Főoldal / Szalézi világ / Uganda – Élet és munka egy menekülttáborban: a szalézi jelenlét Palabekben
Uganda – Élet és munka egy menekülttáborban: a szalézi jelenlét Palabekben
2023-04-07 Péntek | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Afrika • menekültek •
"2015-ben Ferenc pápa meghívta a szerzetesrendeket, hogy ne csak dolgozzanak menekülttáborokban, hanem ott is éljenek. Így mi, szaléziak elfogadtuk a kihívást, hogy Palabeken belül legyünk. Más szervezetek dolgoznak ott, de nem élnek Minden nap elmennek, de mi, szaléziak vagyunk az egyetlenek, akik jogosultak élni olyan helyeken, mint a kenyai Palabek vagy Kakuma." Ezek Máximo Herrera szalézi testvér szavai Argentínából, aki misszionárius Afrikában.
Uganda az az afrikai ország, ahol a legtöbb menekülttábor található - összesen 28 - az etiópiai, szomáliai, kongói, ruandai, burundi és szudáni emberek számára. A becslések szerint összesen 1,7 millió menekült tartózkodik az országban. Az ENSZ-hez tartozó, 400 négyzetkilométeres Palabekben konkrét esetben mintegy 72 ezer embert szállásolnak el ott, főként Dél-Szudánból. Erről a valóságról beszélgetett Herrera testvér az argentin Salesian Bulletinnel.
Milyen egy menekülttáborban élni? Milyen az emberek élete?
Nekünk, szaléziaknak van egy kis házunk; a legtöbben sár- vagy nádtetős házakban élnek, de nálunk legalább volt fémlemez, villany és víz. Tavalyig hat országból hat voltunk itt szaléziak hat különböző országból: egy venezuelai, két tirocinista Burundiból és Ugandából, egy kongói, egy indiai és én. Csodálatos élmény volt. Mindennapi életünk a táborban meglepetés volt. A város, ahol élelmet vásárolunk, 80 kilométerre van, egy hegyi úton, és azt ettük, amit az itteniek, kukoricát és babot. Aztán megvan a házunk, ami olyan, mint egy főhadiszállás. Nyolc kilométerre a háztól van az iskola, ami a szakiskola, és az egyetlen, ami ott van. Aztán mindenféle szabadidős tevékenységet folytatunk: sport, színház, zene. Egy menekültnek a legnehezebb az időgazdálkodás, mert sokszor nincs mit tenni.
Mi a remény, az elvárás egy ott élő embertől?
Szudán, ahonnan a menekültek származnak, csak 11 éve független, és nagyon bizonytalan, mert a törzsek harcolnak egymással. Tehát akik bejönnek a táborba - többnyire nők - és sikerül iskoláztatniuk a gyerekeket, azok nem akarnak visszamenni. Nekünk, szaléziaknak van egy olyan programunk, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekek a táboron kívül is járjanak középiskolába. A szalézi jelenlét a jövőre gondol, arra, hogy eszközöket adjon a gyerekeknek, hogy elérjék céljaikat.
Abból, amit elmondasz, úgy hangzik, hogy az afrikai szalézi misszió nagyon szorosan kapcsolódik az emberek mindennapi életéhez...
Nagyon szeretem a szalézi spiritualitásnak ezt az oldalát, a mindennapi életnek ezt az oldalát. Az egész napot a menekültekkel töltjük különféle tevékenységekben: Szakképzés, mezőgazdasági projektek, szabadidős tevékenységek, mint sport, zene, tánc, és ennek örülünk. Így kerülünk mi, szaléziak közelebb Istenhez. Don Bosco valójában nagyon világosan mondta, hogy az oktatás a legjobb ajándék, amit Afrikában felkínálhatunk. Nem elégedett meg azzal, hogy szegény fiúkkal dolgozzon, de ki akarta hozni őket abból a helyzetből, amibe kerültek, mert hitte, hogy van jövőjük.
Egy ilyen nehéz valósággal szemben hogyan lehet fenntartani a hitet?
Azt hiszem, azóta tanultam meg imádkozni, hogy Afrikában vagyok, mert láttam, milyen elkötelezettséggel és meggyőződéssel imádkoznak. Két részlet ragadta meg a figyelmemet: az első, hogy mezítláb mennek be a templomba, mert azt mondják, ez egy szent, szent hely. A második, hogy az Oltáriszentség előtt eltakarják az arcukat. Ez a kivonulásból ered, abból, hogy Mózes eltakarta az arcát a túl sok fény miatt, amely megakadályozta, hogy lássanak.
És végül hangsúlyozni kell Mária iránti odaadásukat. Főleg vidéken nagyon tisztelik a Szűzanyát. Szaléziakként azon dolgozunk, hogy elterjesszük Mária, a Keresztények Segítsége iránti tiszteletet, aki – akárcsak Don Bosco idejében – az Anya, aki elkísér minket a nehéz időkben. Szerintem ennek nagy köze van Afrikához, ahol a nők azok, akik gyerekeikkel a hátukon menekülnek. Látod, gyalog jönnek a kicsikkel; jönnek és továbbra is gondoskodnak róluk. Aztán megemlékeznek arról is, amikor Jézus Egyiptomba érkezett; a menekültek napjaként ünneplik, mert Jézus is menekült volt; Ő is közéjük tartozott.
Forrás: Salesian Bulletin of Argentina, James Valdemoros és John Joseph Chiappetti
Szaléziak.HU
