Főoldal / Szalézi világ / Boldog Rua Mihály - aki mindenben felezett Don Boscóval
Boldog Rua Mihály - aki mindenben felezett Don Boscóval
2010-10-28 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Október 29-én a kiemelkedő lelkipásztori élet, a feltétel nélküli önátadás egyik kiváló példájaként Rua Mihályt állítja elénk az Egyház. Nem "a második" hanem "egy másik" Don Bosco volt. A mai napon a római rendfőnökségen háromnapos konferencia veszi kezdetét, amelyen Don Bosco tanítványának, követőjének és első utódának személyét és vezetési módszereit elemzik korának és tetteinek fényében.
Don Bosco 1888. január 31-én költözött át az örökkévalóságba. Meggyászolta az egész világ. Vajon ki volt hivatva a nyomába lépni?
Ki más, mint don Rua.
Don Bosco 1845 augusztusában találkozott az ifjú Rua Mihállyal, aki a legelső növendéke, a legkedvesebb segítőtársa lett, akire maga adta rá a papi ruhát. A gyermekifjú Rua Mihály 1852. szeptember 22-én lépett be a fiúotthonba, de már előbb is látogatta az oratóriumot. Don Rua hűségesen kísérte Don Boscót nagy útjain, amikor is tanúja volt nem egyszer azoknak a rendkívüli eseményeknek is, melyek történtek vele. Örökölte Don Bosco kormányzási bölcsességét és tapintatát, de egyszersmind erényeit is. Módszerként Don Bosco a szeretetet javasolja neki a mindennapi gyakorlatban. Ez a szeretet egy olyan pedagógus személyében jut kifejezésre, aki teljes mértékben a neveltjei javát szolgálja, jelen van közöttük, és mindig készen áll arra, hogy küldetése megvalósítása érdekében szembenézzen minden áldozattal és nehézséggel.
Don Rua határokat nem ismerő buzgóságában húsz évig magára vállalt mindent, amivel Don Bosco gondjain könnyíthetett, s bár az elvállalt munkakörökben teljes cselekvésszabadsága volt, pontosan ügyelt rá, hogy önállóságával csorbát ne ejtsen atyja tekintélyén, s igyekezett még a legcsekélyebb részletkérdésekben is az ő szándékaihoz igazodni. Csendben, háttérbe húzódva dolgozott, s munkájának minden dicsőségét mesterére hárította. Azt a látszatot tudta kelteni, hogy minden, amit tesz, javít, intézkedik, Don Bosco egyenes rendelkezésére, az ő akaratából történik, hogy ő maga csak egyszerű végrehajtója ennek a központi akaratnak.
Lámpa a véka alatt
Mikor az isteni Gondviselés nagy célok szolgálatára választ ki valakit, rendszerint segítőtársakat rendel melléje, akik megkönnyítik célhoz jutását, vagy munkájának talaját készítik elő, vagy akadályokat görgetnek el útjából, vagy a munkaterhek egy részét veszik át a saját vállaikra. Hogy Don Bosco teljes sikerre tudja vinni sokféle munkáját, mint rendalapító, nevelő, író, építkező, a Gondviselés két férfiút rendelt melléje segítőtársul: IX. Pius pápát, aki nélkül összezúzták volna külső ellenségei, és Rua Mihályt, aki nélkül a belső gondok emésztették volna fel. Don Rua véka alá rejtette nagyszerű kormányzó tehetségét, szívének veleszületett gyengéd melegségét a fegyelmező hatalom szigorú álarca mögé parancsolta és mindezt csak azért, hogy a fegyelemtartás kellemetlensége egyedül csak őrá háruljon. Don Bosco a szent lelki finomságával és a nevelő emberismeretével teljesen átérezte, milyen kincset ér neki Rua, s tisztában volt nagylelkű mesterkedésével is.
Egy alkalommal így beszélt róla: - Ha a jó Isten azt súgná a fülembe „közeleg az utolsó órád, válassz magadnak utódot, akire műved fenntartását rábízhatod. Kérj a számára adományokat, kegyelmeket, amelyekre szüksége lehet, és én valamennyit megadom neki” — komolyan zavarban volnék, mert nem tudnék olyan tulajdonságot, olyan kegyelmet kérni, amely már teljes virágzásban ne volna don Rua lelkében.
