Főoldal / Szalézi világ / Ukrajna - "Novemberben a bátyám elveszett a háborúban"
Ukrajna - "Novemberben a bátyám elveszett a háborúban"
2023-01-18 Szerda | #Szalézi világ
„ Novemberben a bátyám elveszett a háborúban. Bakhmutban állomásozott, így jó eséllyel meghalt. De mostanáig nem tudták megtalálni a holttestét, mert a terület el van foglalva.” Ez Ludmila drámája Ukrajnában.
Vaszilij, egy fiatal férfi, akit társaihoz hasonlóan az orosz hódító elleni harcra hívtak be, talán nem tér vissza többé, még az élettelen teste sem. Írásunk szerint az Artemivszk (Bakhmut) városa elleni súlyos támadás áldozatai közé tartozik. Eltévedhetett egy nyírfaerdőben, lehet, hogy eltemették, hogy többé ne lehessen a nyomára bukkanni, ha az ellenség kezébe kerülne… Az ukrán tragédia több ezer ilyen történetből tevődik össze. A csaták krónikái és a kormányok hírei azonban nem mindig számolnak be róla. Mégis ez a legfájdalmasabb örökség azoknak az embereknek, akik ennek az inváziónak az áldozatai: a túlélők szívükben, a mindennapok kiszámíthatatlanságában, a testükben, környezetükben, kapcsolataikban fellépő különféle mellékhatásokban szakadnak szét.
Ludmila azon lelkek közé tartozik, akik ebben a pokolban vándorolnak, keresve a túlélés módját, a reményt adó híreket, a hatékony és tartós védelmet. Úgy döntött, kelet felé indul, hogy megtalálja azt a nyomot, amelyet katonatársai, az egészségügyi csapatok és a polgári hatóságok nem tudtak megtalálni. A karácsony előtti iskolaszünetben megtette ezt a megrázó és kétségbeesett zarándoklatot. A Bahmut régió fővárosában találkozott Makszim Rjabucka atyával, egy szalézi misszionáriussal, aki egy hónappal ezelőtt a Donyecki Exarchátus segédpüspöke lett, és elindult Kijevből, hogy elérje az új főhadiszállást a frontvonalon túl. Ez a fiatal püspök a juhait keresni induló pásztorként karácsonyi lelkigyakorlatot szervezett, amely elsősorban a határ menti országokból érkező fiatalokat célozta meg, és emiatt az állam többi részéhez aligha kapcsolódik. Találkozókat, szónoklatokat tart, imára hív és garantálja a liturgikus ünneplést, hogy bizonyítsa a Jóisten közelségét.
Max atyának, ahogy a fiatalok nevezik, bizonyára sikerült megtalálnia a megfelelő szavakat, ha Ludmila képes volt beszámolni mélyreható élményéről: „Azt mondta, hogy amikor az ember szomorúságban és nosztalgiában él, nem tud a valóságos életében élni” – írta neki . „Ez a nagy szomorúság annyira lehangolt, hogy abbahagytam az imádkozást… és itt egy pillanat alatt megértettem, hogy ha csak a múltban élek, akkor zárva maradok az itt és most élete előtt, zárva vagyok Isten terve előtt, amit Ő készített számomra. Ettől a pillanattól kezdve visszatért belém a vágy és az ihlet az imára, és újra elkezdtem olvasni Isten Igéjét.”
A spiritualitás és a vele való törődés kevéssé érdekes dolgok egy háború alatt, úgy tűnik, ez minden kitartást igazol, és nincs szükség a lét mélységeinek védelmére. Mégis értékesek azok, akik nem tévesztik szem elől a háború áldozatává vált férfiak és nők e dimenzióját. Pontosan Don Bosco egyszerű fiaként, Makszim atya a nyár folyamán a Kijev környéki vidéken hajtotta végre a nyári repülőtáborokat, amikor csak tehette, visszatért otthonába, hogy erőt gyűjtsön a következő napra. Ha a házak összedőlnek, ha az utak járhatatlanok, ha a bandura (lant) vagy a tsinbaly (cintányér) hiányzik a közös énekléshez, az a fontos, hogy újra egymásra találhassunk, megvédjük az emberi erőforrásokat, akik majd gondoskodni fognak a lerombolt Ukrajna újjáépítéséről.
Max atya az elsők között észlelte a robbanó drónok, a gyász és a terror hatásait a gyerekekre és a fiatalokra. Már tavaly tavasszal két pszichológussal meghallgató szolgálatot hozott létre az olvasás- és íráskészségüket elvesztett, kirohanások és sikoltozások, az egyik menedékből a másikba való folyamatos menekülés miatt autistává vált iskolások számára.
Ludmila tapasztalata egy konkrét kapcsolatot mutat nekünk: „ Itt Isten ismét megtalálta a módját, hogy bátorítson, Isten beszélt rajta keresztül, a szavain keresztül – közölte a fiatal püspökkel –, ön a szeretetről beszélt: nem tűnik különösnek, de ezek a szavak rendkívül megérintettek. Éppen abban a pillanatban tapasztaltam meg, hogy a szüleim nagyon szeretnek engem, és hogy szeretetük őszinte .” A fiataloktól a felnőttekre gyakorolt visszhang az anyákon és az apákon keresztül megy át, és ha az ukránok elképzelhetetlen ellenállást tanúsítanak, az azért is van, mert van bennük a vallási vezetőikből állandóan táplált szellem: „Isten munkálkodott, átváltozott. Ez adta nekem, hogy érezzem a Szabadító születésének igazi örömét”.
Talán az ukrajnai békéről való gondoskodás egyben megalapozott remény elvetését is jelenti: „Nosztalgiával éltem át ezt a november 21-e óta eltelt időszakot – fejezi be Ludmila –, de rájöttem, hogy Isten a testvéremmel van, nincs elveszve. Akkor, ha Isten emlékszik rá, és biztosan törődik vele, miért lennék szomorú? ”
missionidonbosco.org/Szaléziak.HU
