feküdt. Megértette és élte a boldogságot: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék lesz a mennyek országa.”
Teresa Milánóban született 1878. október 10-én, jómódú középosztálybeli családban. Édesapja, az őszintén hívő és szorgalmasan dolgozó Giuseppe Valsé Pantellini fiatalon Egyiptomba költözött, ahol egy szállodaláncot nyitott és ebből meggazdagodott. Egyiptomban vette feleségül Giuseppina Viglinit, egy felsőbb osztálybeli olasz hölgyet.
Teresa életének első éveit Egyiptomban töltötte. Később szüleivel sokat utazgatott Európában. 1882-ben a család végleg visszaköltözött Olaszországba. Először Milanóban, később pedig Firenzében éltek. 1890-ben, amikor Teresa 12 éves lett, édesapja meghalt, majd 1899-ben elhunyt édesanyja is, 21 éves lányát függetlenséget biztosító jómódban hagyva.
Gyermekként Teresának nehéz természete volt. Heves volt, akaratos és mindenre elszánt, hajlamos arra, hogy uralkodjon. Szerencsére édesanyja szigora segített kordában tartani ezeket a hajlamokat. Kitűnő irodalmi és művészeti nevelésben részesült, miközben emberi erényeit is fejlesztette édesanyja szerető, de követelő nevelésének irányítása alatt. Úgy nevelték, hogy szeresse a szegényeket és mindig segítse őket. A kislány mély, imádságos lelkületet érlelt magában, sokszor a szolgálókkal mondta esténként a Rózsafüzért és irgalmasan segítette a rászorulókat.
Teresa egész életében hősies önkontrollal magába fojtotta heves természetét. Egy kis noteszbe, amelyet halála után találtak meg, azt írta: „Isten azt kéri tőlünk, hogy inkább az apró dolgokban alázkodjunk meg, nem a nagyokban, mert a nagy dolgokra ritkán van lehetőség, míg az apró dolgokra állandóan adódik alkalom.” Egy nővér a közösségből így jellemezte: „Olyan természetes módon gyakorolta az erényeket, hogy azt lehetett volna gondolni, ez természetesen fakad belőle, holott folyamatos önfeláldozás gyümölcse volt.”
Teresa elsőáldozásának napján felfedezte, hogy szerzetesi életre kapott meghívást, és őszinte örömmel az Úrnak ajánlotta magát. Lelkivezetője bátorítására 1900-ban Teresa elhatározta, hogy bevonul a Segítő Szűz Mária Leányainak intézetébe „hogy visszavonhatatlanul odaajándékozhassa magát az Úrnak – ahogy ő maga mondja – a nép szegény leányainak tanításában.” Az igazgató elmondta neki, hogy a Segítő Szűz Mária Leányai leginkább a szegények között dolgoznak, akiknek a gyermekei általában műveletlenek és modortalanok. Hogy ha belép a rendbe, nem lesz még saját szobája sem, ami más rendeknél megvan. A nővérek közös hálóban alszanak, ha pedig asszisztensek, akkor a lányok hálójában töltik az éjszakát. Annak ellenére, hogy Teresa biztosította, hogy képes lesz alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez, az atya ismét elküldte azzal, hogy látogasson el a nővérekhez, kérdezze ki őket, figyelje meg, hogyan élnek. „Ha még mindig ugyanazt akarod, gyere vissza.” Teresa kitartó volt és 1901-ben jelölt lett.
Először a nővérek különleges engedményeket akartak adni neki előkelő származása és kényes egészsége miatt, de ő nem akarta, hogy kivételezzenek vele, elfogadta a szegénységet.
1901-ben beöltözött és elkezdte a novíciátust a Bosco Parrasio-ban, egy kicsi és szegény házban, amely azonban egy nagy előnnyel szolgált: volt egy oratóriuma, ahol a Trastevere kerület szegény gyermekei összejöttek. Novíciamesternője azt mondta róla: „Teresa nővér tudta, hogyan bánjon ezekkel a lányokkal. Tudott fegyelmet tartani, elnézte a neveletlenséget, még a kimondottan durva dolgokat is. Az volt a feladata, hogy katekizmust tanítson az idősebb lányoknak, mert ő volt egyike a legjobban felkészülteknek.” A gyerekeket vonzotta a kedvessége és szelíd modora, örömmel odaszaladtak, ragaszkodtak hozzá és elbűvölve hallgatták történeteit.