Munka
Rua Mihály szentelése 1860. június 29-én volt. Nem követhetjük minden részletében tevékenykedését, azt azonban láthatjuk, hogy már mielőtt papíron megszületett volna ez a beosztás, tartományfőnöke volt a Szalézi Társaságnak. Felbecsülhetetlen munkát végzett és természetes készséggel vállalt mindig újabb terheket. Irodalmi tevékenysége is jelentős volt, segédkezett továbbá Don Boscónak a szalézi nőivérek vezetésében, előkészítette az első szalézi hithirdetők misszióba indulását s a Patagoniába vonult Don Cagliero helyett spirituálisa lett a Segítő Szűz Mária Leányainak. (1875). Jobbkeze volt Don Boscónak a szalézi munkatársak (1876), majd a késői hivatások felkarolására alakult intézmény megszervezésében, valamint a Szalézi Értesítő megindításában (1877).
De mindezek csak a programhoz tartozó, rendszeres munkák voltak. Mennyi volt azonban ezek mellett az előre nem látott teendő, amelynek az elintézése elől soha eszébe sem jutott volna kitérni, mert hiszen ezekben is az ő életének egyetlen nagy vezérgondolata volt az irányító, hogy atyjának és mesterének nagy terhein könnyítsen.
Csodálkozva kérdezzük: hogyan lehetséges, hogy egy ember, még hozzá egy gyenge fizikumú ember ennyit tudjon dolgozni? Mi volt a nyitja ennek az emberfölötti teljesítőképességnek? A felelet egyszerű és don Rua természetes adottságaiban rejlik, abban, hogy rendezett, rendszerező gondolkodású elme volt, idegeinek feltétlen ura, aki nemcsak dolgozni, de dolgoztatni is nagyszerűen tudott; emlékező tehetsége soha nem hagyta cserben s főképp leírhatatlan rajongással szerette Don Boscót. Már pedig a szeretet — Szent Pál is azt mondja — örömmel vesz magára minden terhet, amit csak elbír.
Don Rua egész lelkével szerette a gyermekeket és nem volt olyan áldozat, amelyet a legnagyobb készséggel magára ne vállalt volna értük, de azért mégis ő volt az az elöljáró, akit inkább féltek, mint szerettek az alárendeltjei. Mutatta ezt az a mondás is, amely egy időben közszájon forgott az oratóriumban: - Többet ér egy „nem” Don Bosco szájából, mint egy „igen” don Ruáéból.
Don Bosco, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét, többször megpróbálta mérsékelni ezt a szeretetből fakadó, de mégis kissé nyomasztó szigorúságot. Egyszer reggelizés közben mosolyogva fordult oda rendtársaihoz:
— Hallgassátok csak meg, milyen furcsa álmom volt az éjjel: a sekrestyében voltam, gyónni akartam, de nem volt ott senki, csak don Rua térdelt az egyik imazsámolyon. Ahhoz pedig nem volt elég bátorságom, hogy őt megszólítsam, kisomfordáltam a sekrestyéből úgy, amint voltam, gyónás nélkül.
Mindenki elértette a tréfa élét, maga don Rua nevetett rajta legkedélyesebben, megszokott szigorúságából azonban ezután sem engedett egy csöppet sem.
Az egyetemes helytartó
Don Bosco az 1884. október 24-én általános helynöknek nevezte ki Rua Mihályt, aki ezzel teljes hatalmú helytartója lett a Társaság kormányzásában. Ez a kinevezés egyébként csak hivatalos szentesítése volt egy évek óta fennálló munkaközösségnek. Hogy Don Bosco bizalma még egy fokkal magasabbra emelte a Kongregáció hierarchiájának ranglétráján és arra választotta ki, hogy őhelyette is atyja legyen a nagy Szalézi Családnak, Rua Mihálynak egyszerre megváltozott a magatartása, arckifejezése ellágyult, s más lett még hangjának a csengése is.
