Főoldal / Szalézi világ / Ukrajna – Az ifjúsági szolgálat ajándékai a háború idején Ryabukha püspöktől
Ukrajna – Az ifjúsági szolgálat ajándékai a háború idején Ryabukha püspöktől
2024-10-22 Kedd | #Szalézi világ
Ukrajna • háború • ifjúságpasztoráció •
Makszim Rjabuha szalézi püspök, aki Lembergben, az első ukrajnai szalézi plébánián született, ma pedig az ukrajnai Donyecki Görög-Katolikus Exarchátus segédpüspöke, a Note di Pastorale Giovanile magazinnak ajánlotta fel elmélkedését az ifjúsági szolgálat sajátosságairól a háború idején. Ez az „ajándék” szemszögéből jövő értelmezés, ugyanakkor ajándékot is jelent, megmutatva azoknak, akik hétköznapibb időkben gyakorolják a szolgálatot, tanúságot tesz arról, mit jelenthet ez a fiatalokkal és a fiatalok számára , a szegénység és a nehézségek kontextusában. Ma közöljük elmélkedésének első részét.
Az elmúlt napokban váratlan, de kellemes meglepetésben volt részem, hogy a Note di Pastorale Giovanile vezetősége felkért egy új rovathoz, az ifjúsági szolgálatról a perifériákon. Úgy gondolták, hogy az általam (és az egyházközösség, valamint a velem együtt élő fiatalok) átélt tapasztalat jelentős és talán kihívást jelenthet a világ "szerencsésebb" pontjain élő fiatalok és pedagógusok számára. Azt is megértem, hogy az egyházam által lefedett területet "perifériának" tekintik, egyrészt azért, mert Európa keleti peremén (ahol a központ nyilvánvalóan jól megkülönböztethető, beleértve a kidolgozott lelkipásztori szolgálatot), akár egy meghódított vagy "megszállt" területen, illetve az invázió és a teljes megszállás veszélyének kitéve: melyik terület lehetne tehát ennél periférikusabb?
Egyébként azonban, hogy ne legyen túl zavaró, el kell mondanom, hogy mi úgy érezzük, mi vagyunk a "középpontban". Mert ahol mi vagyunk, mindig ott van a középpont, hiszen ahol fiatalok vannak, és felnőttek, akik gondoskodnak róluk, az mindig a középpont; bárhol is él Isten (még akkor is, ha azt mondják, hogy a perifériákat részesíti előnyben), mindig a középpontban van. Amire számítok, az erőt és reményt ad nekünk. Tehát itt van egy hang a "periféria-központból", egy "központból", amely nyitott a perifériák felé.
Szívesen elfogadom ezt a felkérést azért is, mert abból az intézményes és "karizmatikus" világból származik, amelynek része vagyok, a szalézi világból, valamint a Note di Pastorale Giovanile folyóiratból, amelyet olaszországi képzésem óta ismerek és tisztelek, és amely sok lelkipásztori lépésemet kísérte. Ezért visszaadok valamennyit abból, amit kaptam.
A "Hogyan folyik az ifjúsági szolgálat a periférián, és mit tudtok mondani az olasz ifjúsági szolgálatnak?" kérdésre adott válaszomat az ajándékok „viszonzásaként” szeretném kifejteni. Eddig nagyon sokat kaptunk az olasz egyházi közösségektől (és nem csak tőlük) és a fiataloktól: nemcsak a szalézi karizmatikus képzést, amely hatalmas terepet nyitott számunkra Ukrajnában, hanem az elmúlt háborús években az anyagi és gazdasági segítségnyújtást (gyógyszer, élelem, sátrak, berendezési tárgyak, sok menekült befogadása...), és lelki segítség a közelséggel és imádsággal. Itt szeretném valahogy "visszaadni" tapasztalataink ajándékát, ami számunkra a romok és a pusztulás idején megmaradó kincs lesz, ami olyan, mint az evangéliumi kincs, amelyet nem emészt fel a rozsda és a férgek.
Melyek azok a tapasztalati ajándékok, amelyeket olasz barátainknak (és esetleg más országokból származó barátainknak) felkínálhatunk. Mik a mi kincseink?
