Főoldal / Szalézi világ / Ukrajna – Oleh atya kisbuszával menekülve a biztonság felé
Ukrajna – Oleh atya kisbuszával menekülve a biztonság felé
2022-02-27 Vasárnap | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Ukrajna • háború • menekültek • menekültek •
Timófijnak szép kék sapkája van, meleg tréningruhába van öltöztetve, majd egy takaróba bugyolálva, és mindenekelőtt: mellette van az anyja, Dascia. Amikor olvasod ezt a történetet, 18 napos lesz, és már hosszú utat tett meg. Timófij Liszicsanszkból menekült, ahol heves harcok dúlnak.
Oleh Ladnyuk atya – ukrán szalézi, katonai lelkész – vitte biztonságba, aki azt mondja: „Most az első dolgunk az lesz, hogy együnk, aztán aludjunk. Holnap majd gondolunk a többire.” Több mint 12 órás utazás után Oleh atya még el akarja mesélni a történetüket, bár kimerültnek érzi magát; most tért haza, egy két kisbuszból és egy honfitársaival megrakott autóból álló kis konvoj élén vezetett. Ez az első utazásának története, amelyet habozás nélkül vállalt, hogy embereket keressen, akiket kimenthet egy abszurd háborúból. Az utazás délelőtt a Donbásztól 200 kilométerre fekvő dnyiprói szalézi házból indult, ahol (egyelőre) nemigen lehetett érezni a háborút. Oleh atya több mint kétszáz kilométert autózott, míg megérkezett a találkozási ponthoz, csak annyi időre állt meg, amennyi feltétlenül szükséges, hogy az emberek kis poggyászukkal beszálljanak, majd indult vissza.
Közvetlenül az inváziót követő órákban Oleh atya az utcákon megdöbbent, elképedt embereket látott, autók sorát üzemanyag után kutatva, embereket az ATM-eknél, hogy minél több készpénzt vegyenek ki; már hallott az első bombamerényletekről és sajnos az első halálesetekről is. Aztán Igor Opafsky atya kíséretében ismét Liszicsanszkba indult. Már mindent megszerveztek telefonon. "Megyünk a plébánoshoz, Sergio Palamarchuk atyához. Ő összegyűjtötte a civileket, akik el akarnak menni, mi pedig elvisszük őket. Reméljük, hogy eljutunk oda. Hosszú utat kell megtennünk, és nem tudjuk, hogy a katonaság átenged-e minket. Azzal megyünk, amink van."
A Dnyiproból induló út Kosztjantyinivkán keresztül halad kelet felé. És ez nem könnyű út háború idején" - mondja Oleh atya. "Az ellenkező irányban emberekkel és tárgyakkal megrakott autósorokkal találkoztunk: látni lehetett, hogy menekülnek." És minél közelebb kerül a fronthoz, annál jobban érezhető a katonaság jelenléte. „Megérti, hogy nem tudok sokat mondani – mutat rá –, de sok csapat volt. Amikor elhaladtak a közelben, érezni lehetett a veszélyt a levegőben, ezért próbáltunk felgyorsítani.”
Liszicsanszk üres városnak tűnik: a széles sugárutak mentén nincs senki, a házak már elhagyatottnak tűnnek. De ez nem így van. És ez megérthető az emberi „teherből”, amelyet Oleh atya szállít. Tizenkét ember: két lány, négy fiú, majd néhány felnőtt, egy idős hölgy és egy alig több mint kéthetes baba. Ezek nem egész családok, hanem szétváló családok: az apák és anyák gondoskodnak gyermekeik biztonságáról, majd úgy döntenek, hogy hátramaradnak – otthon, a bombázás alatt. Csak néhány percig, mondták.
És az utazás folytatódik, de ellenkező irányban. És már késő este volt, amikor Oleh atya visszaérkezett Dnyipróba. A két szalézi mellett ezúttal Sergio atya is ott volt, aki valószínűleg ismét Liszicsanszk felé indulna. "Mert - magyarázza Oleh atya - még mindig sok rászoruló van ott. Minden bizonnyal további utakat is szervezünk majd."
Közben a következő órákon gondolkodnak. „A fiatalok – magyarázzák – elmennek a családi házunkba Lvivbe.” Ezen az estén azonban már csak arra vágynak, hogy fellélegezzenek. És ott van az anyja karjában ülő Timófij mosolygó szeme. Az anya sápadt, mint egy rongy, alig mosolyog, és egy pillanatra sem hagyja el a fiát.
ANS – Dnyipro/Szaléziak.HU