És ez a gyökeres átváltozás egyáltalán nem esett nehezére! Hiszen csak természetes énjéhez térhetett vissza, több mint húsz éven át hősiesen magára erőszakolt kényszer-szigorúság után. Azzá a melegszívű atyává lehetett, aki olyan ellenállhatatlanul vonzotta magához a szíveket. Don Rua önmagára talált rá új hivatása körében. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy don Rua mosolyából, hanghordozásából, beszédmódjából is az a titokzatos varázserő áradt, mint Don Boscóéból, amely akarva-nem akarva hozzá vonzotta, megfogta a lelket, de az elvitathatatlan, hogy don Rua ettől kezdve egészen haláláig jóságos, megértő atyja volt mindazoknak, akik környezetében éltek. Nem volt nagyobb gondja, mint hogy emelje, vezesse, irányítsa a rábízott lelkeket s szerető, jó pásztor módjára napról- napra, óráról-órára vérének minden cseppjét az ő javukért áldozta fel.
Búcsú a mestertől
1888. január elején átmeneti javulás állt be a nagybeteg Don Bosco állapotában, ami alkalmat adott rá, hogy szellemi képességeinek teljes birtokában hosszú, bizalmas beszélgetéseket folytasson don Ruával. Hogy miről volt szó köztük ezekben a halál közelségétől megszentelt órákban, azt nem tudjuk. A tanítvány sírba vitte magával ezeknek a szent emlékeknek a titkát. De hát beszélhettek-e egyébről, mint annak a műnek sorsáról, amelyet közösen építettek, közösen fejlesztettek naggyá?
Negyven év múlt el azóta, hogy először álltak egymással szemtől-szemben az Oratórium szegényes udvarán Don Bosco és Rua Mihály. Mintha csak tegnap lett volna És az a másik találkozás ott a Porta Palazzón, mikor a fiatal pap egy furcsa mozdulattal nyújtotta oda a tenyerét az érmecskére váró kisfiú felé:
- Misikém, mi mindent felezünk...
És osztoztak is hűségesen mindenben, főképp gondban, fáradságban, amiből olyan bőséges rész jutott nekik... És jaj, mekkora mindehhez képest az a teher, az a gond, amely örökségképpen a fiúra száll, s amelyet már egyedül kell hogy cipeljen. Igyekeztek mindketten kihasználni ezeket a drága perceket, mert hiszen nem volt titok egyikük előtt sem, hogy a halál már küszöbön várakozik. Január 3l-én hajnalban azután be is lépett az ajtón. Fél ötkor Úrangyalára csendült meg Segítő Szűz Mária bazilikájának harangja. A halálhörgés, amely immár másfél órája tartott, megszűnt. Kissé később három, alig észrevehető csendes sóhaj következett. Utána lélekbe szántó, mélységes csend.
Az óra hajnali 4 óra 45 percet mutatott.
A nagy halott lábánál don Rua a De Profundist imádkozza. Azután szerzetestestvéreihez — most már fiaihoz — fordul és könnyfátyolos hangon szólni kezd hozzájuk:
- Árvák vagyunk. De ha nincs is többé atyánk a földön, van pártfogónk a mennyországban. Legyünk méltók hozzá s igyekezzünk követni a nagyszerű példát, amelyet számunkra hátrahagyott.
Néhány perccel később már az oltár előtt állt don Rua, hogy halott atyja lelkéért az első szentmisét bemutassa. Azután szobájába vonult és anélkül, hogy csak egy rövid kis pihenőt is engedett volna magának, körlevélben írta meg a gyászos hírt az összes szalézi háznak.
E szomorú nap délutánján levitték fiai Don Bosco holttestét Szalézi Szent Ferenc templomába s ott egy karosszékbe ültetve helyezték el. Don Rua teljes két órán keresztül térdelt imába mélyedten a drága halott mellett. Nehezen tudott megválni attól, akit mindenkinél jobban szeretett a földön, s akiben minden emberi tökéletesség legmagasabb eszményét látta korai gyermekévei óta.
Vajon miről beszélgetett a súlyos gondokkal terhelten magára maradt fiú immár az igazak boldogságában osztozkodó atyjával? Bizonyára forrón imádkozott erőért, bölcsességért, kegyelemért, hogy Isten dicsőségét, lelkek üdvösségét szolgálva tudja tovább fejleszteni azt a művet, amelynek gondjai a mai napon a szent vállairól az övére szálltak át.
Mikor hosszú elmélyülés után felállt don Rua a szent halott oldala mellől, megbékélt nyugalom, bizakodó erő kifejezése ömlött el vonásain. Don Bosco utódja szilárd léptekkel indult el rögös pályáján kitűzött célja felé, Lelkében pedig már is érezte, hogy szent imádkozik érte odafönt, Isten trónja előtt.
