Főoldal / Szalézi világ / A rendfőnök februári üzenete - Következetesség: a külső és belső élet összhangja
A rendfőnök februári üzenete - Következetesség: a külső és belső élet összhangja
2026-02-14 Ma | #Szalézi világ | KIEMELT
rendfőnök • Fabio Attard • üzenet •
Lukács evangéliumának 11. fejezetében (37–41) azt olvassuk, hogy Jézus, amikor Jeruzsálem felé tartott, elfogadta egy farizeus meghívását ebédre. A történet egy párbeszédet mutat be, amely kétféle vallásosságot állít szembe: az egyik a külső szabályokra és szertartásokra figyel, a másik, amelyet Jézus képvisel, a szívre és a belső igazságra.
Amikor a farizeus megkérdezi Jézust, miért nem követi a hagyományos rituális szokásokat, Jézus valójában arra hívja őt, hogy nézzen túl a külsőségeken, és vizsgálja meg, összhangban van-e az, amit kifelé mutat, azzal, amit belül hordoz.
Jézus feltétel nélkül elfogadja a meghívást
Mi is, akárcsak a farizeus, meghívhatjuk Jézust az asztalunkhoz. Jézus válasza megdöbbentő: mindig elfogadja a meghívást, feltételek nélkül. Nem várja el, hogy rend legyen nálunk, nem kéri számon külső és belső életünk összhangját. Az evangélium egyszerűen ezt mondja: „El is ment, és asztalhoz ült.” Jézus belép a farizeus életébe úgy, hogy pontosan tudja, mit fog ott találni: ellentmondásokat, gyengeséget, kétszínűséget.
Milyen felszabadító üzenet! Jézus nem akkor jön, amikor már „készen vagyunk”, hanem azért jön, hogy segítsen „rendbe tenni” magunkat. Nem kell elrejtenünk a valóságos énünket ahhoz, hogy méltók legyünk rá. Éppen a tökéletlenségünk miatt szorulunk rá a vele való találkozásra.
Jelenlét, amely világosságot hoz
Fontos azonban tudni: Jézus jelenléte soha nem semleges. Ő belép, és fényt hoz. A farizeus talán egy kedves, jól kezelhető vendéget várt, akivel el lehet dicsekedni: „Nézzétek, Jézus is eljött a házamba!” Ehelyett szembe kell néznie önmagával, de Jézus úgy világít rá az életére, hogy közben nem alázza meg és nem hozza kellemetlen helyzetbe. Jézus jelenléte rávilágít az ellentmondásokra, felszínre hozza azt, amit inkább elrejtenénk.
Olyan ez, mint amikor felkapcsoljuk a villanyt a szobában: nem a fény teremti a port, csak láthatóvá teszi. Jézus sem kitalálja a hibáinkat, hanem szelíden segít felismerni őket. Jelenléte arra hív, hogy őszintén ránézzünk az életünkre: hol vagyunk hitelesek, és hol viselünk álarcot. Hol van összhang, és hol van szakadék aközött, akinek látszunk és akik valójában vagyunk.
A látszat mögött
Jézus ezt mondja: „Ti farizeusok, a pohár és a tál külsejét tisztogatjátok, de belül tele vagytok kapzsisággal és gonoszsággal.” Nem a vallási gyakorlat külsőségeit ítéli el – a mosakodást, a nyilvános imádkozást, a szertartások betartását –, hanem azt a veszélyes kettősséget, amikor valaki a külső imázsát ápolja, de a szívét elhanyagolja.
Ez minden korszakban kísértés. Mennyi energiát fordítunk arra, hogy elfogadható képet mutassunk magunkról! A közösségi médiában, a munkában, sőt még a legszorosabb kapcsolatainkban is válogatunk, „photoshoppolunk”, csak azt mutatjuk, ami előnyös. Jézus viszont belső következetességre hív: nem az számít, mit látnak mások, hanem hogy kik vagyunk valójában, amikor senki sem figyel. Ott, a szívünk legmélyén dől el, mennyire vagyunk hitelesek, őszinték.
