Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco kerekesszékben
Don Bosco kerekesszékben
2014-12-30 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Az ötlet, amely már egy mozgalommá nőtte ki magát, Jaime Reyes Retana szalézi atyától ered, a Mexikó-Guadalajara tartományból. A Don Bosco Sobre Ruedas (Don Bosco kerekesszékben) szervezet tagjai járják a házakat és utcákat, olyan fiatalokat keresve, akik sérülés vagy betegség miatt kerekesszékbe kényszerültek. Az a céljuk, hogy segítsenek nekik megérteni, hogy nincsenek kétségbeesésre és elszigeteltségre kárhoztatva, visszanyerjék önállóságukat és ők is segítsenek másoknak: mert senki nem üdvözül magától.
Araceli egy húszas éveiben járó, gyönyörű mexikói lány, aki lovagolás közben egy 30 méter mély szakadékba zuhant a Sierra Mazamitla hegységben és eltört a tizenkettedik csigolyája. „Súlyosan megsérült a gerincvelő” – mondta Aracelinek az orvos, amikor magához tért. Amikor kiengedték a kórházból, az otthona is egyfajta kórházzá alakult. Már nem a saját szobájában volt a második emeleten, hanem a földszinten, a konyha mellett. Bátyjai és az édesanyja mindenben segítettek neki: a beültették az autóba, ágyba fektették, kivitték a fürdőszobába. A szobája nem egy fiatal lány szobája volt, hanem egy kórházi szoba mása, beleértve a kórházi ápolónőt is.
Három évvel később Aracelit meglátogatta Jaime Reyes szalézi atya, akit José Mario Hernández kísért el, egy fiatal férfi, akinek ugyanaz volt a fogyatékossága, mint Aracelinek. Amikor José Mario megjelent, mindenkit meglepődött: a fiatalember autót vezetett, egyedül közlekedett és egyedül irányította a kerekesszékét. „De hogyan működhet mindez?” – csodálkozott Araceli. Pár hónappal később ő is ugyanezt tette. Elhagyta az ágyat és egyedül közlekedett az utcán, segítség nélkül.
„Az ágyat arra használjuk, mint mindenki más: alvásra, vagy pihenésre” – mondta Jaime atya. „Nem kell mindent másra hagyni, akkor soha nem leszel független. Te nem vagy beteg.” Eltávolították a kórházi ágyat és a kórházi berendezéseket, a szobáját úgy rendezték be, mint bármely más szobát, kivéve egy helytakarékos szerkezetet a sarokban, amely lehetővé teszi a lánynak, hogy egy terápiás kezelés részeként felálljon és erősítse a lábát. A készüléket a Don Bosco Sobre Ruedas alapítvány kölcsönözte, amelyet Jaime Reyes atya alapított. Ma Araceli ismét úgy él, mint minden hasonló korú lány, divatos ruhákat hord és nagy gondot fordít a külsejére, „mivel a fogyatékosság nem jelenti azt, hogy valaki nem tisztálkodik, vagy nem sminkeli magát.”
Isten mosolya
„Boldog vagyok, hogy pap lehetek: egy nagyszerű közösséghez tartozom, Bosco Szent János rendjéhez” – magyarázza Jaime atya. „A szalézi lelkiség egyszerű: munka, öröm, tanulás, jámborság. Ez egy mindennapi lelkiség. Mi, szaléziak Isten mosolyának hordozói vagyunk és megtaláljuk ezt a mosolyt a fiataloknál, akikkel találkozunk. A szaléziak a fiatalok szolgálatára kötelezik el magukat, az evangelizálást összekötjük a neveléssel. Azt tapasztaltam, hogy hazánkban a fogyatékkal élő fiatalok a legkiszolgáltatottabbak. Valaki azt mondta nekem: Ez lehet egy új munkaterület számodra.”
A szervezet 2010-ben kezdte meg működését. Ez az örökké kócos pap, akinek a kék szeme csillog a szemüvege mögött, szenvedélyesen és meggyőzően beszél. Egy detektív leleményessége, egy edző makacssága, egy pszichológus türelme, egy terapeuta és egy ápoló készsége ötvöződik benne. Mindezt arra használja fel, hogy meggyőzze a fiatalokat, akik valamilyen fogyatékkal élnek és elbújnak a házakban, hogy nem élet az élet egy ágyban, hogy a ház túl unalmas és van élet az ajtó mögött is. A fizikai önállóságot hozza meg nekik, a vágyat, hogy elinduljanak az önállóság felé. Az egyesület mottója: Nadie se salva solo (Senki nem üdvözül magától).
A probléma statisztikai adatait tekintve a számjegyek egyáltalán nem bátorítóak: „A lakosság öt százaléka mozgáskorlátozott személyekből áll: ez legalább 370.000 ember, közöttük sok a fiatal. Hol vannak ők? Szinte mind a mozdulatlanság, a kétségbeesés csapdájában élnek, a sebek, fertőzések és állapotuk folyamatos romlásának árnyékában. Különösen azért van ez így, mert senki nem mondja el nekik, hogy mi történik a szervezetükben és milyen kezelések valóban hatékonyak. Senki nem tanítja őket, hogyan kell visszaállítani a normális testi funkciókat.”