A folytatás
Don Bosco halála után don Rua energiájának teljes megfeszítésével követett el mindent, hogy szeretett atyja megdicsőülésének útját előkészítse. A teendők megbeszélése végett már négy héttel a temetés után összehívta a rendi tanácsot, s ettől kezdve éveken át minden gondja az volt, hogy atyja emlékét a lelkekben ébren tartsa és életszentségének hírét minél szélesebb körben elterjessze.
Házaiban fiai, növendékei táborában imahadjáratot szervezett a szenttéavatás siettetésére, miközben szüntelenül ezt a gondolatot hangoztatta előttük:
- Éljünk úgy, hogy a fiak életszentsége is tanúskodjék atyánk szentsége mellett!
Don Rua rektorsága alatt (1888-1910) a Szalézi Társaság terjedése rendkívüli mértéket öltött. Az alapítások számát 64-ről 341-re emelte. Nemcsak, hogy megsokasította a műveket azokban az országokban, ahol már léteztek szalézi művek, hanem kiterjesztette Olaszország több tartományára. 1889-ben Svájcba, 1890-ben Colombiába, 1891-ben Algirba és a Szentföldre, 1892-ben Mexikóba, 1894-ben Portugáliába, Venezuelába és Peruba, 1895-ben Osztrák-Lengyelországba (Oswiecim), Ausztria (Wien), Tuniszba és Bolíviába, 1896-ban Egyiptomba, Fokföldre, Paraguayaba, az Egyesült Államokba, 1897-ben Salvadorba, 1898-ban az Antillák szigetvilágába, 1903-ban Törökországba és Máltára, 1906-ban Előindiába és Kínába, (Macao), 1907 és 1908-ban Ausztria Krajnába (Radna), Mozambique és Hondurasba, Costarica és Panama köztársaságba. Több idegen nyelvű európai országból jövő fiúk előkészítésére külön szemináriumokat létesített, így angolok, németek, lengyelek, magyarok (1900), horvátok és szlovének számára. Új missziókat létesített az equadori Mendez y Gualaquizaban és a brazíliai Mato Grossóban. Boldog Rua Mihály emlékét nemcsak azért áldjuk, mert Don Bosco művét szélesebb alapokra fektette, hanem azért is, hogy annak belső szerkezetét megerősítette 32 tartomány szerzésével és hogy csorbítatlanul megőrizte annak szellemét. Elmondhatjuk, hogy első utódjában Bosco Szent János 22 évvel élte túl saját magát.
Százezer kilométer szárazon és vizen
Don Rua nem érte be azzal, hogy körlevelei útján irányítsa Társasága életét és tartsa ébren szerzeteseiben alapító atyjuk szellemét, de amikor csak megtehette, személyesen is meglátogatta őket, hogy jelenlétével, a közvetlen érintkezés által szorosabbra fűzze a kapcsolatot, s egyúttal új lendületet adjon munkásságuknak.
Pedig Isten a megmondhatója, mekkora áldozatába kerültek don Ruának ezek az utazások! A tengeri utat sohasem tudta megszokni s a hajózás mindvégig kínszenvedés volt rá nézve. És a hosszú vonatozások a III. osztály fapadjain, a szüntelenül változó életkörülmények, az étkezés, a mindennap más fekvőhely: milyen gyötrelem volt mindez szegény törékeny testének, rendhez, pontossághoz szokott életbeosztásának!
Hatvan éves koráig még csak ment valahogyan a dolog, mikor azonban hangsúlyozódni kezdtek a korral együtt járó kisebb-nagyobb testi bajok, szerfelett kínossá vált a helyzet. De don Rua nem volt rábírható, hogy könnyítsen terhein s engedményeket tegyen gyöngülő egészségének. Utazásait csak fél évvel halála előtt, akkor is csak határozott orvosi parancsra szüntette be.
Csodálkozhatunk-e rajta, hogy a lelkeknek ez a végletekig menő szeretete, a saját javával ennyire nem törődő önzetlenség don Ruával szemben is ugyanazokat az érzelmeket váltotta ki, amelyek Don Bosco iránt világszerte megnyilatkoztak! Nemcsak a világ hatalmasai - köztük koronás fejek - és az Egyház nagyjai: bíborosok, érsekek, püspökök keresték barátságát, de a nagy tömegek is szerető lelkesedéssel vették körül. Bárhol jelent is meg, megrohanták a tanácsát, áldását kérők; boldog volt, aki a közelébe férkőzhetett, vagy éppen valamely kis emléktárgyat szerezhetett tőle, sőt nem egyszer kevésen múlt, hogy csupa kegyeletből a kopott öreg talárját is le nem metélték róla.
