Főoldal / Szalézi világ / Ukrajna – Egy kijevi szalézi atya reményei
Egy keresztény dilemmája. Az emberi lény megdöbbenése. Az emberek elkeseredettsége. És a kihalt utcák. A sebhelyes testek. Az éles fájdalom, ami szótlanul hagy. Maksym Ryabukha szalézi, a kijevi szalézi ház igazgatója igyekszik értelmes válaszokat adni a háború tragédiájára és a Bucsában és más ukrajnai helyeken lezajlott embertelen mészárlásokra.
Don Max, ahogy mindenki nevezi, mindig próbál valami pozitívat közvetíteni a WhatsApp üzeneteiben. Egészen két vasárnappal ezelőttig, amikor az első hírek a bucsai mészárlásról körbejárták a világot, ez őt is megviselte.
„Láttam-e, mi történt? Minden nap látom. Mert itt minden nap, most végtelen sokk ér bennünket - mondja. - A kijevi polgárok számára ez még nagyobb fájdalom, mert a fővárosiak közül sokan dolgoztak a városban. Bucsa fekete zsákjaiban közeli rokonaik, barátaik vannak. Beszéltem néhányukkal: sokan képtelenek megosztani ezt a hatalmas, elviselhetetlen fájdalmat. Félmondattal válaszolnak. Vagy lesütik a szemüket, és egyáltalán nem reagálnak. Néha még sírni sem tudnak. A mártírhalottak képe mindannyiunk életében megmarad."
Ez a borzalom egy fiatal kijevi szalézit is próbára teszi, aki eddig a háború mögé próbált tekinteni. És ez továbbra is erre törekszik, de maga Rjabukha atya is nehézségekkel küzd: „Nehéz megérteni, ki tette mindezt, és még arra is gondolni, hogy ki követett el ilyen embertelen cselekedeteket.”
Don Maksym megáll. Egy pillanatra gondolkodóba esik. „Hogyan kell megbocsátani? Hogyan tekintsük ezeket az embereket embernek? Tisztázzuk: mindannyian emberek vagyunk, erényekkel és bűnökkel egyaránt. Mindenkinek megvan a maga tempója, valaki fut, valaki hátrál. De ez a dolog, ezek a mészárlások..." A húsvéti időszak teret ad az elmélkedésnek: „Ez a nagyböjt és ez a nagyhét örökre megmarad nemzedékem emlékezetében. Ezeket a heteket, február 24. óta teljesen máshogy éltük meg, mint korábban. Hiszem, hogy a mi korunk a nagy szentek, a bátor mártírok, a szépség verhetetlen tanúinak kora, akik életükkel megérintették és megtapasztalták, mit jelent ez. Tehát szeretnék polgártársaimra gondolni.
Fájdalom és remény együtt. Ezek kéz a kézben járnak minden Kijevben eltöltött óra valóságával, a városban, amely továbbra is a konfliktus szíve marad, és amely aggodalommal tekint keletre, ahová a vad moszkvai offenzíva elmozdult. A város mindent érez és magába szív. „Egyik reggel a házunkból a központi pályaudvarra mentem – folytatja Maksym atya. – Reggel hét óra volt. Általában ilyenkor már olyan intenzív az élet, hogy úgy tűnik, dél van. Még háború idején is. Ma azonban kihaltnak tűnt a város: senki az utcán, alig van autó, sok közlekedési lámpa kikapcsolt. Halálszag terjengett a környéken. Az innen az állomásig vezető nagy körúton robbanásgödrök és égő autók fekete foltjai látszottak." „Csodálkoztam – mondja a pap. – Arra gondoltam, hogy talán Jézus is így érzett, amikor Jeruzsálem felé sétált az utolsó földi húsvétjára. Amit ebben az országban megélünk, az emberi dráma, de időbe telik, hogy megértsük, és mindannyiunk történelmének részévé tegyük.” A mindennapok apró gesztusokból, apró dolgokból táplálkoznak, amelyek mára oly értékessé váltak. Don Max a referenciapont a fővárosban szétosztott humanitárius segélyeknél.
"Néhány napja - mondja - érkezett egy segélyszállító teherautó, amelyet ki kellett pakolnom az oratóriumba. Mindent gyorsan megtettünk, mert az önkénteseknek azonnal el kellett indulniuk Lvivba. Aztán megérkeztek azok, akiknek el kellett volna vinniük a segélyt és elhozniuk az itt élőknek Kijevbe: majd felpakolták az autókat, és híreket kértek a környékről. Aztán jött két katonalelkész és néhány szomszéd mosdani és átöltözni. Együtt enni valamit. Egyszerű dolgok. De ami azt az érzést keltette bennünk, hogy még mindig egy közösség vagyunk.” Az utolsó kérdés megválaszolása a legnehezebb, Don Max az égre emeli a szemét.
"Mit remélek? Békéről álmodom, győzelemről álmodom, olyan életről álmodom, amely tudja, hogyan világítson meg mindent maga körül. Hatalmasat álmodom, hogy újra láthatom az oratóriumi fiúk boldog szemét. A feltámadásról álmodom. Kijevből, Ukrajnából. Hiszek benne."
Forrás: Avvenire
ANS-Kijev/Szaléziak.HU
