Főoldal / Szalézi világ / Az oratórium végleges letelepedésének 170. évfordulója

Sokan jöttek, nem is fért be mindenki a templomba. Százával voltak ott. Don Bosco megáldotta a kápolnát és utána bemutatta az első szentmisét. Mise végeztével szinte a levegőben kapták el a reggelire kapott puha zsömlét, és utána ellepték a ház körüli mezőt. Örömük határtalan volt, végre lett egy ház, amely „egészen az övék” volt.

1846. március 15-én, nagyböjt második vasárnapján Don Boscónak és a mintegy 300 fiúnak el kellett hagyni a Filippi testvérek rétjét, ahol addig az oratóriumot tartotta. Mindenki tudott a bánatáról. Az egészsége tönkrement, és fogalma sem volt, hol fogja a jövőbe összegyűjteni a fiait. Félrevonult, felnézett az égre és így kiáltott:

– Édes Istenem, miért nem mutatod meg a helyet, ahol akaratod szerint összegyűjthetném ezeket a gyerekeket? Ismertesd meg velem, vagy mondd meg, mit kell tennem!

Alighogy ezeket kimondta, odalépett hozzá egy Pancrazio Soave nevű ember, és dadogva megszólította:

– Igaz-e, hogy helyet keres egy laboratóriumnak?

– Nem laboratóriumnak, hanem oratóriumnak.

– Akár laboratórium, akár oratórium, de hely van, csak jöjjön és nézze meg. Giuseppe Pinardi úr tulajdona, aki becsületes ember. Jöjjön csak, jól jár vele!

Torino Valdocco negyedében, ahol a földek a Dora folyó felé lejtenek és a tizenkilencedik században az első gyárak és különböző gazdaságok voltak, állt a Pinardi-ház hátsó falához támaszkodó rozoga fészer – a „laboratórium” –, ahol Don Bosco tanította a fiúkat, ahol megálmodta és megalapította a szalézi rendet, ezt a világméretű szerzetesrendet, amely már a Savoyaiak Torinójában is alapvető fontosságú volt sokak számára.

Valdocco szentjének érkezése előtt a kápolna egy fészer volt, amelyet Francesco Pinardi és testvérei, Giovanni Antonio és Carlo Filippi raktárnak és műhelynek használtak.

Az Oratóriumi Emlékiratokban Don Bosco így számol be első benyomásairól a Pinardi házzal kapcsolatban:

„A mondott helyre érkezve egy egyemeletes viskót láttam szúette lépcsővel és erkéllyel, körülötte kert, legelő és mező. Fel akartam menni a lépcsőn, de Pinardi és Pancrazio megállított: - Nem – mondták nekem – a megígért hely ott van mögötte.

Féloldalas tető húzódott a fal mentén és a földtől kb. egy méterre végződött. Talán raktárként vagy faanyag tárolására szolgált. Ahhoz, hogy bemenjek le kellett hajolnom, nehogy beüssem a fejemet.”

A bejárat az épület nyugati végén volt, „két lépcsőfok vezetett lefelé, télen és esős időben elöntött bennünket a víz, nyári melegben pedig a hőség és penészszag fojtogatott minket. Alig volt olyan ünnepnap, amikor egy-két gyerek ne lett volna rosszul ájulásig, hogy szabad levegőre kellett vinni..” (OE 55).

Az új templom ugyan elég szegényes volt, de mégis szabályos bérleti szerződés útján vették birtokba, nem kellett attól félniük, hogy súlyos nehézségek árán bármelyik pillanatban más helyet kell keresni. Amikor Don Bosco bérbe vette, arra kérte Pinardi urat, hogy ossza három helyiségre a fészert: magára a kápolnára, ami egy nagyobb szoba volt, és két, közel másfél méter hosszú kis szobára, amelyeket sekrestyének, kórusnak és raktárnak használtak. A kápolna elég szegényes képet mutatott (a tatarozás ellenére, amit Pinardi úr vállalt). Tizenöt-tizenhat méter hosszú volt, és öt-hat méter széles, de nagyon alacsony.

Don Bosco 1846. április 12-én átvitette a Menhelyről a templomi felszerelést. Két jótevő asszony finom lenvászonnal takarta le az oltárt, Carpano hittudományi doktor ajándékát. Kirakta a gyertyatartókat, a feszületet, az örökmécsest és Szalézi Szent Ferenc kis olajfestésű képét. A falon levő fülkébe a bejárati ajtóval szemben elhelyezte Gonzaga Szent Alajos szobrát, akinek a lelkisége és odaadása alapvető eleme lett az oratóriumnak. A berendezést a keresztút tizennégy állomásának elhelyezése egészítette ki a falakon, 24 kis padsor és két pad, vörös függönyök az ablakokon, vázák a virágoknak és egy kristálylámpa az oltárnál.

A templomnak kezdetben még nem volt harangja, ezt Ignazio Vola teológus adományozta 1846 novemberében.

A Don Bosco oratóriumát látogató fiúk száma a hely egyszerűsége és szegényessége ellenére jelentősen megemelkedett. Lenyűgözték őket az ünnepélyes szertartások, a zene és a játékok, míg a papok, akik korábban a munkatársai voltak, de elhagyták az elmúlt hónapokban, visszatértek, hogy segítsenek Don Boscónak.

