Főoldal / Szalézi világ / August Hlond lengyel bíboros szalézi szemmel
August Hlond lengyel bíboros szalézi szemmel
2014-10-22 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
1948. október 22-én hunyt el Isten Szolgája August Hlond, bíboros-hercegprímás Lengyelország történelmének egyik kiemelkedő személyisége, aki szalézi szerzetes volt, 1919-1922 között az osztrák-német-magyar szalézi tartomány tartományfőnöke.
Giovanni Cagliero után August Hlond volt a második szalézi bíboros, akinek rövid élettörténetébe Ádám László rendtörténeti tanulmányának köszönhetően nyerünk egyedi, szalézi vonatkozású bepillantást és olvashatjuk édesanyjához írt levelét is:
E rövid életrajzi részlet bepillantást enged a régi lengyel családok életébe, s magának az egyházfejedelemnek a lelkébe. 1881. július 5-én született az akkor még porosz járomban sínylődő Felső Sziléziában, Brzeckowiceban. A szegény vasutas tizenkét gyermeke közül kilenc maradt életben. A legidősebb: Ignác, mint szalézi pap 27 évig működött több argentínai intézetünkbe. Másodiknak Ágost született. A harmadikból, Antalból, szintén szalézi pap, termékeny zeneszerző lett; a nevéhez fűződik przemysli kántorképző. A negyedik fiú, János, bőrspecialista orvosként működött Katowicében; a legkisebb fiú: Kelemen, szalézi segítőtestvérnek csapott föl, a barcelonai vasipari szakiskolánkban nyert oklevelet, s Elisabethvilleben kongói négerfiúkat tanított finommechanikára. A négy leánytestvér mind férjhez ment, példás családanya lett. Az édesanya, Maria Imiela asszony, az első világháború óta özvegységben, visszavonultságba, csekély nyugdíjára támaszkodva éldegélt, ám élemedett korában is fürge léptekkel sietett reggelenként a templomba, s fiatalokat megszégyenítő szorgalommal dolgozgatott kis házában s kertjében.
Ágoston tizenkét éves korában beiratkozott a mislowicei gimnáziumba. A második osztály vége felé titkos vágy lopódzott szívébe, s ragadta bátyjával együtt Don Bosco családjába. Czartoryski Ágost herceg nyomdokain elindult tehát Torinóba. Don Bosco sírja mellet, Valsalicében folytatta klasszikus tanulmányait. 1897-ben Don Rua kezéből vette a szent ruhát, s megkezdte próbaévét Foglizzóban. Esztendőre az ő kezébe tette le fogadalmát: örökre. Rómában a Gergely egyetemen tanulta a bölcseletet, s 1901-ben doktori babérral ékesítve tért vissza hazájába. Oswiecimben állt munkába. Felügyelt, tanított, muzsikált, s közben a teológiai stúdiumokat is fényes eredménnyel elvégezte. Az egyházi rendeket sorjában fölvette. 1905. novemberében mutatta be zsenge áldozatát. Mint újmisés a krakkói Lubomirski Intézetben nevelősködött, s ugyanakkor a Jagelló Egyetemen bölcsészet tanulmányait is befejezte.
Az alig két éves papot Don Rua elküldte Przemyslibe intézetet alapítani. Mikor tartományfőnöke, mint igazgatót az akkori püspöknek bemutatta, a tudós történetíró és szentéletű Pelczar püspök a gyermekarcú igazgatóval így évődött: „Oportet adhuc cresere” – még nőnie kell. Nőt is Hlond rohamosan: 46 éves korában szerény szerzetes elöljáróból nemzetének főpapja, az Egyház bíborosa lett.
