Főoldal / Szalézi világ / Libéria - Nem hagyjuk meghalni a reményt

Ciarapica atya ezekben a napokban Rómában járt, az ott megtartott Szentek futamán,  amely támogatja a Don Bosco nel Mondo Alapítvány projektjét az ebola-árvák megsegítésére, hogy biztosítsák a jövőt a járványt túlélő fiatalok számára Libériában.

Hogyan látja a libériai fiatalok jövőjét?

A jövőjük korábban sem volt valami fényes. Kevés volt a lehetőség arra, hogy tisztességes munkát találjanak, hogy annyi fizetést kapjanak, ami elég a családalapításhoz és a méltóságteljes élethez. A jövőjük most is bizonytalan és aggasztó. Szükségük van a kezdeményezőkészségre. Kevésbé passzív módon kell élniük. Szükség van alapképzésre valamilyen szakmai végzettséggel és több munkalehetőséget kell teremteni. Minderre szükség van, ha el akarják kerülni, hogy a helyzet megbénítsa őket.

Hogyan fog a Don Bosco Nel Mondo Alapítvány projektje az ebola-árvákért segíteni a fiataloknak Libériában?

Segít nekünk, mert megszólítja az embereket. Sokan kapnak meghívást, hogy dolgozzanak velünk együtt, hogy kísérjék el a gyermekeket és a fiatalokat. Azt szeretnénk, ha a sok kis patakból egy folyam alakulna, hogy megfékezzük az ínséget, hogy élelmiszert, oktatást és egészségügyi ellátást biztosíthassunk azok számára, akik elvesztették szüleiket vagy gondviselőiket a járványban. Szeretnénk segíteni az egyedülálló szülők gyermekeinek is. Szeretnénk segíteni azoknak a fiataloknak, akik a leginkább rászorulnak, és felkészíteni őket az életre.

Hogyan lehet megélni a szalézi karizmát ilyen veszélyes helyzetben?

A szaléziak Libériában és Sierra Leonéban egy különleges ajándékot kaptak Don Boscótól: a bátorság és a kreativitás ajándékát. Elhalasztottuk a munka nagy részét, amit beterveztünk: a szenteléseket, a tanévet, az oratóriumi tevékenységeket, a jelöltek képzését...mindezt most újra felül kell vizsgálnunk. A gyakorlatban, a szaléziak megtisztították a hitüket (...) nem annyira abban az értelemben, hogy „szükségem van Istenre”, hanem megmutattuk, mennyire vágyódunk Rá.

Nem hagyjuk, hogy meghaljon a remény. Mielőtt elindult volna a segély, egy negyvenfős csoportot szerveztünk szaléziakból és vezetőkből, hogy tájékoztassanak, megelőzzenek, orvosi ellátást nyújtsanak és élelmiszert osszanak a családoknak, az embereknek, akik elszigetelten élnek, és gondoskodjanak a túlélőkről... Így élünk most, reményben. Ez, természetesen, azt súgja nekünk, hogy „még nincs mindennek vége, sőt, még mindig vannak emberek, akik hisznek az életben.”

A szaléziak látták, hogy a sok nehézség ellenére az odaadás és a szeretet képes legyőzni az ebolát és legyőzni a halált, akkor is, ha szeretteink meghaltak. Ebben a sürgősségi helyzetben a szaléziaknak újra kellett gondolni a tevékenységüket a pillanatnyi igények fényében.

Közel vagyunk az irgalmasság szent évének megnyitásához. Mit jelent irgalmasnak lenni egy olyan helyzetben, mint az ebolajárvány?

A „közeledni egymáshoz, együtt lenni, megosztani a terheket, és szertettel odaadni önmagunkat...” olyan szavak, amelyeknek egyre inkább az élet részévé kellene válniuk! Tanulnunk kell Istentől, aki megteszi az első lépést, aki az életet akarja. Tanulnunk kell Krisztustól és a Szentlélektől, aki bátorságot ad, legyőzni a félelmet, erőt adni, gyógyítani, helyreállítani az életet, amely az örömhöz vezet... Ezek mind olyan elemek, amelyek alapvetően irgalmassá tesznek bennünket

ANS – Róma/Szaléziak.HU