Főoldal / Szalézi világ / VI. Pál - a pápa, aki szerette a szaléziakat
VI. Pál - a pápa, aki szerette a szaléziakat
2014-10-16 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
2014. október 19-én – harminchat évvel halála után – avatják boldoggá VI. Pál pápát, akinek kapcsolatáról a szaléziakkal Gianni Caputa összeállításából kaphatunk átfogó képet.
Giovanni Battista Montini 1963. június 21-én, egy pénteki napon 11.20-kor lett VI. Pál pápa, három hónappal 67-ik születésnapja előtt. A konklávé mindössze 36 órát tartott; ez volt az egyik legrövidebb. Alfredo Ottaviani bíboros délben adta ki a hivatalos hírt. Elegendő volt kiejteni a „Joannem Baptistam…” keresztnevet, hogy tapsvihar fogadja. Nem volt szükség a vezetéknévre.
Azt mondta: „a Pál nevet választom” – és mindenki a népek apostolára gondolt, a nagy misszionáriusra, aki elhozta a keresztény hitet a pogány Nyugatnak. A pogányság visszatért, és valóban szükség volt egy új Pálra.
Közvetlenül ezután azt mondta, hogy a II. vatikáni zsinat folytatódni fog, és szeptember 29-én folytatták is a rendszeres munkát. Ez volt a legnagyobb kihívás, amelyre VI. Pál feláldozta minden erejét és intelligenciáját. Érzékeny kézzel elnökölt és zárta le a második, harmadik, negyedik és utolsó ülést is, egészen a zsinat lezárásáig 1965. december 8-án.
Élete során VI. Pál mindig erős vonzalmat mutatott a Szalézi Család iránt.
Giovanni Battista Montini Don Bosco alakjával már családi otthonában találkozott. Apja, Giorgio Montini nagy odaadással viseltetett Don Bosco iránt.
VI. Pál 1978. január 26-án találkozott a szaléziak Egyetemes Káptalanjának tagjaival. A hozzájuk intézett beszéde igen élénk volt, tele ötletekkel, méltó az Egyetemes Káptalanhoz, de hirtelen eltért a leírt szövegtől: „És most eleget teszek a kísértésnek, hogy egy kitérőt tegyek...” És VI. Pál megosztotta a figyelmes közönséggel személyes gondolatait, hogy ápolja a kapcsolatokat és közelebb kerüljön ehhez a szerzetesi családhoz.
„Emlékszem, hogy apám dolgozószobájában volt egy sarok, ahol az íróasztala állt, és a falon ott lógott Don Bosco képe. Rajta, azt hiszem, Don Bosco kézírásával ezek a szavak álltak, amelyek nyomot hagytak emlékezetemben: »Jócselekedeteink gyümölcseit halálunkkor aratjuk le.« Ez Don Bosco egyik mondása volt. És minden alkalommal, amikor apám dolgozószobájába mentem, nem mulasztottam el, hogy egy pillantást vessek a kép alatt álló szavakra. Így ismételgetve megmaradtak, szó szerint belevésődtek a szívembe.”
1920 májusában szentelték pappá. Közvetlenül az ezt követő időszakban találkozott don Antonio Cojazzival, aki akkoriban az egyik legismertebb szalézi volt Olaszországban. Don Cojazzi érdeme volt, mutatott rá VI. Pál, hogy egyik unokatestvérét, Lajost felrázta a lustaságból és segítette szalézi és misszionáriusi hivatásának kibontakozását. Az ő kíséretében elment Valdoccóba a szaléziakhoz, majd továbbra is nagy érdeklődéssel követte őt a misszióban töltött évek során, és „szülői szeretettel” kötődött Don Boscóhoz és a Szalézi Családhoz.
Rövid lengyelországi tartózkodása alatt (1923 június-október, mint a varsói nunciatúra írnoka) Montininek alkalma volt arra, hogy megcsodálja a szaléziak munkáját ezen a földön.
1923. augusztus 11-én Oswiecimbe ment, ahol egy szalézi iskolát nyitottak meg, és a visszaúton megállt Krakkóban a szalézi plébánián, ahol később Karol Wojtyla is lakott. Találkozva a szaléziakkal, azt mondta, hogy ők „a mi papi öntőformánk”.
Rómában akkor kezdtek intenzívebbé válni a kapcsolatai Don Bosco fiaival, amikor 1924-ben kinevezték asszisztensnek a Katolikus Egyetemista Körbe, Dante Munerati szalézi atya helyettesének. Évekig ápolta a szívélyes kapcsolatokat a tagokkal a Szentszék prokuratóriáján és a római Castelli közösségekkel. Don „Gibiemme” - ahogy nevezték, és ahogy aláírta az egyetemi értesítőket - jelenléte családiassá és kívánatossá vált.
