Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco, az isteni irgalmasság hirdetője

Minden Barolo őrgrófnéval kezdődött

Giulia Colbert di Barolo őrgrófnét (1785-1864) Ferenc pápa 2015 májusában nyilvánította tiszteletre méltóvá. Ő személy szerint különös odaadással fordult Isten irgalmassága felé, tiszteletét imák és elmélkedések formájában bevezette a Valdoccóban általa alapított Szent Anna és Szent Magdolna házban, de nem elégedett meg ennyivel. Azt kívánta elérni, hogy ez az áhítatgyakorlat elterjedjen máshol is, különösen a plébániákon, a nép között, amihez a Szentszék hozzájárulását kérte. A pápa nem csak a hozzájárulását adta, de különböző búcsúkegyelmeket is engedélyezett azoknak, akik odaadóan végezték ezt az áhítatgyakorlatot. Ezen a ponton tehát az volt még hátra, hogy megfelelő módon ki legyen adva, a nyilvánosság számára elérhetővé kellett tenni az áhítatgyakorlatot.

1846 nyarán Don Boscót a kimerültség a sír szélére sodorta és kénytelen volt visszavonulni édesanyjához, Margit mamához Becchibe, gyógyulni és lábadozni. Majd "kirúgták" a lelkészi szolgálatból amit Barolo őrgrófnénál végzett, mivel súlyos csalódást okozott a közismert jótevőnek azzal, hogy nem akarta pártfogoltjait elhagyni és csak neki dolgozni. Ezek után Don Bosco kibérelte a Pinardi-házat, és szeretett "fiaival" oda költözött.

Ekkor lépett közbe a híres hazafi, Silvio Pellico, a őrgrófné titkár-könyvtárosa, nagy csodálója és Don Bosco barátja, aki néhány versét megzenésítette. Azt mondják a szalézi források, hogy Pellico nagy merészséggel azt javasolta a őrgrófnénak, kérje Don Boscót, írja meg az említett kiadványt. Mit tett a őrgrófné? Elfogadta a javaslatot, bár nem túl lelkesen. Ki tudja? Talán próbára akarta tenni. És Don Bosco ráállt.

A téma, ami közel állt a szívéhez

Isten irgalmának témája közel állt Don Bosco spirituális érdeklődéséhez, amely még a chieri szemináriumban, de különösen a torinói konviktusban alakult ki. Csak két évvel korábban fejezte be a képzést, amelyet honfitársa, Cafasso Szent József vezetett, aki mindössze négy évvel volt idősebb nála, de a lelkivezetője volt, aki prédikált a papi lelkigyakorlatokon és fél tucat más alapító lelkiatyja is volt, akik közül néhányan szentek lettek. Nos Cafasso, bár kora kultúrájának fia volt – követte az előírásokat és a "tégy jót, hogy megmenekülj Isten büntetésétől és kiérdemeld a mennyországot" logikáját – nem mulasztott el egy lehetőséget sem, hogy tanításaiban, prédikációiban beszéljen Isten irgalmasságáról. Hogy is ne tette volna, hiszen folyamatosan elkötelezetten kiállt a bűnbánat szentsége mellett és vigasztalta a halálraítélteket? Különösen azért, mert ez a megbocsátó áhítat a megváltás színezetét hozta a janzenizmus lelkipásztori szigora idején, amely az eleve elrendelést vallotta.

Don Bosco november elején tért vissza és állt munkába, miután az áhítatgyakorlatot jóváhagyta Rómában a pápa, és javasolta az elterjesztését egész Piemontban. Olyan szövegek segítségével, amelyeket jól ismert, mert akkoriban könnyen megtalálhatóak voltak a konviktus könyvtárban, egy kiadványt írt a szóbanforgó ájtatosságról és saját költségén megjelentette a szép, 111 oldalas, apróbetűs könyvecskét, amelynek Az isteni irgalmasság áhítatgyakorlata címet adta. A saját nevét azonban – gyöngéd figyelemből – nem szedette rá, s így elküldte ajándékba Barolo őrgrófnénak.

Nincs dokumentálva, de az ésszerűség és a hála úgy diktálja, hogy ez egyben tisztelgés volt Barolo őrgrófné előtt is, aki az ügy pártolója és támogatója volt: de ugyanez az ésszerűség és a hála vezérelhette az őrgrófnét is, aki híres volt nagylelkűségéről, hogy a névtelenség leple alatt hozzájáruljon a kiadás költségeihez.

Nincs elegendő hely itt arra, hogy közöltjük Don Bosco „klasszikusának” teljes tartalmát, az elmélkedéseket és imádságokat, csak rá szeretnénk mutatni arra, hogy míg Ferenc pápa hajlik arra, hogy teológiai szempontokat szem előtt tartva hangsúlyozza, hogy Isten irgalma ingyenes, Don Bosco a pedagógiai szempontokat tartja szem előtt és megmagyarázza az emberi igényt az ilyen kegyelem iránt. Az ő alapelve ez: „mindenkinek élnie kell Isten irgalmasságával a maga és minden ember számára, mert mindannyian bűnösök vagyunk [...] mindannyian rászorulunk a megbocsátásra és a kegyelemre [...] mindenki meghívatott az üdvösségre.”

Jelentős tény az is, hogy a hét minden egyes napjának végén Don Bosco megjelöli az irgalmasság gyakorlásának lehetőségeit: tettekre hív mindenkit, hogy bocsássanak meg azoknak, akik megbántották őket, valamilyen önmegtagadással érdemeljék ki Isten irgalmát a bűnösök számára, adjanak alamizsnát vagy ezt imádsággal, illetve valamilyen felajánlással váltsák ki, stb. Az áhítatgyakorlat utolsó napján van egy szimpatikus felhívás, talán utalva Barolo őrgrófnéra, hogy mondjanak el „legalább egy Üdvözlégy Máriát azért a személyért, aki támogatta ezt az áhítatgyakorlatot!”

Egy egész fejezetet nyithatnánk Don Bosco nevelési gyakorlatáról, arról, hogyan tanította a fiatalokat és az embereket arra, hogy bízzanak az isteni irgalmasságban.

Francesco Motto/Szaléziak.HU