Főoldal / Szalézi világ / Lengyelország - A hónap szentje: Isten szolgája Włodzimierz Szembek
Lengyelország - A hónap szentje: Isten szolgája Włodzimierz Szembek
2025-08-30 Szombat | #Szalézi világ
szentség • megemlékezés •
Włodzimierz Szembek atya (1883-1942) élete az isteni kegyelem és a rendíthetetlen emberi akarat erőfeszítésének műve. Szeptember hónapban imádkozunk Isten Szolgája Włodzimierz Szembek szalézi pap boldoggá- és szentté avatásáért!
Włodzimierz Szembek, a Dzieduszycki családból származó Zygmunt és Klementyna grófok fia, 1883. április 22-én született a Krakkó közelében található Poręba Żegotyban. Katolikus szellemben nevekdett jámbor édesanyja mellett.
1907-ben mezőgazdasági mérnöki diplomát szerzett a krakkói Jagelló Egyetemen. Körülbelül húsz évig kezelte édesanyja hagyatékát, és részt vett a világi apostoli munkában. Bár gróf és arisztokrata volt, élete különbözött környezetétől. Talán a leghűségesebb lelki portrét a pruchnik-i plébános festette:
„Franciszek – Włodzimierz Szembek 20 évig élt ezen a plébánián. Ez idő alatt nagylelkű volt az emberekkel, de szigorú önmagával. Senkit sem hagyott támogatás nélkül; nagyon szerény életet élt. Támogatta a szerzetesrendeket, árvaházakat, oktatási intézményeket… soha senkit nem botránkoztatott meg – türelmével és jóságával, és mindenekelőtt szerzetesi életével mindenkit épített… imádkozta a breviáriumot, és a gyakran járult a szentségekhez. Tisztelték, sőt szentnek is tartották…”
A jóság és a szeretet szolgálatában végzett 40 évnyi laikus apostoli munka után egy újabb terjedelmes fejezet következik ebben a rendkívüli életben, egy olyan fejezet, amelyet a fáradhatatlan törekvés jellemzi számos evangéliumi zsinat útján a szalézi kongregáció szerzetesi szentségének csúcsai felé. 40 éves korára Isten Szolgájának szerzetesi hivatása kiforrotttá vált. 1928. február 4-én belépett a szalézi aspiránsok közé Oświęcimben. 1928 végén kezdte meg noviciátusát Czerwińskben. 1929. augusztus 10-én tette le szerzetesi fogadalmát. 1934. június 3-án Krakkóban pappá szentelték.
Tartományi titkár, majd a Częstochowa melletti Kopiecben agronómia tanár, a krakkói „Łosiówka” könyvelője, megszállása alatt pedig Skawában segédplébános lett.
Mindez a dicsőséges múlt azonban csak a vértanúság pompájában nyerte el teljes kifejeződését, amellyel Isten nem mulasztotta el megvilágítani választottja utolsó napjait. Ezért anélkül, hogy teljesen kinyitnánk érdemeinek gazdagon megírt, most tekintetünket az utolsó oldalra irányítjuk, amelyen szinte még sem száradt meg a felebaráti szeretetből ontott vér.
Kevés ember élhetett abban a modern korban olyan gyanakvásmentesen, mint a mi papunk, Włodzimierz. Idejét teljesen kitöltötte a templomban és kedvenc farmjain végzett munka. Nem voltak közös érzelmei vagy illúziói, senkivel sem beszélt politikáról, nem mutatott érdeklődést semmilyen újsághír iránt, legyen az titkos vagy hivatalos, sőt, gondosan került mindent, ami felkelthette volna az ellenség figyelmét.
Hogy mennyire erős lehetett a szenvedés utáni szomja, azt egyetlen mondata is mutatja, amelyet 1942. július 9-i letartóztatása után saját népéhez intézett. A Gestapo Skawából Nowy Targba űzte. Ő pedig, mint mindig, nyugodtan, szívből jövő mosollyal az ajkán és boldogságtól ragyogó arccal, merte megszólítani nyomorúságos társát, Walenty Kozak igazgató atyát ezekkel a szavakkal, amelyek sokatmondóak: „Kár, hogy erre ilyen sokáig kellett várnunk.”
Szemtanúktól tudjuk, hogy később, a zakopanei börtönben mérhetetlenül örült annak, hogy Krisztushoz hasonlóan, oszlophoz láncolva szenvedhetett, gúny és gúnyolódás, korbácsolás és bordatörés közepette. Miután átélte az akasztás kínját, ragyogó arccal tért vissza cellájába, mosolyogva suttogva hálát adott azért, hogy az Úr megengedte neki, hogy akár csak töredékét is megtapasztalja annak a szenvedésnek, amelyet ő maga a kereszten függve elszenvedett.
A zakopanei börtön különösen gyötrelmes volt Włodzimierz atya számára, mivel a kihallgatások alatti kínzások mellett egy hónapon át szinte egy talpalatnyi föld sem volt, ahová ősz fejét és sajgó testét lehajthatta volna. A számára kijelölt betoncella tele volt vízzel, és olyan kicsi, hogy legfeljebb ülve maradhatott benne. Ott, miután – mondhatni – végigjárta a keresztút minden lépését, megvetett rabként érett meg, csíkos farmerbe öltözve, Isten és az emberiség iránti szeretetből elfogadva a halált. Ezért onnan ideiglenesen Tarnówba, majd Auschwitzba (szeptember 16-án) szállították, és megérkezett ebbe az új gyötrelemhelyre, hogy meghaljon, tekintetét a templom és a szalézi intézmény falaira szegezve, ahol egykor a Keresztények Segítségének szentelte magát, és ahol megtette első lépéseit a szerzetesi életben.
1942 szeptemberében az auschwitzi koncentrációs táborba vitték.
1942. szeptember 18-án halt meg, két nappal azután, hogy átlépte a tábor ironikus „Arbeit macht frei” feliratú kapuját. A kemény munka az úthengeren, a névsorolvasási tér és a brutális SS-katonák áldozatai holttesteinek tömörítése – akik képtelenek voltak megérteni, hogyan válhatott pappá férfikora teljében – valóban megszabadította lelkét a beteg, megkínzott testétől, hogy az átadhassa magát Jegyesének megérdemelt jutalmáért. De a legfontosabb dolog ebben a keresztúton és Włodzimierz Szembek atya halálában az, hogy teljesen önként ment az áldozati máglyára, tudatos önfeláldozásként embertársaiért. Amikor a Gestapo túszul akarta ejteni Kozak atyát a gondatlanul megszökött kadét helyett, önként jelentkezett, mondván, hogy Kozak a felettese, és maradnia kell. De a német hiénák, elégedetten az események ezen fordulatával, mindkettőjüket elvitték, és Isten Szembek atyát érettnek ítélte a mártíromságra.
59 éves korában halt meg, 13 évig volt szalézi, 8 évig pedig papként szolgált. Ügyét Jan Świerc és nyolc vértanútársa ügyével együtt kezelik, akiket 1941 és 1942 között német koncentrációs táborokban gyilkoltak meg gyűlöletből.
Pierluigi Cameroni/bazylika.salezjanie.pl/salezjanieoswiecim.pl/Szaléziak.HU