Montini ezekben az években fejlesztette ki apostoli és pedagógusi hivatását, ami sajátos jellegzetességévé vált egész későbbi lelkipásztori tevékenységének. Egyéni jellemzője volt, hogy nagy szeretettel fordult a fiatalok felé és érzékenységet tanúsított az oktatási és kulturális kérdésekben.
1929-ben, Don Bosco boldoggá avatásakor és 1934-ben, a szentté avatásakor szalézi barátaival osztozott örömükben. Miután elbocsátották a Katolikus Egyetemisták Szövetségének egyetemes asszisztensi posztjáról 1933-ban, 1937-ben már kezdte érezni a Kúria felelősségét, amikor kinevezték helyettes államtitkárnak, közvetlenül a titkár, Eugenio Pacelli bíboros irányítása alá. Ekkor még csak 40 éves volt.
A háború alatt a kutatási szolgálatban működött, ahol információkat gyűjtöttek a hadifoglyokról, és a Segélyező Bizottságban. Ebben a minőségében ismét együtt dolgozott Don Bosco fiaival.
A fiúkért a szaléziakkal
Közvetlenül a háború után, a szaléziak és a Segítő Szűz Mária Leányai által biztosított adatok segítségével megpróbált segítséget nyújtani a legjobban rászoruló fiúknak és lányoknak (árva, kóbor, kis bűnözők, a híres „cipőtisztító fiúk”), rendszerezve őket több mint 14 központban. Hamarosan kiderült, hogy több megfelelő struktúrára van szükség annak érdekében, hogy ezt a tevékenységet folyamatosan végezzék. Így született a „Don Bosco Fiainak Városa” (Borgo Ragazzi Don Bosco) ötlete, aminek a Forte Prenestino épületeiben lett a központja. Diszkrét, de hatékony, a „Helyettes Monsignore” igazi szeretettel fordult a fiúk felé, sokkal inkább, mint „XII. Piusz pápa, a gondviselés keze”. A „Helyettes Monsignore” alkalmanként megjelent az igazgatónál és kérte, hogy engedélyezze számára, hogy magával vigyen néhány fiút egy vidéki sétára, vagy a római kastélyok egyikébe.
1950-ben Monsignore Montini szervezte a Szent Évet. Ebben az évben, március 25-én volt Savio Domonkos boldoggá avatása, három évvel később a kanonizálása, 1951-ben pedig szentté avatták Mazzarelo Mária Domenicát. Ez nagy jelentőségű egyházi esemény volt, amelyen Monsignore Montini nem véletlenül vett részt nagyon intenzíven, nagy értékű oktatási és lelkipásztori tevékenységgel. Sőt, miután megérkezett új székhelyére, Milánóba, buzgón imádkozott, hogy a szaléziak küldjék el a fiatal szent ereklyéit, hogy a milánói egyházban is tiszteljék: ez egy gyakorlati megnyilvánulása volt megkülönböztetett szeretetének a fiatalok felé, amit már az első találkozáson szóvá tett. Ebből az alkalomból kijelentette: „Rómában jártam, Don Bosco Fiainak Városában, ahol ezer fiút helyeztek el. Gyakran látogattam meg őket, és mielőtt elhagytam volna az Örök Várost, Don Bosco egy mellszobrát ajándékoztam nekik, aki nagyon kedves számomra. Amikor ma megérkeztem Milánóba, úgy érzem, hogy ez a megelőlegezett szeretet a Szent Ágoston Intézetben és plébánián ugyanaz, mint azoknak a fiataloknak a szeretete. Éljen Don Bosco!”
Javítóintézet a szaléziaknak
A másik jelentős jele annak, mennyire becsülte a szaléziakat és szerette a rászorulókat, az a döntése volt, hogy Don Bosco fiaira bízta a fiatalkorúak „Cesare Beccaria” javítóintézetét Aresében. Ez egy különösen nagy feladat volt. Évek múltán is mentegetőzött, csaknem bocsánatot kért a nagy felelősség miatt; de soha nem fáradt el abban, hogy kifejezze dicséretét, köszönetét és örömét a kiváló eredmények miatt, amelyeket azokkal a fiúkkal értek el, akikre mindig is gondja volt.
Monsignore Montini kiterjesztette a szalézi munkát az egész érsekség területén; ő maga is hozzájárult ehhez, minden helyzetben fokozva támogatását, és rájuk bízott egy Savio Domonkosnak szentelt új plébániát. A Segítő Szűz Mária Leányai is jelen voltak Milánóban és a tartományban, valamint Varesében, különböző kisebb-nagyobb művekkel, ahol virágzott a vitalitás és a vallásos buzgalom.
