Főoldal / Szalézi világ / Jorge, 120 ebola-árva apja
Jorge, 120 ebola-árva apja
2015-02-13 Péntek | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Más szervezetekkel és szerzetesekkel együtt a szaléziak is élen jártak az ebola megfékezése érdekében tett erőfeszítések terén a járvány sújtotta afrikai országokban. Jorge Crisafulli, az angol nyelvterületű nyugat-afrikai szalézi tartomány tartományfőnöke nemrég több interjút is adott arról, hogyan gondoskodnak a szaléziak az árván maradt gyermekekről Sierra Leonéban.
Jorge atya 53 éves argentin szalézi, aki húsz éve él misszionáriusként Afrikában és jelenleg az ebola által leginkább érintett afrikai országokban koordinálja a szalézi munkát. Megtapasztalta az itt élő embereket sújtó mindenféle nyavalyát, megtanulta megkülönböztetni a malária tüneteit a kezdődő ebolától. Megszokta a helyi ételeket és az európai misszionáriusok számára szinte elviselhetetlen körülményeket, és még akkor sem hagyta el Afrikát, amikor az ebola „ott lihegett a nyakában”. Azt reméli, a teste egyszer afrikai földben fog nyugodni.
- Sierra Leone kormánya már jól ismeri a szaléziakat és a munkát, amit az utcagyerekekkel és a volt gyerekkatonákkal végzünk. Most, ebben a drámai helyzetben a segítségünket kérték, hogy viseljük gondját az ebola-árváknak. Úgy gondoltuk, 30 vagy 40 gyermekre számíthatunk, de az első hónap után rájöttünk, hogy a számok sokkal nagyobbak. Jelenleg az ebola-árváknak kialakított menedékben 120, 4-17 éves gyermeknek viseljük gondját – magyarázza Jorge Crisafulli szalézi atya, aki a 120 árvának a nevelőapja lett.
A Manos Unidas és más külföldi segélyszervezetek segítségével a szaléziak Sierra Leonében átalakítottak egy iskolát és egy nagyon különleges árvaházat hoztak létre. Mivel olyan gyerekekről van szó, akik érintkezésbe kerültek az ebolával fertőzött emberekkel, a higiéniai óvintézkedések rendkívül szigorúak, hiszen egy hiba vagy figyelmetlenség végzetes is lehet.
- Minden gyermeknek van egy saját fogantyúja, amellyel megnyitja a vízcsapot, és senki nem ér hozzá semmihez, amit más már megérintett. Olyan gyermekekkel dolgozunk, akik orvosi igazolással érkeznek, amely tanúsítja, hogy ebola mentesek, vagyis nem fertőzöttek; de követnünk kell egy szigorú protokollt, mivel akár egyetlen hiba miatt is ismét felütheti a fejét a fertőzés – magyarázza az atya.
Néhány ilyen igazolás hamis, habár pontosan olyanok, amilyen a hivatalos. Tehát az összes gyerek, aki a szaléziak által fenntartott menedékbe érkezik, először karanténban lesz elhelyezve, az úgynevezett „A zónában”: ez egy sátor, ahol a gyerekek el vannak szigetelve a többiektől. A karantén 60 fő befogadására van kialakítva, a központ teljes befogadóképessége pedig 120 fő.
- Mivel a vírus lappangási ideje 21 nap, néha megtörténik az is, hogy az illető fertőzött, de a tünetek még nem mutatkoznak rajta. Minden gyermek, aki ide érkezik hozzánk, először karanténba kerül, ahol olyan ápolók gondozzák, akik már túlélték a halálos kórt. Három óránként mérik a lázukat 21 napig, hogy az első pillanattól kezdve rögzítsenek bármilyen változást, ami történne – mondja Crisafulli atya.
A gyerekek, akik a szalézi központba érkeznek, teljesen egyedül vannak, mert az ebola elvett tőlük mindent: a szülők, a testvérek mind meghaltak, de a szaléziaknak az a célja, hogy a tágabb családjuk, a nagybácsik vagy nagyszülők fogadják be őket és viseljék gondjukat.
- Hogy ha egy gyerek ide kerül hozzánk, és bizonyítottan egészséges, akkor a Sierra Leone-i szociális munkások és önkéntesek elmennek a falujába, ahonnan származik és keresnek valakit a kiterjedt rokonságból, akihez visszatérhet. De ez nem mindig lehetséges, vagy azért, mert a családból senki sem maradt életben, vagy azért, mert a család nem akarja befogadni a gyereket.
- Az egyik komoly probléma, amit az utóbbi időben vettünk észre, hogy néha a tágabb család azért nem akarja befogadni, mert meg akarják tartani a gyerek halott szüleinek a földjét, ami nem lehetséges, ha van egy gyermek túlélő. Tehát nem fogadják be, azt mondják, hogy boszorkány vagy varázsló, és hogy az ő hibája, hogy a családja meghalt, így megtarthatják a földeket, amelyek a törvény szerint a gyereket illetnék meg. Ezért felfogadtunk néhány ügyvédet, akik figyelnek ezekre a problémákra és vigyáznak a gyermekek jogaira a jövőben.
Azoknak, akiket mégsem sikerül elhelyezni a rokonoknál, külföldi „örökbefogadó” családokat keresnek, akik pénzadományaikkal biztosítják a további sorsukat. De ha ez sem működik, a szaléziak addig gondoskodnak róluk, amíg a saját lábukra nem állnak.
Don Crisafulli beszél a „helyettesítő családokról” is, amelybe a sok árva gyermeket sorolják. A gyermekek iskolába is járnak, de az ilyen különleges esetekben az angol nyelv és a matematika mellett a képzés középpontjába kerül a zene, a tánc és a játékok is, hogy elvonják a figyelmüket a helyzetről, és kerti munkát is végeznek, hogy megerősödjenek.
Végül az atya arra figyelmeztet, hogy szükség van együttes erőfeszítésekre, hogy kiirtsák a szegénységet, amely a tudatlanságban, az oktatás hiányában és a korrupcióban gyökerezik, hogy az ország vezetői is érezzék a felelősséget. Még mindig sok a teendő az ebola leküzdésére, és bár a járvány igen súlyos és sok áldozatot követel, nem szabad elfelejteni, hogy Afrikában más veszélyes kór is pusztít, mint a malária, a tífusz, a hepatitisz és az alultápláltság is több embert megöl, mint az ebola.
De mivel erről nem szólnak a hírek, nem kelti fel a Nyugat figyelmét.
ANS – Freetown/Szaléziak.HU