Rövid przemysli igazgatóság után rábízták a bécsi anyaház vezetését. Kinevező dekrétumához Don Rua két kívánságot fűzött: ismertesse meg Ausztria népeivel Don Bosco nevelési módszerét, az ifjúsággal pedig szerettesse meg a Savio Domonkost. A nagy tudományú, sok nyelvet beszélő, finom tapintattal, ragyogó kedéllyel megáldott fiatal pap, meg is felelt a követelményeknek. A gazdasági egyensúlyt helyrebillentette, az intézetnek és az oratóriumnak pedig olyan irányt szabott, olyan szervezetet adott, annyi életerőt s lendületet vitt beléjük, hogy felfigyeltek rájuk az osztrák pedagógusok, s mintaszerűvé lettek Ausztria határain kívül is. Közben a császárváros egyetemén s főiskoláin tanuló lengyel ifjúságot is erős kézben tartotta, s megóvta az erkölcsi veszedelemtől. Az uralkodói házzal, az érseki udvarral, a nunciatúrával, a kormánykörökkel való gyakori érintkezése nemcsak udvarképessé tették, a finomságra természeténél fogva is hajlamos igazgatót, hanem nagyban kifejlesztették kormányzói képességeit is.
1919-ben Don Albera őt tette meg az osztrák-magyar-német rendtartomány főnökévé. Szerencsés kormányzati tapintatának, pihenést nem ismerő tevékenységének köszönhető, hogy az új rendtartomány bámulatos fejlődésnek indult. Alig három éves kormányzása alatt magában Bécsben két új intézet létesült: a XXI. és a III. kerületben; továbbá Graz, Passau, Fayung, München, Bamber, később Essen-Borbeck, Burghausen, Regensburg, Ensdorf, Fulpmes nyitotta meg kapuit Don Bosco fiai előtt, Magyarországon pedig Óbuda és Esztergom-tábor köszönte neki szalézi intézetét.
Nagyon is túlnőtték az átlagos arányokat Hlond August képességei s erényei, semhogy az Egyház előtt véka alatt maradhattak volna. Így történt, hogy mikor főpásztort kellett küldeni Lengyel-Sziléziába, amelynek földje az 1918-1919-es ádáz politika s nemzetiségi fölkelések után még vértől piroslott, akkor XI. Piusz, általános csodálkozásra, őt bízta meg a kényes feladattal.
Nem igen ismerték őt szülőföldjén, s több helyütt hidegen fogadták. Ám Don Bosco fia, aki a legönzetlenebb szeretet iskolájában tanulta a Miatyánk politikáját s a diplomácia művészetet, hamarosan megnyerte a szíveket: lengyelek s németek, fiatalok s öregek, munkások és urak, papság s nép osztatlan lelkesedéssel rajongták körül. Három éves kormányzása alatt megteremtette az egyházmegyét, és szabályszerű vérkeringésbe hozta. Meglátogatta valamennyi plébániáját, kiszolgáltatta a bérmálást olyan helyeken, ahol húsz, sőt ötven év óta nem hallották a főpásztor szavát. Papnevelőt nyitott, s megtöltötte jó hivatásokkal. Pezsgésbe hozta a hitéletet. Három katolikus nagygyűlést rendezett. Telket vásárolt, elkészítette a tervrajzokat, s részben előteremtette a szükséges összegeket egy hatalmas épülettömb megépítéséhez, amely magába foglalja a végleges székesegyházat, a püspöki palotát, a szemináriumot, palotasort a székeskáptalan kanonokjai, az egyházmegyei hivatalok s hivatalnokok részére.
Valósággá lett tehát a katowicei egyházmegye. XI. Piusz, mint láttuk, 1924. decemberében az apostoli kormányzóságot püspökséggé szervezte, Hlond apostoli kormányzót, pedig annak első püspökévé nevezte ki. 1925 júniusában Dalbo bíboros váratlanul elhalálozott. XI. Piusz bizalma ismét Hlond felé fordult, s őt ültette a kettős érseki székbe, Szent Adalbert örökébe.
