Főoldal / Magyar Tartomány / Boldog Sándor István szalézi testvér, vértanú emléknapján

Boldog Sándor István személyében a legfontosabb a mindennapisága, egyszerűsége, az, hogy szentnek lenni nem jelent valami kirívót, valami különlegeset, utánozhatatlant, nagyon távollévőt. Ha a hivatását felismeri, és azt megéli, akkor egy kisvárosi, egyszerű proli gyerek, gyenge tanulmányok után is igenis szent lehet.

Hogyan lett a munkás fiatalból végül vértanú?

Sándor István szalézi életében két nagyon jelentős esemény van a II. világháború után: az 1948-as államosítás, amikor a Don Bosco Nyomdát is államosítja a kommunista diktatúra, és a szerzetesrendek 1950. júniusi feloszlatása. Az államosítás után még próbálták menteni, megóvni a nyomda értékeit a szaléziak, egy ilyen akció keretében – erről Ádám László tesz írásban tanúságot 1950 februárjában – lebuktak és bizony akkor már Sándor Istvánt figyelték az ávósok. A későbbiekben az volt az ő nagy bűne, hogy együtt tartotta azokat a fiatalokat, akikkel korábban is foglalkozott. Ezekben a csoportokban árva, félárva, munkásszármazású fiatalok voltak, akiket az akkori diktatúra is kinézett magának, hogy számára is alkalmas keretlegények lehetnek. Amikor besorozták a fiúkat, akkor Sándor István csoportjából is többeket nem az egyszerű katonasághoz, hanem az államvédelembe soroztak be, az úgynevezett „kék ÁVÓ-ba”, akik a pártőrséget is adták. Ilyen volt például a későbbi per elsőrendű vádlottja, Zana Albert. Ezért is születnek Sándor István és társai perében ilyen nagyon súlyos ítéletek: három halálos ítélet, összességében nagyon sok év börtön, mert a pártőrségbe besorozott fiatalokkal foglalkozó szerzeteseket meg kellett regulázni, meg kellett fegyelmezni. Ha tetszik, példát statuáltak Sándor Istvánék esetében, hiszen korábban a diktatúra mindig vigyázott arra, hogy azért az üldözések ellenére nyilvános halálos ítéletek ne legyenek. Az, hogy megveretnek valakit, beledobnak a jéghideg Tiszába, eltüntetnek embereket, az inkább volt a diktatúra módszere, mint az, hogy hivatalos perben valakit elítéljenek.

Egyébként érdekes megjegyezni, hogy Sándor István és a másik három szalézi – Ádám László, Szitkey Károly és Varga Aladár – mint polgári személyek szerepelnek a perben, mivel a szalézi szerzetesrendet a diktatúra ’50-ben feloszlatta, tehát nem ismerte el az ő szalézi mivoltukat, és így születnek velük szemben ítéletek.

Sándor Istvánnak lett volna a lehetősége arra, hogy más utat válasszon. A vértanúság mindig valahol választható és egy személyes hitbeli döntés alatt születik. Ádám László tartományfőnök nagy szeretettel készítette elő számára több szinten is annak a lehetőségét, hogy hamis útlevéllel Nyugatra távozzon, Szombathelyen már megvolt egy ember, aki átviszi a határon, ha mégis baj lenne, ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Ez nem volt az engedelmesség megtagadása, hiszen nem kapta parancsba, hogy neki mennie kell külföldre, hanem úgy döntött, hogy mivel ezek a fiatalok, akik rábízták a sorsukat, akikért ő felelős volt, itt maradnak Magyarországon, akkor ő is velük marad. Természetesen ekkor sem akart meghalni, hanem élni akart a fiatalokkal együtt, a fiatalokért, de vállalva ennek a következményeit is, akár a börtönt vagy a még súlyosabb ítéletet.

Aki csak ismerte Sándor Istvánt, utolsó éveinek eseményei után egyhangúlag bizonyítja, hogy a zsarnok akarata szerint a hit iránti gyűlöletből halt vértanúhalált, de mégsem tagadta meg hitét.

Szőke János atya, aki haláláig ügyének posztulátora volt és személyesen is ismerte: „Személyesen is, tiszta meggyőződésből állítom, hogy Sándor István életét áldozta az Egyházért és az ifjúság neveléséért. Egy vértanú példakép. Az ifjúságért áldozta életét és azért, mert őrizni és fejleszteni akarta tiszta nevelését. Napjainkban látják, hogy az ifjúság erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, és ezért különösen kérem Sándor István közbenjárását terveink megvalósításáért. Példát adott, hogyan kell meghalni a fiatalokért, nekünk azt kell bizonyítani, hogyan kell élni és munkálkodni értük.”