De vajon milyen volt az élet az Oratóriumban? Hívjuk segítségül Don Boscót, és idézzünk az Oratóriumi Emlékiratokból:

„Az Oratórium működését így szerveztük meg: ünnepnapokon jó korán kinyitottuk a templomot, folyt a gyóntatás egészen a mise kezdetéig. Ezt nyolc órára terveztük, de a gyónni kívánók nagy száma miatt sokszor 9 órára vagy még későbbre tolódott. A papok valamelyike, ha éppen ott voltak, segített és felváltva mondták az imádságokat. A misén mindazok szentáldozáshoz járultak, akik felkészültek rá. Mise után, ahogy elrámoltuk a liturgikus ruhákat, felálltam egy alacsony szószékre, hogy evangélium-magyarázatot tartsak, ami idővel átadta helyét az Üdvtörténet folytatásos elbeszélésének. Ezek a történetek, melyeket egyszerű és népies nyelven adtam elő, élénk színekkel ecsetelve a különböző korok szokásait, a helyeket és a messzi tájakat, kicsiknek-nagyoknak, de még a jelenlevő papoknak is mind nagyon tetszettek. A prédikáció után a tanórák délig tartottak.

Délután egy órakor kezdődött a játék: boccsa, gólyaláb, fapuskák, fakardok és első tornafelszereléseink mind bevetésre kerültek. Fél háromkor hittanóra vette kezdetét. Óriási volt az általános tudatlanság. Többször is megesett, hogy elkezdtem az Ave Maria-t, és a jelenlévő kb. 400 gyermek közül egyetlenegy sem tudott bekapcsolódni, de még folytatni sem, ha abbahagytam.

A katekizmus után, mivel akkoriban még nem tudták énekelni a vesperást, a rózsafüzért mondtuk. Később aztán elkezdtük énekelni az Ave Maris Stellát, majd a Magnificatot, aztán a Dixitet és a többi zsoltárt; végül pedig egy antifónát is és egy év múlva már elejétől a végéig el tudtuk énekelni a Miasszonyunk vesperását.

Minderre egy rövid kis prédikáció következett, legtöbbször egy példázat, ami valamelyik erényt vagy bűnt mutatta be. Mindez a litánia éneklésével és szentségi áldással fejeződött be.

A templomból kilépve kezdődtek a szabadidős foglalkozások, amikor mindenki tetszése szerint foglalta el magát. Az egyik a katekizmust folytatta, mások az énekeket vagy az olvasást gyakorolták, a legtöbben azonban ugrándozva, szaladgálva élvezték a különböző játékokat és szórakozásokat. Az ugrándozáshoz, futkosáshoz, bűvészmutatványokhoz szükséges eszközök mind a felügyeletem alatt léptek működésbe, hisz annak idején ellestem ezeknek trükkjeit az artistáktól. Így tudtuk féken tartani a gyerektömeget, amelynek nagy részére méltán ráillett a mondás: Sicut equitus et mulus, quibus non est intellectus.[1]

Meg kell mondanom egyébként, csodáltam bennük, hogy nagy tudatlanságuk ellenére igen nagy tisztelettel fordultak az Egyház dolgai és a szent szolgálattevők iránt, és vágytak egyre többet tudni a vallás dolgairól.

Sőt, én arra is felhasználtam ezt a könnyed szórakozást, hogy vallásos gondolatokat és a szentségek gyakorlását sugalmazzam tanítványaimnak. Egy-egy fülbe súgott szóval egyeseknek nagyobb engedelmességet, pontosabb kötelességteljesítést ajánlottam; másoknak a rendszeres katekizmust, gyónást és hasonlókat. Vagyis a gyerekek szórakozása hasznos eszközzé lett számomra amennyiben ilyenkor közel tudtam kerülni hozzájuk, és aztán szívesen jöttek gyónni is szombat este vagy vasárnap reggel. Olykor pedig egyenesen a játékból szólítottam el őket gyónásra, amikor azt láttam, hogy ellenállnak ennek a fontos kötelezettségnek.

Az est leszálltakor a harang szavára mindnyájan visszatértünk a templomba, ahol kicsit imádkoztunk vagy elmondtuk a rózsafüzért az Úrangyalával, legvégül pedig elénekeltük a Mindig áldott legyen-t stb.

A templomból kilépve a gyerekek közé vegyültem és visszakísértem őket a városba, miközben ők énekeltek vagy jókedvűen kiáltoztak. Ahogy felértünk a Rondóra, még elénekeltük valamelyik dicsőítő ének egyik strófáját, meghívtam őket a következő vasárnapra is, majd fennhangon jó estét kívánva egymásnak mindenki ment a dolgára.

Az Oratóriumból való elindulás egészen rendkívüli jelenet volt. Amikor a gyerekek kijöttek a templomból, vagy százszor jó éjszakát kívántak egymásnak, de egyiknek se akaródzott elszakadni a többiektől.  Nem győztem mondogatni nekik:

- Indulás hazafelé, későre jár, otthon a szüleitek már várnak titeket.

Hiába. Engednem kellett, hogy körém gyűljenek; a hat legerősebb összefonta a karját, amire, akár egy trónra, kénytelen voltam felülni. Akkor aztán felsorakoztak, és ezen a karokból font emelvényen – ami magasabbra emeltek a legmagasabb szobroknál is - cipelve Don Boscót énekelve, kacagva, kurjongatva vonultak a körútig, amit közönségesen csak Rondónak hívtak. Ott elénekeltünk még néhány dicsőítést, legvégül a Mindig áldott legyen kezdetűünnepi éneket. Akkor a hirtelen beállt mély csendben végre jó estét és sikeres hetet kívántam nekik. Mindenki olyan hangosan válaszolt jó estét, ahogy a torkán kifért. Akkor aztán leszálltam a trónomról; majd ki-ki visszatért családja kebelére, a nagyobbacskák közül néhányan pedig egészen hazáig kísértek engem, aki már alig álltam a lábamon a fáradtságtól.”

Szaléziak.HU