Bármilyen fáradt volt is, ha valahova megérkezett, ajtaja mindig tárva-nyitva állt úgy a rendtársak és a növendékek, mint a szalézi gondolat minden barátja előtt. Látogatásai nyomán mindig fellendült az élet a szalézi házak érdekkörében, megnövekedett a munkatársak tábora, elevenebbé lett az érdeklődés, nagylelkűbbé az áldozatkészség. Hányszor jutott eszébe ilyenkor don Ruának haldokló atyja intése:
- A munkatársakkal szemben ne légy túlságosan tartózkodó; hiszen tulajdonképpen te vagy a jótevőjük, mikor nagylelkűséget kérsz tőlük, mert adakozásuk az irgalmasság cselekedete, amelyért majd egyszer nagyon hálásak lesznek irántad.
A fárasztó, hosszas utazásokkal súlyosbított temérdek gond, hajsza, idő előtt aláásta don Rua amúgy sem erős szervezetét. Szelleme mindvégig friss maradt, emlékezőtehetsége fiatalosan eleven, szíve azonban nem győzte tovább a munkát, látása, lába megrokkant. Nyilvánvaló volt, hogy közeleg a jól megérdemelt pihenés ideje.
Beszédei a munkatársakhoz
Szent Jeromos beszéli az Úr kedvenc tanítványáról, hogy az késő aggkorban is elvitette magát a templomba, hogy ott prédikáljon, tanításai már csak ebből a néhány szóból álltak; „Fiacskáim, szeressétek egymást”. S mikor tanítványai megkérdezték, miért ismétli mindig ezeket a már unalomig hallott szavakat, az aggastyán ezt felelte nekik: „Azért, mert ebben áll az egész törvény. Ha ezt megtartjátok, mindent megtettetek.”
Don Ruának sem volt ennél fontosabb mondanivalója. Prédikációiban, konferenciabeszédeiben újra meg újra Isten- és a felebarát iránti szeretet fontosságát hangoztatta.
Különösen a munkatársak gyűlésein - hiszen beszédeinek nagy részér éppen az ő összejöveteleiken mondta - százféle alakban sürgette ennek a kétféle szeretetnek a buzgó, praktikus gyakorlását. Nem érzelmes ellágyulásokat kért tőlük, de igenis kívánta, hogy szívvel-lélekkel belekapcsolódjanak a szalézi munkák érdekkörébe, s imáikkal, anyagi és erkölcsi áldozataikkal támogassák a szerzetesek munkáját.
- Osztozzunk meg a munkán - mondta egyszer egy ilyen gyűlésen. - Mi, szerzetesek és nővéreink az életünket, egészségünket, munkásságunkat áldozzuk fel Isten és a felebaráti szeretet szolgálatára, Önök pedig tegyenek úgy, mint a jó szülők, akiknek hadba vonultak a fiai: imádkozzanak értük, hogy a jó Isten minden veszélytől megóvja és győzelemre segítse őket, emellett azonban anyagi szűkségeikben is legyenek segítségükre. Isten gazdagon meg fogja jutalmazni Önöket nagylelkű áldozataikért. Alamizsnáik által megnyerik bűneik bocsánatát, és az örök boldogságot.
Gyakran hangoztatott szavai voltak ezek is:
- Az ifjúság lelkét megmenteni, az evangélium világosságát elvinni a világ minden tájára lehetetlenség anyagi segítségnyújtás nélkül. De saját lelkünket megmenteni is aligha tudjuk, vagy legalábbis nehéz lesz bejutnunk a mennyország kapuján, ha nem voltunk jó szívvel a szegények, az arra rászorulók iránt. Az alamizsna, amelynek árán lelkünk örök békéjét megvásárolhatjuk, biztosítéka egyúttal a földi békének és a társadalmi egyetértésnek is. Mert ne feledjétek, hogy a rosszul felhasznált fölösleg idézi elő a forradalmakat.