Hasonló véleménye volt Peisch Ferenc szalézi atyának is: „Mint laikus testvér, úgy dolgozott az ifjúság körében, hogy ez a tevékenység a papok számára is példamutató. Ugyancsak példamutató élete a fiatal szerzetesek számára, akik megalkuvás nélkül vállalták az üldöztetés nehéz sorsát.”

Mészáros Béla szalézi atya Sándor István vértanúságát a szeretet folytonos jelének tartotta, amely ma is időszerű. A magyar szaléziak különös hűséggel őrzik emlékét: „Példája nagyon vonzó. Amiért dolgozott: a keresztény munka megszentelése, Isten házának a szeretete és a fiatalság nevelése alapvető feladata ma is az Egyháznak és a társadalomnak. Az elmúlt rendszer ezt szétzúzta, de nagy szükség lenne ezekre a komoly és bevált alapokra. A Magyar Szalézi Rendtartomány elöljárói és rendtársai kellő formában életben tartják Sándor István emlékét.”

Szántó Klára titkárnő jól ismerte Sándor Istvánt és így emlékezett meg róla: „Tevékenysége a nyomdán kívül kiterjedt még az oratóriumi életre is. Ő volt a vezetője a ministránscsoportnak. Körmenetek alkalmával, nagyobb ünnepségek rendezésénél, főleg, amikor a szaléziaknál szokásos ünnepélyes szentmisék vezették be ezeket, az ő ministránscsoportja mindig nagy és épületes színfolt volt fegyelmezett viselkedésével és áhítatával. Feltűnően kedvelték a fiatalok annak ellenére is, hogy mindig nagy szeretettel, de fegyelmet tartott. A gyerekeknek megmagyarázta tettüknek minden következményét, különösen jó hatással volt a kisebbekre, akik nagy-nagy szeretettel ragaszkodtak hozzá. A kollégiumi életben is jelentős feladata volt. A nyomdásznövendékek nevelője volt, ami azt jelentette, hogy a hálóteremben, az ebédlőben és a szabadidőben is foglalkozott velük. Az általános benyomásom Sándor Istvánról az volt, hogy kötelességét teljesítő, korát meghazudtoló komolysággal és tudatossággal példás szerzetesi életet élt.”

Isten Szolgáját az ifjúság elé lehet állítani, mint a kitartás, szorgalom és az Isten szeretetének példaképét. Ezt állítja Székely Mátyás novíciustársa: „Nem alkalomszerű volt a jó példája, hanem a meggyőződés támasztotta alá. Szerintem ez a magatartás az első alapja annak, ami őt lelkileg erőssé és éretté tette a vértanúságra. Tehát ez a tudatos készület és hajlandóság számomra az első bizonyíték az ő életszentségére.”

Sándor István vértanúsága Pokorni János szerint a magyar nép számára a biztos remény jele: „Megerősíti mindazokat, akik a jó ügy érdekében elkötelezettek, akik ennek érdekében hajlandók az átlagnál kicsit több munkát vállalni. Különös tekintettel a hitélet elmélyítésére, az ifjúság gondolkodásának korszerű formálására, és ezen belül a magyarság megmaradásának, fennmaradásának erősítésében látom az ő áldozatát nagy jelentőségűnek.”

Sándor István testvére, Sándor János is hasonló véleményen volt: „Magatartásával és példamutatásával, az emberek iránti szeretete és érintkezése révén tartom őt szentnek. Azt is nyugodtan állíthatom, hogy az ellenségei iránt sem tanúsított haragot, legfeljebb igyekezett őket jobb belátásra bírni. Tudomásom van róla, hogy több helyen imádkoznak azért, hogy István bátyám boldoggá legyen avatva. A Szalézi Társaság tagjai, az újpesti papság is imádkozik ezért. A mai nehéz időben István bátyám biztosan, mint példakép szolgálhatna az ifjúság nevelésében mind szellemi, mind gyakorlati téren, hiszen jelmondata és élete a keresztény sajtó, a templom és az ifjúság nevelése terén fejlődött ki és lett naggyá. Embertársaimnak példaként tudom állítani.”

Ábrahám Béla: A vértanúság híre és Lengyel Ákos: Sándor Istvánnal a jeltelenség jelét kapjuk című interjúja alapján

Szaléziak.HU