Főoldal / Szalézi világ / Boldog Rua Mihály - Don Bosco utóda, aki mindenben felezett vele

Amikor 1988-ban Don Bosco utóda lett, meglátszott, hogy valóban mindenben „felezett” vele. Kinyilvánította hűségét a rendalapító apostoli szándékai és kezdeményezései iránt; átvette annak vonzó atyaiságát; tovább fejlesztette a műveit, fokozva az ő apostoli buzgóságát az ifjak javára, és mindezeket a megváltozott szociális körülményekhez alkalmazta. Rendfőnöksége 22 esztendeje alatt számos utazást tett, hogy megszilárdítsa és támogassa a rendtársak munkáját, akiket gyakran bátorított személyes- és körleveleivel, amelyek Don Bosco szellemének hiteles értelmezését alkották. Torinóban hunyt el 1910. április 6-án. VI. Pál pápa 1972. október 29-én a boldogok közé sorolta

De lássuk, milyen volt az ifjú Rua, aki a mai fiataloknak is a példaképe lehet:

Rua Mihály 1837. június 9-én született Torinóban. Kilenc gyermek közül ő volt a legfiatalabb, édesapját nyolc éves korában elveszítette. Harmadikos elemista koráig a keresztény iskolatestvéreknél tanult. El kellett volna kezdenie dolgozni a torinói királyi fegyvergyárban, ahol édesapja is munkás volt, de Don Bosco - aki vasárnaponként az iskolájukban gyóntatott - felajánlotta neki, hogy nála folytathatja tanulmányait, és biztosította róla, hogy az anyagiakról majd a Gondviselés gondoskodik.

Az ifjú Rua fényes sikereket ért el az iskolapadban, de nem elégedett meg azzal, hogy kitűnő diák legyen. Az önképzés, a szellemi munka szeretete mellett — vagy talán inkább előtte és fölötte? — egy másik vágy nőtt, erősödött a lelkében: hogy segítsége, támasza legyen Don Boscónak. Minden szabad percét az oratóriumnak szentelte s az áldozatos szeretet találékonyságával ezer módját eszelte ki annak, hogy mestere és atyai barátja gondjain könnyíthessen.

Ezt az állandó törekvését jellemzik Rua növendéktársának, a későbbi Cagliero bíborosnak szavai:

„Iskolába menet és hazajövet ő volt a felvigyázónk. Meg kell vallanom, hogy bizony nagy volt a különbség közte és köztünk. Amennyire lármásak, féktelenek, könnyűvérűek voltunk mi, annyira a lelkiismeretes komolyság, szorgalom, fegyelmezettség volt az ő életeleme; nem hallgattunk ugyan rá mindenben, de azért tagadhatatlan, hogy mindnyájunknak imponált nyugodt szeretetreméltósága, rendkívül jámborsága.

Mintha most is látnám, amint vasárnap reggelenként őrt állt a kútnál. Don Bosco bent gyóntat a templomban, ő meg vigyáz, őrködik a kút mellett, nehogy a gyónásból kijövő valamelyik szeleburdi fiú feledékenységből vizet igyék, mielőtt áldozott volna. Szentmise alatt valamennyien épültünk komoly összeszedettségén. Ha valamelyikünk fecsegni kezdett, rögtön leintette, ha pedig áldozás után elszórakozott valaki közülünk, Rua tekintete, halkan elsuttogott figyelmeztetése mihamarabb visszaterelte gondolatainkat a szívünkbe bevonult nagy Vendégre. Beszélgetéseinkben minden alkalmat felhasznált rá, hogy Don Bosco rendkívüli jóságára, áldozatos szeretetére a figyelmünket felhívja és biztatott, hogy hálás szeretettel viszonozzuk atyai jóságát. Illetlen vagy kétértelmű beszédet nem tűrt még a bejáró kis inasgyerekek közt sem, annál kevésbé a bentlakók vagy éppen a papi pályára készülők közt.”

Ugyancsak ő volt legügyesebb segítőtársa mesterének akkor is, amikor ez, Szalézi Szent Ferenc példáján indulva, csengettyűszóval hívta katekizmusoktatásra az utcán csavargó kis naplopókat. Kis csengővel a kezében járta be ilyenkor Rua a külváros üres telkeit, a gazdátlan csavargók gyülekező helyeit s nem nyugodott addig, amíg rá nem bírta a kis léhűtőket, hogy a katekizmus órára elmenjenek. Ilyenformán fejlődött, érlelődött, alakult át Don Bosco ifjú tanítványa mesterének szárnysegédévé, sőt lassanként titkárává is.