Máskor meg így beszélt a munkatársakhoz: - Ki az önök közül, aki nem vágyik az ötök boldogságra? Kinek a szíve nem reszket meg az örömtől arra a gondolatra, hagy a halál kapuján áthaladva, az őrök boldogság térségei nyílnak meg előtte? Nos, kedves munkatársaim, ez a boldogság mindnyájunkra nézve elnyerhető, ha Isten iránti szeretetből jót tesznek a szegényekkel és támogatják az ő szolgáit lélekmentő munkájukban.
- A jó Isten - mondta egy másik alkalommal - egy pohár vizet sem hagy jutalom nélkül; mennyivel gazdagabb jutalom vár hát azokra, akik valamely komoly áldozatot hoznak iránta való szeretetből. Kegyelmei bőségét árasztja rájuk, megáldja vállalkozásaikat, megadja a béke, az egyetértés áldását családjuknak, gyermekeik nevelését sikerrel koronázza, egészséget, hosszú életet ad nekik.
- Megfigyelték-e kedves munkatársaim: hány bank lett fizetésképtelenné az elmúlt évben s hányezer ember vesztette el minden vagyonát? Ezek a pénzügyi katasztrófák Don Bosco szavait juttatják eszembe, aki gyakran intette munkatársait, főleg azokat, akiknek nem voltak gyerekeik: „Tegyétek tőkéteket olyan bankba, amely nem jut csődbe soha: a jó Isten bankjába. Ő már itt a földön is százszoros kamatot fizet lelki, anyagi értékekben egyaránt, a földi élet után pedig soha meg nem szűnő boldogságot ad érte cserébe.”
A felebaráti szeretet kényszerítő erejű törvényeiről beszélve, olyan árnyalatokat öltöttek don Rua szavai, amelyekhez egyáltalán nem voltak szokva hallgatói:
- Ha idejekorán nem jövünk a nyomorgók, az elhagyatottak segítségére és legalább gyermekeikben fel nem karoljuk őket, ki tudja: holnapi holnapután nem sodorja-e ki őket az elkeseredés az utcára, hogy erőszakkal ragadják el tőlünk azt, amit önként, emberi szolidaritásból nem adtunk meg nekik!
Környezete már-már mérsékelni próbálta buzgalmát, de ő ilyenkor Don Bosco szavaival felelt aggályoskodásukra:
- Majd ha a sátán kiáll a munkából, én is megpihenek, de amíg ő dolgozik, nekem is szüntelen előre kell törnöm.
Don Rua nem volt szónok, színtelen, gyenge hangon, hatáskeresés nélkül beszélt, de a szavából, tekintetéből, jóságos mosolyából kiáradó természetfölöttiség, az egész lényét felemésztő belső láng, amelynek kisugárzása jótékony, eleven melegséget árasztott a hallgatók lelkébe, megrázóbb hatásokat váltott ki, mint akár a legragyogóbb prédikáció. Szája a szív bőségéből beszélt, szavaiból a lélek eleven hite csengett, és ha beszédei után a szószékről leszállva végigment hallgatói sorain, vagyonokat érő adományok hullottak a kezében tartott tálcára.
Don Rua és a magyarok
A korabeli Magyarországon nem sokan tudtak Don Boscóról és a szaléziakról, don Rua azonban figyelemmel kísérte az itt zajló folyamatokat. Szomorú szívvel látta, hogyan áramlik földreform és munkaalkalom hiányában annyi magyar az Újvilágba, mint kerül az utcára sok magyar gyermek a nagyiparosodás és elszegényedés következtében, s mint süllyed megfelelő szellemi és lelki táplálék nélkül a bűn fertőjébe. El is határozta, hogy a lengyel, német, horvát-szlovén stb. intézetek mellé mielőbb nyit egy magyar kisszemináriumot is olyan magyar ifjak előkészítésére, akik majd a kallódó magyar gyermekek megmentését szolgálják. 1899-ben Don Bosco születése helyén, Castelnuovóban papneveldét nyitott magyar származású fiúknak, akik szerzetessé válva hazánkba is elhozzák majd a szalézi lelkiséget.
A magyar szalézi mű első oszlopa, Dr. Zafféry Károly szatmár-egyházmegyei áldozópap, középiskolai tanár, a fiumei gimnázium volt igazgatója 1900. április 12-én kopogtatott a torinói anyaház kapuján. Don Rua belelátott Zafféry minden nemesért lelkesedni s önzetlenül dolgozni tudó lelkébe, megnyugtatta háborgó szívét és ideiglenesen fölvette a szaléziak közé, majd közel egy évig maga mellett tartotta, mint idegen nyelvű titkárt. Később Zafféry maga beszélte el, hogy don Rua oldalán tanult meg szépen imádkozni.
