Főoldal / Szalézi világ / A rendfőnök július-augusztusi üzenete - Fülöp és András szindróma
A rendfőnök július-augusztusi üzenete - Fülöp és András szindróma
2025-08-04 Ma | #Szalézi világ | KIEMELT
rendfőnök • Fabio Attard • üzenet •
János evangéliuma 6. fejezetének 4-14. versében, amely a kenyérszaporításról szól, van néhány részlet, amelyeken hosszasan elidőzök, valahányszor elmélkedek róla, vagy megjegyzéseket fűzök ezekhez.
Az egész ott kezdődik, hogy a „hatalmas” éhes tömeg előtt Jézus felkéri tanítványait, hogy vállalják a felelősséget az élelmezésükért.
A részletek, amelyekre utalok, először is, amikor Fülöp azt mondja, hogy a jelenlévők száma miatt lehetetlen vállalni ezt a feladatot. Aztán másodszor, amikor András rámutat: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala”, majd egy egyszerű megjegyzéssel alábecsüli ezt a lehetőséget: „De mi az ennyi embernek?” (v.ö. Jn 6,9)
Egyszerűen azt szeretném megosztani veletek, kedves olvasók, hogy mi, keresztények, akik arra vagyunk hivatottak, hogy megosszuk hitünk örömét, néha - anélkül, hogy észrevennénk - megfertőződhetünk a Fülöp-szindrómával vagy az András-szindrómával. Néha talán mindkettővel is!
Az Egyház életében, ahogy a kongregáció és a Szalézi Család életében is, mindig vannak és lesznek kihívások. Nem az a hivatásunk, hogy olyan emberek csoportját alkossuk, akik csak arra törekszenek, hogy jól érezzék magukat, anélkül, hogy zavarnánk másokat, vagy mások zavarnának minket. Ez nem egy előre meghatározott bizonyosságokon alapuló tapasztalat. Krisztus Testéhez való tartozásunknak nem szabad elvonatkoztatnia vagy eltávolítania minket a világ valóságától. Éppen ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy teljes mértékben részt vegyünk az emberi történelem eseményeiben. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy ne csak emberi szemmel nézzük a valóságot, hanem elsősorban Jézus szemével is szemléljük. Meghívást kaptunk arra, hogy a Jézus Szívében gyökerező szeretet által vezérelve válaszoljunk, azaz úgy éljünk másokért, ahogyan azt Jézus tanítja és mutatja nekünk.
A Fülöp-szindróma
A Fülöp-szindróma kifinomult, és emiatt nagyon veszélyes. Fülöp elemzése igaz és helyes. A Jézus felhívására adott válasza nem téves. Érvelése egy nagyon lineáris és hibátlan emberi logikát követ. Emberi szemmel, racionális elmével nézte a valóságot, és miután mindent mérlegelt, belátta, hogy ez nem megvalósítható. Amikor az éhes ember szembesül ezzel az „ésszerű” megközelítéssel, többé nem kér segítséget; a probléma az övé, nem az enyém. Hogy pontosabban fogalmazzak, annak fényében, amit naponta tapasztalunk: a menekült maradhatott volna otthon; nem engem kellene zavarnia. A szegények és a betegek maguktól is meg tudnak oldani mindent; nem az én dolgom, hogy részese legyek a problémáiknak, még kevésbé az, hogy én találjak megoldást nekik. Ez Fülöp szindrómája. Ő Jézus követője, de a valóság látásmódja és értelmezése még mindig statikus, fényévekre van a Mesterétől.
Az András-szindróma
Ezután következik az András-szindróma. Nem azt mondom, hogy rosszabb, mint a Fülöp-szindróma, de nem áll messze attól, hogy tragikusabb legyen. Ez egy finom és cinikus szindróma: lát ugyan egy lehetőséget, de nem megy tovább. Van egy aprócska reménysugár, de emberileg nem megvalósítható. Így a végén kizárjuk mind az ajándékot, mind az ajándékozót. És az ajándékozó, aki ebben az esetben „szerencsétlen”, egy fiatalember, aki egyszerűen kész megosztani, amije van!
