Főoldal / Szalézi világ / A rendfőnök januári üzenete - Emberségünk próbatétele
A rendfőnök januári üzenete - Emberségünk próbatétele
2026-01-10 Szombat | #Szalézi világ | KIEMELT
A dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszéde, amelyet Lukács evangéliumának 16,19–31. fejezetében találunk, nem pusztán az anyagi javak igazságos elosztásáról szóló történet. Ez az elbeszélés mélyen behatol az emberi lét szívébe, és egy nyugtalanító kérdéssel szembesít bennünket: valójában ki birtokol kit? A gazdag birtokolta a vagyonát, vagy inkább a vagyon tette őt a rabszolgájává?
Ez a nézőpontváltás mélyreható reflexiónak ad teret. A példabeszédben szereplő ember nem azért lett elítélve, mert lopott vagy kizsákmányolt másokat, hanem mert megvakult és megsüketült. Tragédiája nem abban állt, hogy volt neki, hanem abban, hogy nem látott és nem hallott. Egy olyan világban élt, amely kizárólag a házának, javainak és az azonnali jólétének szűk dimenzióira redukálódott. Háza kapujában ott feküdt Lázár, sebekkel borítva, amelyeket a kutyák nyalogattak, ám a szegény ember láthatatlanná vált, néma kiáltása pedig hallhatatlanná.
Az egzisztenciális gazdagság
Amikor gazdagságról beszélünk, azonnal a pénzre, az anyagi javakra, a gazdasági sikerre gondolunk. Létezik azonban egy sokkal kifinomultabb és mindent átható gazdagság is: az egzisztenciális gazdagság. Ez azoknak a gazdagsága, akik jól vannak, akik megtalálták a saját komfortzónájukat, akik pozitív kapcsolatok, örömteli tapasztalatok és megnyugtató bizonyosságok között élnek. Ez egy jól működő közösség gazdagsága, egy olyan csoporté, ahol az ember befogadva érzi magát, egy olyan környezeté, ahol minden kellemesen és gördülékenyen zajlik.
Ez az egzisztenciális gazdagság kétségtelenül ajándék. Jogunk van örülni neki, megünnepelni, felismerni az élet szépségét. Ám éppen itt rejtőzik a legészrevétlenebb veszély: annak a kísértése, hogy bezárkózunk ebbe a bőségbe, és a jólét terét aranyozott gettóvá alakítjuk, elszakítva magunkat a körülöttünk lévő valóságtól.
Így élt a példabeszéd gazdagja is. Nem szenvedett hiányt semmiben, mégis mindene hiányzott: hiányzott belőle a képesség, hogy önmagán túl lásson, hogy észrevegye a másikat, hogy hagyja magát megérinteni attól a valóságtól, amely az ajtaján kopogtatott. Gazdagsága láthatatlan börtönné vált, amelynek rácsai a megszokásból, a közönyből és az önmagába zártságból készültek.
A kényelem vaksága és süketsége
A komfortzóna a modernitás egyik legveszélyesebb fogalma. Azzal áltat bennünket, hogy a jólét megvédendő jog, nem pedig megosztandó ajándék. Meggyőz arról, hogy egyensúlyunk megőrzése fontosabb, mint megnyílni mások kiáltása felé. Azt suttogja, hogy már eleget tettünk, végre megpihenhetünk, és mások problémái nem érintenek bennünket közvetlenül.
A gazdag vaksága nem testi, hanem lelki volt. Látta a saját palotáját, ruháit, gazdagon terített asztalát. De Lázárt nem látta. Nem azért, mert Lázár el volt rejtve, hanem mert a gazdag kifejlesztette a vakságnak azt a sajátos formáját, amely megszűri a valóságot, és csak azt engedi át, ami megerősíti a saját világlátását.
És ott volt a süketség is. A szöveg erre a második fogyatékosságra akkor világít rá, amikor az ember a túlvilágról könyörög Ábrahámnak, hogy küldjön valakit a halottak közül, hogy a testvérei hallgassanak rá. Pedig ő maga volt az, aki nem hallgatott! Süket volt a szegénység néma kiáltására, arra a szenvedésre, amely nem ordít, mégis jelen van; amely nem zavar, mégis létezik; amely nem követel, hanem vár.