Az első magyar szalézi 1901. szeptember 30-án tett fogadalmat don Rua kezébe. Többször járt itthon, számos munkatársat s jótevőt nyert a szalézi mű számára és hivatásokat toborozott az ifjúság körében. A magyar Mária-fiúk első komolyabb csapatát don Rua 1902. január 30-án telepítette át Cavagliába. Az Intézet a „Szent István Magyar Intézet” vagy „Stephaneum” nevet kapta. Don Rua ebben az évben karácsonykor járt a magyar jelölteknél. Beszédében kiemelte, hogy már Don Bosco is összeköttetésben volt a magyarokkal, kitartó munkára s hűségre buzdította a növendékeket, biztosítva őket, hogy szívüket-lelküket magával viszi. A szerény körülmények között élő fiúk áradoztak a boldogságtól. 1905-ben kilenc magyar ifjút öltöztetett be Rua Mihály, és évente új csoportok frissítik fel a cavagliai magyar intézetet. 1910-11-es tanév már 58 növendéket számlál.
A magyar szalézi ház Cavagliában sohasem rendelkezett bő anyagi forrásokkal, széleskörű társadalmi akciókra sem támaszkodhatott. Az isteni Gondviselés elsőszámú eszköze don Rua volt, aki mindjárt a cavagliai korszak elején szerződést kötött a magyar növendékekkel: ha ők fiai akarnak lenni, akkor ő atyjuk lesz! Don Rua állta is a szavát. A szalézi szegénység eszményképe mindenkor nagylelkű volt, akár egy király (franciaországi utjain így is ünnepelték a tömegek, hogy nevét francia hangsúllyal ejtették ki: Rua – Roi – király). Nemigen számlálgatta, mennyit juttatnak a növendékek szülei, s mennyit a magyar munkatársak, hanem hónapról-hónapra fedezte a mutatkozó hiányokat. Az első decénium végén készült kimutatás szerint 4.527 korona befolyt tartásdíjjal szemben don Rua 54.276 koronát folyósított a magyar fiúk tartására. Nagylelkűsége egyre növekedett. Egy ízben, mikor még csak tizenketten voltak, azt mondta a toborzásra induló Zafféry Károlynak: „Jézus 33 évének emlékére 33 fiút szeretnék látni az Intézetben.” Egy újabb utazás küszöbén pedig: „Negyven fiút akarok fölvenni, de ne hiányozzék egy sem!” Kereste a magyarokban a jó tulajdonságokat. Ki is emelt egyet: a nyíltságot. Sokszor hangoztatta: „Nyílt, mint egy magyar!”
Don Rua megbízásából és támogatásával Zafféry Károly 1903-ban elindította a magyar Szalézi Értesítőt, ami kéthavonként megjelenő folyóiratból hamarosan havilap lett, s néhány év alatt elérte a 12000-es példányszámot. 1905-ben megjelent a Don Bosco Naptár is, ami évről-évre kedveltebb olvasmánya lett a katolikus magyar családoknak.
Habár a magyarországi letelepedést nem érhette meg, mégis megérdemli don Rua, hogy alapítóként tiszteljük, emlékét pedig előkelő helyen őrizzük a magyar szaléziak történetében.
Mester és tanítvány
Negyvenkét éven át egymás mellett élt a földön Don Bosco és don Rua - mester és tanítvány. Titokzatos erő fűzte őket össze. Együtt dolgoztak, fáradoztak, szenvedtek ugyanazért a szent célért lelkesedve, ugyanannak az ügynek, a veszendő gyermeklelkek megmentésének szolgálatában. A Szalézi Család éppen aranymiséjének méltó megünneplésére készült, amikor Rua Mihály 1910. április 6-án, életének hetvenharmadik évében elhunyt. Temetése inkább diadalmenet volt, mint gyászszertartás. Don Bosco jobbkeze húsz évig volt főprefektus, a Mester halála után még huszonkét éven keresztül rendfőnök, aki az önzetlen szeretet áldozatos nagylelkűségével dolgozott a szalézi mű felvirágoztatásán.
Don Bosco Kalendárium 2010