Az Isten ajándéka, aki itt van
Isten itt van, mindig itt van, bármikor és bármilyen körülmények között. Ellenállásunk erejévé válik a legdrámaibb pillanatokban is, ha csak észre tudjuk venni jelenlétét. És itt szeretném kölcsönvenni egy fiatalokkal foglalkozó barátom, egy fiatal nő szavait (gyönyörű szavait), aki még drámaibb módon élt át egy, a miénkhez hasonló helyzetet: Etty Hillesum.
Naplójában 1942. július 12-én írja „reggeli imájában”, még a világháború szívében, a westerborki koncentrációs tábor sötétjében, az auschwitzi halál végső szakasza előtt:
"Egy dolog azonban egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, mégpedig az, hogy Te nem tudsz segíteni rajtunk, de nekünk segíteni kell Neked, és így segítünk magunkon. Az egyetlen dolog, amit megmenthetünk ezekben az időkben, és az egyetlen, ami igazán számít, az egy kis darabka belőled önmagunkban, Istenem. És talán mi is segíthetünk kiásni Téged más emberek lepusztult szívéből. Igen, Istenem, úgy tűnik, nem sokat tehetsz a jelenlegi körülmények megváltoztatásáért, de ezek is ennek az életnek a részei. Nem kérdőjelezem meg a Te felelősségedet, később te leszel az, aki felelősnek nyilvánítasz minket, és szinte minden szívdobbanással nő a bizonyosságom: Te nem tudsz segíteni rajtunk, de rajtunk múlik, hogy segítsünk neked, hogy a végsőkig megvédjük bennünk lévő otthonodat."
Ez az a tapasztalat, amelyen sajnos keresztülmegyünk, a romok közé temetett Istenről és a pusztításról azokkal együtt, akiket eltemettek és elpusztítottak. Ez tehát sok ember, sok keresztény, sok gyermek és fiatal tapasztalata. De Isten a szívekben ellenáll, nem engedjük eltemetni, mert különben tényleg mindennek vége lenne.
Isten benne van ebben az egészben. Nem azért, mert ő akarta, hanem azért, mert ez ad nekünk erőt, hogy továbbra is életben tartsuk Őt, rőt, hogy ellenálljunk, reménykedjünk, és közben éljük a keresztény életünket.
Mindennek ellenére ott van. Ott van az imák jeleiben, amelyek sokkal nagyobb értelmet nyertek számunkra, ott van az Igéjében, amelyet (talán a figyelmeztető szirénák hangjával vagy lezuhanó rakéták zúgásával, vagy az azt megakadályozni próbáló légvédelemi berendezések dübörgésével) nagyobb jelentéssel hirdetnek, a jótékonyság gesztusaiban: egy rászorulónak nyújtott segítő kéz, vigasztaló szó, a simogatás egy gyermeknek vagy egy idősnek... és még sok más módon. Nincs szükségünk annyi bocsánatkérő szóra. Isten "ráerölteti" magát a hitre és az életre, mert különben kétségbeesnénk.
Bonhoeffer szavaival élve, Isten továbbra is a falunak az a csobogó szökőkútja marad, amely lehetővé teszi, hogy szomjunkat oltsuk, és közösségnek érezzük magunkat; és ez így van az örömteli és a veszélyes életben egyaránt. Ezt minden alkalommal észreveszem, amikor szentmisét celebrálok, vagy a plébániákon, oratóriumokban az emberek között töltök időt. „A bombázáskor minden felrobbant körülöttem. Én pedig – csak egy szilánk az orrom alatt. Isten itt van." Hány ilyen történet biztosítja, hogy nem maradtunk egyedül. Ő itt van.
Nos, ez az első "ajándék", amit szívesen adok falunk kútjának vizéből. Isten itt van; titokzatos, de valóságos módon, mindig kérdően és vigasztalóan van jelen. Semmilyen drámai helyzet nem tud meggyőzni minket arról, hogy elhagyott minket, vagy hogy már nem szeret minket.
ANS – Donyeck/Szaléziak