Ez a két szindróma még mindig velünk van, az Egyházban és közöttünk, lelkipásztorok és pedagógusok között is. Könnyebb eltiporni egy kis reményt, mint teret adni Isten meglepetéseinek, olyan meglepetéseknek, amelyek reményt szülhetnek, még ha csak egy kicsit is. Állandó kísértés, hogy hagyjuk magunkat az uralkodó klisék által befolyásolni, hogy elkerüljük azokat a lehetőségeket, amelyek megkérdőjelezik a leegyszerűsítő olvasatokat és értelmezéseket. Ha nem vigyázunk, saját romlásunk prófétáivá és okozóivá válunk. Azáltal, hogy ragaszkodunk egy „akadémikusan” kifinomult és „intellektuálisan” minősített emberi logikához, az evangéliumi olvasat tere egyre inkább beszűkül, és végül eltűnik.
Amikor ezt az emberi és horizontális logikát megkérdőjelezik, az egyik védekező reakció, amit kivált, a „nevetségessé tétel”. Bárki, aki meg meri kérdőjelezni az emberi logikát, mert az beengedi az evangélium friss levegőjét, azt kigúnyolják, támadják és nevetségessé teszik. Amikor ez a helyzet, furcsa módon azt mondhatjuk, hogy prófétai úton járunk. A vizek megmozdulnak.
Jézus és a két szindróma
Jézus mindkét szindrómát legyőzi azzal, hogy „elveszi” a kevésnek és ezért lényegtelennek tartott kenyereket. Jézus megnyitja az ajtót ahhoz a prófétai és hittel teli térhez, amelyet meg kell élnünk. A tömeg előtt nem elégedhetünk meg az önreferenciális olvasatokkal és értelmezésekkel. Jézust követni azt jelenti, hogy túllépünk az emberi érvelésen. Arra vagyunk hivatottak, hogy az Ő szemével nézzük a kihívásokat. Amikor Jézus hív minket, nem megoldásokat kér tőlünk, hanem azt, hogy odaajándékozzuk egész önmagunkat, mindazzal, amik vagyunk és amink van. Mégis fennáll a veszélye annak, hogy amikor szembesülünk az Ő hívásával, megrekedünk, és következésképpen a saját gondolkodásunk rabszolgái maradunk, mohón vágyva arra, amiről azt hisszük, hogy birtokoljuk.
Csak az Ő Igéjének való átadáson alapuló nagylelkűségben arathatjuk le Jézus gondviselő tettének bőségét. „Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.” (v.ö. Jn 6,13): a fiú kis ajándéka csak azért hoz meglepő módon gyümölcsöt, mert nem a két szindrómáé volt az utolsó szó.
XVI. Benedek pápa a következőképpen magyarázza a fiú gesztusát: "A kenyérszaporítás jelenetében egy fiú jelenléte is feltűnik, aki szembesülve azzal a nehézséggel, hogy ennyi embert kell megetetni, megosztja azt a keveset, amije van: öt kenyeret és két halat. A csoda nem a semmiből fakad, hanem abból a szerény megosztásból, ami egy egyszerű fiúnál volt. Jézus nem azt kéri tőlünk, amink nincs, hanem megmutatja, hogy ha mindenki felajánlja azt a keveset, amije van, a csoda mindig újból megtörténhet: Isten képes megsokszorozni a szeretetünk apró gesztusát, és részesévé tesz bennünket az Ő ajándékának." (Úrangyala, 2012. július 29.).
Szembesülve tehát a lelkipásztori kihívásokkal, szembenézve a fiatalok által kifejezett nagy szomjúsággal és éhséggel a spiritualitás iránt, próbáljunk meg nem félni, ne ragaszkodjunk a saját dolgainkhoz, a saját gondolkodásmódunkhoz. Ajánljuk fel Neki azt a keveset, amink van, bízzuk magunkat az Ő Igéjének világosságára, és legyen ez és csakis ez döntéseink állandó kritériuma és a tetteinket vezérlő fény.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