Csak pár hónap múlott el az áthelyezéstől, s máris ámulatba ejtette kettős egyházmegyéjét tevékenységével, buzgóságával, lenyűgöző nyájasságával, bölcs kormányzati tevékenységével. Csöppet sem volt hát meglepő, mikor az 1927. június 20-i titkos, majd a 23-i nyilvános konzisztóriumban XI. Piusz Hlond Augustot bíborosi méltóságra emelte. Hlond bíboros a birétumot Varsóban vette át az akkori köztársasági elnök kezéből, nagyszámú egyházi s világi személyiség jelenlétében. Az új bíboros számára azonban Mária Imiela asszony volt a legnagyobb előkelőség, aki könnybe lábadt szemmel osztozott fia örömében.
Azt mondtuk, hogy Hlond Augustot képességei, érdemei s erényei emelték fel tüneményes gyorsasággal a legmagasabb egyházi méltóságra. Igen, Isten s ember előtt nyilvánvalóak voltak erényei is. Komoly szerzeteshez illően, mindenkor első s legfőbb gondja volt az erkölcsi és szerzetesi tökéletességre való törekvés, amelyre fogadalommal kötelezte el magát.
Ezek után csak még egy szép erényét kívánjuk rögzíteni, a magasba lendült kedves elöljáró emlékének megörökítésére: a szülői tiszteletet. Az utókor megtanulhatja majd ebből, hogyan értelmezte Hlond August az Úr Jézus szavait: „Aki jobban szereti apját s anyját mint engemet, az nem méltó hozzám”. 1927. június 20-án, mihelyt tudomást szerzett bíborossá történő kinevezéséről, tollat ragadott, s elsőnek édesanyjával tudatta a nagy eseményt:
Poznan, 1927. június 20.
Kedves jó Anyám!
Szentséges Atyánk kegyes jósága a római szentegyház bíbornokai sorába emelt. A szent megilletődés e perceiben hozzád száll szívem gondolatja, s neked írom első levelemet.
Mikor végigtekintek a csodálatos úton, amelyen az isteni Gondviselés eddig vezérelt, mindenütt a te jóságos arcoddal találkozom, drága Anyám. Mert te, sok pedagógus tudásánál nagyobb bölcsességgel szilárdítottad meg fiaid szívében a hiten s az isteni törvényeken nyugvó keresztény életet. Mivel pedig magad jól tudtál imádkozni, gyermekeidet is rászoktattad arra a bensőséges imára, amelyből jelen napjaimban is erőt meritek s Istenben való bizalmat.
Megnyitottad előttünk az igazi boldogsághoz vezető utat, mert puhaság, kényelem helyett, erőslelkűségre s munkára neveltél bennünket, s rászoktattál arra, hogy szeressük s komolyan, és jóakarattal teljesítsük kötelességünket.
Azért semmi másban, csak a te egyszerű s teljesen Istennek szentelt szíved fennkölt nagyságában látom annak az életpályának a kezdetét, amelyen az Úr kegye vezetett, s amelyen eljutottam a mostani állomáshoz, amely a világ szemében méltóság, de a mi családi felfogásunk szerint tulajdonképpen megnövekedett munkát s áldozatot jelent.
Ezen az ünnepélyes napon, midőn a Szentatya kegye a bíbor fényét borította a mi szegény családi otthonunkra, hálatelt szívvel s mélyen érzett szeretettel köszöntlek, mert mindig szerető jó anyám voltál, s kérem továbbra is édesanyai imáidat, hogy munkámmal elő tudjam segíteni az Isten dicsőségét, az Egyház terjedését, virulását, meg nemzetem boldogulását.
Ugyanezekkel az érzelmekkel járulok boldogult jó édesapám sírjához. Erős és áldozatra kész jelleme nagyon sokszor bátorított s vezetett a múltban. Azt akarom követni a jövőben is.
Hálával és szerető tisztelettel csókolom munkás édesanyai kezedet, kérlek, kísérj áldásoddal kötelességem útján.
fiad August bíboros
Szaléziak.HU