Szerzetesi életének nagy részét, novícia éveitől kezdve Róma Trastevere negyedében töltötte. A Bosco Parrasio és Via della Lungara házak oratóriumaiban a környék legszegényebb kislányai gyűltek össze, akik mosodákban dolgoztak, vagy módosabb házakban szolgáltak.
Teresa nővér 1902-ben tette le szerzetesi fogadalmát. A Via Capelle-n Bonanni atya egy mosodát nyitott, hogy megakadályozza, hogy a lányok az utcára kerüljenek, megtanítsa őket egy szakmára, és segítsen, hogy tisztességes életet élhessenek. A nővérek átvették a mosoda vezetését, és néhány lány az oratóriumból is elkezdett itt dolgozni. 1905-ben már harminc lányt foglalkoztattak, akik a mosodában, és a hozzá tartozó varrodában dolgoztak. Már nem csavarogtak az utcán és nem olvastak káros, romboló irodalmat.
A házfőnöknő azt mondta, hogy úgy tűnt, Teresa kész minden áldozatra. Ha egy lány szembeköpte, addig nem nyugodott, amíg meg nem győzte magának. A nehéz munkája ellenére meghallgatta a lányok elbeszéléseit a családi perpatvarokról, az italozásról, istentelenségről, szegénységről. Ha egy lány megbetegedett, meglátogatta az otthonában. Ha valaki közülük férjhez ment, Teresa nővér segített neki, hogy elkészítse a kelengyéjét.
Huszonhét éves korában Teresánál tuberkulózist állapítottak meg. Betegségét Isten akarataként fogadta, és azt írta: „Ne engedd, Uram, hogy kísértésbe essek, hogy leszálljak erről a keresztről, amelyért már fölajánlottam Neked az életemet.” Még a betegsége alatt is megőrizte jellegzetes szalézi humorérzékét, képes volt viccelődni és nevetni a fájdalmai ellenére is. Amikor megkérdezték, hogy érzi magát, így válaszolt: „Készen állok bármire a három közül: hogy meghaljak, hogy hosszasan betegeskedjek, vagy hogy meggyógyuljak.” Majd mosolyogva hozzátette: „Az egyik a három közül biztos meg fog történni.”
1907-ben, miután rövid látogatást tett családjánál, Teresa nővért Torinóba küldték kórházba. A kórházi szobája mellett egy nővér feküdt, aki már tíz éve betegeskedett. Ez a nővér kilencedet imádkozott Don Boscóhoz, akit ugyanebben a hónapban boldoggá avattak. Július 22-én Teresa nővérnek megjelent Don Bosco. Közelebb jött és rámosolygott. Hirtelen megértette, hogy ajándékkal érkezett, de ő sietve azt mondta neki: „Don Bosco, nem én vagyok az, aki a gyógyulást kértem, hanem a nővér a másik szobából.” Don Bosco nevetett és eltávozott a másik nővér szobája felé.
Amikor a nővérek megkérdezték Teresa nővért, miért nem kérte ő is a gyógyulást, ő így válaszolt: „Ó, majd a mennyországban meggyógyulok.”
Még egy hónapig Teresa nővér türelmesen elviselte a fájdalmat, kedélyesen mosolyogva az utolsó pillanatig. 1907. szeptember 3-án reggel fejezte be földi életét. Családja azt kérte, hogy a testét helyezzék örök nyugalomra a családi sírboltba Rómában. De írásba foglalt kérésének megfelelően szerzetes testvéreivel együtt temették el Nizza Monferratóban. Szentségének híre gyorsan terjedni kezdett, és számos kegyelemről tettek jelentést, ami az ő közbenjárására történt.
Boldoggá avatási eljárását 1926-ban kezdték meg Torinóban, 1982-ben tiszteletre méltóvá nyilvánítottak.
Szaléziak.HU