A lázas sietség nyomai bizony eléggé meglátszottak Don Bosco kurtán odavetett sorain, amelyeket még nehezebben olvashatóvá tett az a sok törlés, javítás, kihúzás, amely ezeket az írásokat tarkította s valósággal csatatérhez tette hasonlóvá azoknak minden lapját. Reggelenként, mikor Don Bosco évődve nyújtotta oda a fiúk elé ezeket a kéziratokat, azok karikára tágult szemmel nézték, silabizálgatták a kusza sorokat, elolvasni azonban dehogy tudtak volna közülük akárcsak egy mondatot is. Don Bosco nevetve tréfált ilyenkor velük:

— Persze! Nem is nektek való munka ez. Ti nem értetek az ilyesmihez. De itt van Rua, ő majd megbirkózik vele! És csakugyan, igaza is volt. Este, mikor leckéjével elkészült, Mihály nagy hévvel vetette magát mestere ákombákomjaira s nemsokára gyönyörűen lemásolva adta őket vissza neki.

Ám nem csupán a kéziratok útvesztőjében, de az élet ezernyi aprólékos vonatkozásában is csakhamar nélkülözhetetlen segítőtársa, szinte azt mondhatnánk: kiegészítője lett Don Boscónak Rua Mihály. A gondolatait is igyekezett ellesni és legfőbb törekvése az volt, hogy saját egyéniségét is az előtte álló nagyszerű példakép szerint alakítsa. Hogy ez az igyekezete nem volt hiábavaló, azt bizonyítja az a mondás is, amely az egész környezet véleményének volt a megnyilatkozása: „Rua éppen olyan szent, mint maga Don Bosco. A különbség kettejük közt mindössze annyi, hogy az egyik 40 éves, a másik pedig csak 16.”

Don Bosco egy alkalommal titkos szavazást rendelt el a Fiúk közt; így akarta megtudni: kit tartanak azok legderekabbnak maguk közt? Á szavazás egyhangúlag Rua mellett döntött.

A nemes gyümölcs lassan, de biztosan érett s Don Bosco nemsokára elérkezettnek látta az idejét annak, hogy azt le is szakítsa.

Nem mindennapi munkatárs

Don Bosco nem azért nevelte, taníttatta, nem azért vezette a szerzetesi életre Rua Mihályt, hogy az a kezét keresztbe téve nézze a világot. Hiszen már mint diákot is eléggé szoros munkára fogta az oratóriumban, de most meg mint szerzetesnek komoly kötelességeket rótt a vállára.

Oratóriumbeli növendékei taníttatásának kérdése kényszerhelyzet elé állította Don Boscót. Hogy megoldja a megoldhatatlannak látszó feladatot, nagyobb növendékeit ültette a katedrára, és őrájuk bízta a kisebbek tanítását. Így lett Rua Mihályból is „tanító úr” azok közt, akik tegnap még csak a növendéktársat látták benne. A pajkos lurkók persze megpróbálták kikezdeni az újdonsült tanító tekintélyét, de bizony emberükre találtak benne:

— Odalent az udvaron — szólt hozzájuk, mikor próbálkozásukat észrevette — majd megint jó pajtások leszünk. Itt azonban tanítótok vagyok és elvárom tőletek, hogy igyekvő, engedelmes tanítványaim legyetek.

Ezt kedvesen, mosolyogva mondta ugyan, de olyan hangsúllyal, amelyből kiérezték a kis pártütők, hogy itt semmiféle ellenszegülésnek helye nem lehet.

És Rua mindvégig az az ember maradt, akinek a tekintélyén senki csorbát ejteni nem tudott. Pedig a megjelenése bármi inkább volt, mint tekintélyes. Szikár törékeny alakját egyetlen erősebb lökés összezúzhatta volna; tekintete, hangjának nyugodt határozottsága azonban feltétlen engedelmességet parancsolt. Ha egyéb kiváló tulajdonságai nem is lettek volna, már ez az egy is különösképpen alkalmassá tette volna rá, hogy Don Bosco őt tegye meg felügyelőnek a tanulási órák alatt. Este, lecketanulás idején állandóan csendben kellett tartani a játékos kedvű, eleven kis bandát. Nem volt ez könnyű feladat, de Rua megoldotta.