A belső hallgatás, mint a külső hallgatás elengedhetetlen feltétele
Hogyan lehet felülkerekedni a vakság és a süketség kettős bénultságán? A válasz nem egyszerű akaraterőben vagy szociális támogató tervek sorában rejlik. A megoldás egy mélyebb megtérésben áll: nem leszünk képesek Krisztust felismerni a szegényben, ha előbb nem szemléljük Krisztust önmagunkban. Nem tudunk ráhangolódni a kiszolgáltatottak kiáltására, ha szívünkben nem halljuk meg Isten hangját.
A szeretet nagy tanúságtevői – Don Boscótól Kalkuttai Teréz anyáig – nem a szegénység szociológiai elemzéséből indultak ki, hanem Isten szeretetének misztikus megtapasztalásából. Az a képességük, hogy lássanak, halljanak és válaszoljanak a külvilágra, intenzív belső életükből fakadt, abból a szemlélődésből, amely nem menekülés volt a világtól, hanem felkészülés a világgal való találkozásra.
Ez a paradoxon: minél mélyebbre hatolunk saját szívünk mélységeibe, hogy ott felismerjük Isten szeretetét, annál inkább képessé válunk kilépni önmagunkból, hogy találkozzunk a másikkal. A lelki élet nem nárcisztikus befelé fordulás, hanem az a szükséges „edzés”, amely kifejleszti bennünk azt az érzékenységet, amely által Krisztust mindenütt észlelni tudjuk, ahol megmutatkozik.
A küldetés mint a gazdagság megosztása
Minden ember egy küldetés. Ez az állítás nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak megszállott aktivistává kell válnunk, vagy grandiózus projektekben kellene elköteleződnünk. Sokkal inkább azt jelenti, hogy az a gazdagság, amelyet kaptunk – legyen az anyagi, kulturális, lelki vagy egzisztenciális –, nem kizárólagos tulajdonunk, hanem áramlásra rendelt ajándék.
Aki szeret, mozgásba lendül, kilép önmagából, hagyja magát vonzani, és maga is vonzóvá válik. A szeretet természeténél fogva dinamikus: nem lehet felhalmozni, megőrizni, komfortzónába zárni. Vagy megosztjuk, vagy elveszítjük. Vagy áramoltatjuk, vagy megromlik.
A kihívás tehát nem az egzisztenciális gazdagságról való lemondás, hanem annak másként való birtoklása: nem féltékeny tulajdonosként, hanem nagylelkű gondnokként; nem végső címzettként, hanem közvetítő csatornaként; nem célállomásként, hanem kiindulópontként új megosztási utak felé.
Kreatív kisebbség és a remény jelei
Az egyre növekvő egyenlőtlenségek és strukturális közöny által jellemzett világban azok, akik nem válnak vakká és süketté, szükségszerűen kisebbségbe kerülnek. Ám ez egy kreatív kisebbség, amely képes a remény fényeit meggyújtani – még ha kicsinyek is, de kétségtelenül ragályosak.
A remény nem naiv optimizmus, és nem is passzív belenyugvás. A remény egy személy: Krisztus, aki továbbra is megszólít bennünket minden egyes Lázár által, aki létezésünk kapujában fekszik. Őt felismerni ott – a szegény eltorzult arcában, a kirekesztett néma kiáltásában, a kiszolgáltatott elhallgatott szenvedésében – az egyetlen módja annak, hogy ne váljunk saját gazdagságunk rabszolgáivá, és ne emésszen fel bennünket a jólétünk.
A példabeszéd sürgető üzenetet hagy nekünk: ma, most, mielőtt túl késő lenne, nyissuk meg szemünket és fülünket a körülöttünk lévő valóság felé. Mert holnap, a túlsó oldalról, már mit sem ér majd visszasírni, hogy nem láttunk és nem hallottunk.
Don Fabio Attard SDB, rendfőnök
Fordította: Szabó Judit
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