Az ország különböző városaiban jelen levő Don Bosco Sobre Ruedas szervezet tagsága folyamatosan növekedik; jelen vannak a közterületeken, hogy segítsenek a hétköznapi embereknek szembesülni azzal, hogy normális esetben milyen kevés figyelmet fordítanak a fogyatékkal élőkre; rávilágítanak az érzékenység hiányára, ami gyakran vezet a tisztelet hiányához azon a kevés helyen, amelyek nekik vannak fenntartva, mint például parkolókban, a járdák és az épületek rámpáin.
Jaime atya álma
Bár ő maga nem fogyatékos, Jaime atya megtanulta, hogyan kell mozogni a kerekesszékkel, hogyan győzzön le könnyedén egy lépcsőt, hogyan jusson el gyorsan valahová bármilyen típusú terepen. Úgy használja a széket, mint a teste egy részét, rajta ülve mutatja be a szentmisét is. Néha az ifjúsági mozgalom tagjai megkérik, hogy „tegyen csodát.” Ő meghallja a kiáltást, és miközben mindenki őt nézi, csendben megtörténik a „csoda”: Jaime atya felkel a székből. A jelenetet általában nevetéshullám követi.
Ez a szalézi képes órákig utazni az egyik államból a másikba, kopogtatni az ajtókon, hogy ha vannak olyan fiatalok, akiknek szükségük van az ilyen típusú segítségre. Képes megállítani az embereket az utcán, és megkérdezni, hogy mit csinálnak, hol élnek. „Jó útitárs vagyok azok számára, akik járnak, és azok számára is, akik kerekeken gurulnak” - mondja.
Angel egyike volt azoknak a fiataloknak, akikkel Jaime atya az utcán találkozott. „Hé! Milyen fajta sérülésed van? Béna vagy?” – kérdezte, amikor meglátta barátaival az Avenida Chapultepec-en, Guadalajarában. „Igen” – válaszolta Angel. A következő vasárnap már az egyik résztvevője volt a „gördülő” fiúk összejövetelének, amelyet a Don Bosco Sobre Ruedas szervezett a Via Recreativán és néhány hét után már részt vett egy tanfolyamon, hogy megtanulja, hogyan kell manőverezni a kerekesszékkel.
Korábban Angel, aki 18 éves volt, amikor egy autóbalesetben megsérült a gerince, csak orvosi terápiás tanácsokat kapott. „Elszigetelten éltem, soha nem hagytam el a házat” – mesélte, és még mindig a szerencsétlenségén bánkódna, nem tudva elfogadni, ami történt, ha nem találkozott volna az atyával. A balesete előtt építőipari gépeket üzemeltetett, az egyesület segítségével pedig ismét tanulni kezdett és önálló vállalkozásba fogott, ahol három másik kerekesszékest is foglalkoztat: szitanyomást és hímzéseket készítenek.
„Hol vannak a fogyatékkal élő fiatalok? Miért nem látjuk őket? Eltűnnek, meghalnak, be vannak zárva a szobájukba, nincs kerekesszékük, szenvednek a sebektől és a piszoktól.” Ezért az egyesület önkéntesei házról-házra, kórházról kórházra járnak. A folyamat az, hogy amikor a kórházak elbocsátják a fogyatékkal élő betegeket, ők nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel, hogy alkalmazkodjanak az önálló életvitelre. A kórházak ortopédiai székei nem megfelelőek: amellett, hogy egyéb problémákat is okoznak, mint a sebek és deformitások, túl nehezek ahhoz, hogy valódi függetlenséget biztosítsanak. „A kerekesszékek az egyén alkatára kell hogy készüljenek, mint például a szemüveg vagy a cipő” – mondja Jaime atya – „egyébként csak sebeket és még több szenvedést okoznak.”
Isaias Mendieta csaknem két évet töltött otthon a balesete után. „Ha leestem, akkor ott maradtam, és tűrtem, hogy sajnálkozva nézzenek rám. Ha azonnal találkoztam volna Don Boscóval, nem maradtam volna ez a két év alatt sem otthon.” Most kerekesszékeket gyárt és javít, olyanokat, amelyek segítik a benne ülők helyes testtartását, a láb- és kartartóikat pedig bőrrel vonja be, ami védi a benne ülőt, aki nem érez semmit, és megsérülhet anélkül, hogy ezt észrevenné.
Jamie atya álma, hogy megszilárduljon a Don Bosco Sobre Ruedas, mint egyesület, hogy jobban támaszkodhasson azokra az önkéntesekre, akik elvégzik az „oktatási folyamatot” a fogyatékkal élő fiatalok és családjaik számára. Az elszigeteltség a legnagyobb ellensége a fogyatékkal élő személynek, a másik nagy probléma pedig a munkanélküliség. Számukra Jaime atya kidolgozott egy projektet, amely felkutat minden lehetséges munkalehetőséget és elősegíti a fiatalok beilleszkedését.
Jaime atya álma, hogy egy átfogó rehabilitációs központot hozzon létre, ami valóban megfelel a felhasználók igényeinek: megtanítja a fogyatékkal élőket, hogyan kell kezelni a kerekesszéket, megakadályozni a sebek keletkezését, hogy ne éljenek elszigetelten, hanem tanulják meg, hogyan lehetnek önállóak, és ezzel életet és reményt adjon több ezer fiatalnak. Ők így, tökéletesen szalézi stílusban, „apostolokká” válnak társaik között, és velük együtt „gurulnak”, mert „senki sem üdvözül egyedül”.
Bollettino Salesiano/Szaléziak.HU