Nem sokkal később a bennlakók — voltak akkor már vagy százan — felügyelete is őreá hárult étkezés, játszás idején és a templomban, ami szintén nem volt gyerekjáték és semmittevés. Hiszen a nagy nevelő elgondolásában a szalézi felügyelő hivatása nemcsak abban áll, hogy szüntelenül ott legyen a fiatalság közt, de megkívánja tőle, hogy egészen a gyermekek életét élje; irányítsa, védelmezze, lelkesítse őket, formálja az alakulóban levő zsenge lelkeket. Kertész legyen, aki a virágai közt él, nyesegeti, karózza, öntözgeti őket, gyomtól mentesen tartja a földet, amelyből táplálékukat veszik. E kettős feladata mellett csakhamar megkapta a fiatal kispap a könyvtár kulcsait is, a velük járó gonddal, felelősséggel együtt, kevéssel később pedig ő lett a növendéksereg hitoktatója is. Hogy gondjai alól néha felszabaduljon és pihenjen kissé, jó mestere fel-felvitte esténként a szobájába és ott tollba mondta neki Olaszország történetét, amelyet azért irt meg, hogy pótolja vele iskolájában az akkor használatban volt vallás- és egyházellenes iskolakönyveket.

Don Bosco már 1849-ben megnyitotta második oratóriumát Torinóban, a város ellenkező oldalán. Vezetését eleinte néhány világi pap barátja vállalta, akik azonban, egyéb elfoglaltságuk mellett csak esetről-esetre tudtak eleget tenni elvállalt kötelezettségüknek.

Vajon ki volt hát az, aki mégis lehetővé tette, hogy a kedvezőtlen körülmények ellenére is felvirágozzék Szent Alajos oratóriuma s fennakadás nélkül folyjon benne az élet? Ki lehetett volna, mint megint csak a fiatal Rua!

Vasárnaponként már a kora reggeli órákban megjelent a helyszínen. Mikor szállingózni kezdtek a fiúk, igyekezett, akit csak lehetett, a gyóntatószék felé irányítani, míg ő maga kint az udvaron a többiek közt tartotta fenn a rendet. Mise alatt vezette az éneket, a közös imákat s felügyelt a gyermekek magaviseletére. Az istentisztelet végeztével megreggeliztette kis bandáját, amire aztán hajrá, megindult a játék s folyt szakadatlan lendülettel déli harangszóig.

Mikor az utolsó fiú mögött is bezárult az oratórium kapuja, a fiatal kispap besietett a kapus fülkéjébe, ahol már várt rá egy tányér meleg leves. Ebédjének többi „fogása” a magával hozott papírcsomagból került elő: egy szelet hús, kolbász, vagy sajt és persze az elmaradhatatlan polenta.

Alig volt annyi ideje, hogy kissé kifújja magát, s már felhangzott a visszaszállingózó pajtások kopogtatása az intézet kapuján. Délután kettőtől napnyugtáig volt megint együtt a vidám kis társaság, amely idő alatt többnyire egyedül volt hozzá, hogy új meg új játékokat indítson meg, szórakoztassa, tanítsa a gyermekeket, s hogy az egész hétre szóló üdvös intelmekkel ellássa őket.

Negyvenkét éven át élt egymás mellett Don Bosco és Don Rua - mester és tanítvány. Rua Mihály határokat nem ismerő buzgóságában magára vállalt mindent, amivel Don Bosco gondjain könnyíthetett, s bár az elvállalt munkakörökben teljes cselekvésszabadsága volt, pontosan ügyelt rá, hogy önállóságával ne ejtsen csorbát atyja tekintélyén, s igyekezett még a legcsekélyebb részletkérdésekben is az ő szándékaihoz igazodni. Csendben, háttérbe húzódva dolgozott, s munkájának minden dicsőségét mesterére hárította.

Don Bosco ma bennünket is megszólít, mint egykor Rua Mihályt, és arra kér, hogy mindenben felezzünk vele. Készen álltok?

Szaléziak.HU