A kapcsolat a szaléziakkal gyakorivá vált, akár a lelkipásztori látogatások, a bérmálások vagy a január 31-én megtartott Bosco Szent János ünnepek alatt, amikor az érsek a szaléziakkal volt egész nap. Reggel szentmisét mutatott be a fiatal férfiaknak, akik a Szent Ágoston plébánián gyűltek össze; délután részt vett az akadémián és elnökölt a diákok díjátadó ünnepségén a Segítő Szűz Mária Leányai tartományi házában a Bonvesin de la Riva úton. A beszédek, amelyeket megőrzött az utókor, tanúskodnak az meglepő szellemi frissességről, a meghitt, családi hangulatról és lelki mélységről, ami ezeken az alkalmakon uralkodott.
A Montini pápának módja volt rá, hogy szélesebb körben lemérje (akár a Közel-Keleten, Latin-Amerikában vagy Ázsiában tett utazásai során) a szalézi művek globális méreteit („ökumenikus” mondta 1962-ben), valamint Don Bosco módszerének jelentőségét a mai fiatalok igényei szempontjából, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy megerősítette a kapcsolatokat, amelyeket „családias”-nak nevezhetünk: a „hazai” szaléziakkal, a Vatikánban, az Apostoli Könyvtárban, a San Callisto katakombáknál, vagy a Castel Gandolfo plébánián.
Kellő időben történő beavatkozásokkal VI. Pál irányította és támogatta a megújulás kényes munkáját a Szalézi Társaságban, különösen 1971-ben és 1977-ben a két Egyetemes Káptalan alkalmával. Biztatta a szaléziakat, hogy merjék vállalni a legnagyobb kihívásokat is, de arra is ösztönözte őket, hogy maradjanak teljesen hűségesek a szalézi lelkiséghez és a nevelési hagyományhoz, illetve szigorúan lépjenek fel az esetleges eltérések ellen. Rendkívüli jóindulatáról szóló bizonyítványokkal megerősítette az Egyház bizalmát az evangelizáló és humanizáló művek iránt: felerősítette a „Don Bosco formulát”, amelyről látta, hogy bőséges gyümölcsöt terem a katekézis, az oktatás és a missziók különböző területein.
Legutolsó „szalézi” tevékenysége
Tizenöt nappal a halála előtt aláírta a rendeletet, amellyel jóváhagyta Don Bosco Önkéntesei (Volontariák - VDB) pápai jogú világi intézményének megalapítását.
Ma ők a Segítő Szűz Mária azon leányai, akik „őrzik” VI. Pál emlékét. Teresina Rosanna nővér öt éve tartja a kezében a kulcsokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a látogatók hozzáférjenek a házhoz, ahol Giovanni Battista Montini 1897. szeptember 26-án született.
Megfigyelték, hogy Montini pszichológiai minősége az volt, hogy „nem csak öt százalékban adta át magát minden személynek, hanem teljes egészében”. A Szalézi Család tagjainak szempontjából nézve ez egy tény. Tehát azt mondhatjuk, hogy Giovanni Battista Montini, a jezsuiták volt növendéke, a tizenéves, aki azt álmodta, hogy bencés lesz, a Néri Szent Fülöp Oratóriumi Kongregációjához tartozó Bevilacqua atya meghitt barátja és lelki fia „teljesen” a szaléziak pápája lett, az atya, aki tele van jóindulattal és szeretettel. A szaléziaknak gyakran az volt a benyomása, hogy megkülönböztetett szeretet tárgyai, és ő maga is, még a hivatalos beszédeiben és üzeneteiben is kereste a lehetőséget, hogy közvetlen módon kifejezze ezeket az érzéseket.
Legyetek áldottak, legyetek igazán szaléziak!
Élete végén VI. Pál így fordult a szaléziak XXI. Egyetemes Káptalanjának tagjaihoz: „Legyetek áldottak, megértettek és támogatottak, legyetek nyitottak az Úr kegyelmeire, amelyekkel eláraszt benneteket, a világot és az egyházat! A Szalézi Család legyen mindig az élő egyház része, amely otthon van az élet nehézségeiben, függ tőle, igen, foglalkozzon és beszéljen sok különböző jelenségről, de legyen mindig emberi, mindig keresztény. Legyetek igazán szaléziak! Ha tudnátok, hogy hány ember, hány alkalommal, hány korábbi találkozón jött el hozzánk; de ti vagytok azok, akiktől különleges módon meghatódunk, örömet és reményt adtok nekünk, hogy az egyház ma valóban élő, Don Bosco egyháza.”
(Discorso del 26-1-1978 in CAPUTA G. (a cura), Con le mani e il cuore di don Bosco... Discorsi di Papa Montini alla Famiglia Salesiana)
Szaléziak.HU