Élet árnyékos zugok nélkül
„Balgák! Nem az alkotta a külsőt is, aki a belsőt alkotta?” Az ember egység. Nem lehet élesen szétválasztani a nyilvános és a magánéletet, a testet és a lelket, a külsőt és a belsőt. Nem lehetnek árnyékos zugaink, fénytől elzárt részeink, azt gondolva, hogy azok nem szennyezik be a többit.
Jézus olyan életre hív, ahol nincsenek elzárt zugok: ez egy olyan élet, amelyben nincsenek rejtett sarkok, ahol a rossz szokásokat, önzőséget és a kétszínűséget ápoljuk. Belső tisztaságra hív, ahol minden a tudatosság és a kegyelem fényében tárul fel. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal tökéletesek leszünk, hanem azt, hogy radikálisan őszinték. Felismerjük a gyengeségeinket, nevükön nevezzük őket, nem magyarázzuk és nem takargatjuk. Ez a gyógyulás első lépése.
Az alamizsna mint önmagunk átadása
„Adjátok oda inkább, ami benne van, a rászorulóknak, és akkor tiszták lesztek egészen.” Itt csúcsosodik ki Jézus üzenete. Az igazi megtisztulás nem külső rítusokból fakad, hanem abból az ajándékból, ami belül van. A következetesség képes hordozója lenni a jóságnak. Az „alamizsna” szó a görögben az „irgalom”, az együttérzés szavából ered. Nem csupán pénz adásáról van szó, hanem önmagunk odaajándékozásáról: az időnkről, a figyelmünkről, a jelenlétünkről, a sebezhetőségünkről.
Amikor ezt a belső egységet megéljük, amikor már nincs hasadás aközött, akik vagyunk, és akiknek látszunk, akkor ebből az egységből fakad az igazi alamizsna, a hiteles irgalom: valódi, nem kiszámított, nem eszközjellegű ajándék. Nem azért adunk, hogy nagylelkűnek tűnjünk, hanem azért, mert a nagylelkűség azzá vált, akik vagyunk.
A fiatalok vágya hiteles felnőttek után
Ez az üzenet ma különösen aktuális, főként az új generációk körében. A fiatalok olyan világban élnek, ahol mindennek ára van, mindent teljesítmény és hasznosság szerint mérnek. Ahol különböző identitások sokasága között kell lavírozni (különböző profilok, maszkok és társadalmi szerepek között). A kapcsolatok közvetettek, szűrtek, gyakran névtelenek vagy felszínesek.
Ebben a közegben a fiatalok hiteles felnőttekre szomjaznak: olyan emberekre, akik azt élik, amit mondanak, akiknek nincs egy arcuk a nyilvánosság számára és egy másik a magánéletben, akik nem hazudnak érdekből.
Soha nem szabad elfelejteni, hogy a fiatalok nem tökéletes felnőtteket keresnek – azokat hamisnak érzik és elutasítják. Valódi felnőtteket keresnek: akik képesek felismerni saját törékenységüket, akik a mindennapok apró dolgaiban is következetesek, akik megtartják adott szavukat, akiknek olyan a belső életük, mint a külső, látható. A legnagyobb szolgálat, amit az új generációknak tehetünk, nem erkölcsi tanácsok vagy viselkedési szabályok átadása, hanem egy hiteles élet tanúságtétele.
A meghívás ma is érvényes
A farizeus egyszer hívta meg Jézust. A szöveg azonban feltárja, hogy Jézus mindig kész elfogadni a meghívást, ma éppúgy, mint kétezer évvel ezelőtt.
A kérdés mindannyiunk számára ez: készek vagyunk-e befogadni őt tudva, hogy a jelenléte szembesít az igazsággal? Készek vagyunk-e engedni, hogy fényt vigyen az árnyékos zugokba? És továbbá: miután befogadtuk ezt a fényt, készek vagyunk-e hitelesen élni, lemondva az álarcokról, és másoknak nem csak a „maradékot” adni, hanem „azt, ami belül van”?
Egy igazságra szomjazó világban a hiteles emberré válás nem lelki luxus: ez az első szeretetcselekedet, amelyet megtehetünk. Különösen azok felé, akiknek – mint a fiataloknak – joguk van látni, hogy lehet kettősség nélkül élni, hogy az integritás nem utópia, és hogy a belső és külső összhang a valódi szabadság útja.
P. Fabio Attard SDB, rendfőnök
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
