Főoldal / Magyar Tartomány / Annuska nővér 100 éves!
Annuska nővér 100 éves!
2020-12-15 Kedd | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Segítő Szűz Mária Leányai • FMA • szalézi élet • Szalézi Család •
Bognár Anna szüleinek kilencedik gyermekeként született 1920. december 15-én Káldon, 1942. augusztus 6-án tette le első fogadalmát, 1948. augusztus 5-én tett örökfogadalmat a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményben, mint Don Bosco nővér.
Egy vele készült régebbi interjúból és a Keresztény Életben megjelent életrajzából idézünk:
Egyfolytában munkában van, mindig siet, mindenhova épp az utolsó pillanatban érkezik, mert addig „dolga volt”…
Ez a leírás szólhatna bármelyik fiatal ügyvédről, tanárról, orvosról, hiszen igencsak felgyorsult körülöttünk az élet. De mégsem!
Bognár Anna nővér, vagy ahogy mindenki ismeri Annuska nővér, a szerény 96 (most már kerek 100!) évével, állandóan tüsténkedik. Úgy tűnik komolyan vette Bon Bosco szavait, hogy: „A mennyország nem a lustáknak való.”
Annuska nővér 78 éve tette le első fogadalmát, és azóta teljes odaadással él a fiatalokért. Most arra kértem, hogy meséljen egy kicsit a hivatásáról, és Ő örömmel vállalta, amint akadt egy kis szabad ideje. ;)
Hétéves voltam amikor édesanyám meghalt, a legidősebb nővérem nevelt minket és a legidősebb bátyám lett a gyámom, összesen kilencen voltunk testvérek. Én voltam a legfiatalabb.
Volt egy Mária szobor a templomunkban, én nagyon sokszor imádkoztam előtte és kértem Máriát, hogy édesanyám helyett legyen az Édesanyám, és Ő meghallgatott.
Az egyik nővérem, Mária, domonkos nővér volt, nem ismertem őt, mert kicsi voltam amikor belépett a nővérekhez. Kilenc éves koromban a bátyám elvitt Kőszegre a nővéremhez látogatóba. Ő megkérdezte: „Mit csinálsz ha megnősz?” Erre azt válaszoltam, hogy: „Olyan leszek, mint maga” - magáztam mert nem ismertem, hét éves sem voltam amikor elment otthonról.
„A bátyám, Lajos 1932-ben egy iskolatestvér segítségével kiment Belgiumba, később belőle is iskolatestvér lett. Mindig mesélte, hogy milyen jó ott, így én is kedvet kaptam, 1935-ben, tizenöt évesen kerültem Belgiumba, és reméltem, hogy majd tanulhatok. Két évet valamilyen nővéreknél voltam, talán valamilyen ferencesek lehettek. Ugye, én azért mentem ki, hogy tanuljak, helyette azonban mindenféle munkákkal bíztak meg, fizetni nem fizettek, a főnővért meg nagyon kellett tisztelni, mindenki hajlongott előtte, óóó, hát én nem bírtam őket!” – mondja nevetve.
„Szóval, én csak dolgoztam és dolgoztam, és két év után megmondtam annak az iskolatestvérnek, aki segített kimenni, hogy én nem maradok ott tovább. Ekkor ő elvitt engem a Don Bosco Nővérekhez, ott először csak apró dolgokban segítettem. Nem sokkal később, 1938 májusában hazautaztam Magyarországra az Eucharisztikus Kongresszus miatt, de szeptemberben visszamentem Belgiumba, azzal a szándékkal, hogy belépek a rendbe. Hamarosan megkezdhettem a jelölt időt, annak ellenére is, hogy nem voltak meg a szükséges iratok. A családom nem küldte el őket, azt mondták van Magyarországon is elég szerzetesrend, lépjek be valamelyikbe, de én ragaszkodtam a Don Bosco Nővérekhez.
A posztulátus ideje alatt minden rendben volt, a bátyám (Lajos) minden csütörtökön meglátogatott, szép időszak volt. A noviciátussal együtt érkeztek a nehézségek is, a bátyámat Budapestre helyeztek, a családom pedig azt mondta neki, hogy nélkülem nem léphet be az ajtón, ezért erővel rá akart beszélni a hazatérésre, míg mások a maradás mellett érveltek. Nem tudtam, mit tehetnék… Rengeteget sírtam, de a bátyám erősebb volt, így hát hazamentünk. Előtte megígértem a nővéreknek, hogy visszajövök.”
„De ez nem minden! Abban az időben óriási szegénység volt, bőröndökkel jártunk a novíciák családjaihoz némi élelemért, búzáért, az én lábam borzasztóan feltörte a cipő, egészen combig bedagadt. Olyan lábbal mentem haza, hogy a cipőt sem tudtam felvenni. Négy napig utaztam, mert háború volt. Amikor végre hazaértem és a bátyám meglátta milyen állapotban van a lábam, azt mondta, hogy ez akár a sírba is vihetett volna. Több hónapon át kellett kezelni, végig fel volt polcolva.
1941. május 24-én találkoztam először a magyar Don Bosco Nővérekkel, Oladon. Ők adtak nekem novícia ruhát, nagyjából fél évet töltöttem ott, decemberben pedig Olaszországba utaztam, Corneglianóba, ahol végre befejezhettem a noviciátust. 1942. augusztus 5-én tettem le az első fogadalmat.”
Annuska nővér, mi volt az ami miatt ennyire megszeretted a Don Bosco nővéreket? Korábban említetted, hogy nem igazán kedvelted azokat a nővéreket akiknél először voltál… Mi volt a legnagyobb különbség?
„Az, hogy a mi nővéreink annyira kedvesek voltak. Nem is értettem, mit mondanak mégis nagyon jól éreztem magam. Megtanítottak varrni, kísérhettem a nővéreket, ha menniük kellett valahova, szóval nagyon jó volt velük.”
Csodálatra méltó, hogy ennyi nehézség ellenére is kitartottál a hivatásod mellett!
„Amikor a bátyám Rómában volt, időnként meglátogattam őt. Ott voltak magyar nővérek, nem a mi nővéreink, de egyszerűbb volt náluk megszállni. Nagyon kedvesek voltak velem, remélték, hogy átlépek hozzájuk. Egyszer, amikor a hivatásról beszélgettünk azt mondtam, hogy ha minden nap fát vágnának a hátamon, akkor se hagynám ott a nővéreket! Többet se kaptam tőlük friss virágot a szobámba!”
1943-ban Annuska nővér hazatért a Szombathely melletti Oladra. Itt egy iskolaépületben laktak, a főnöknő tanította a fiatalokat. Rövid itt-tartózkodás után a Pannonhalmához közeli Tényőre mentek.
„A tényői házhoz egy idős hölgy révén jutottunk, akinek meghalt a férje. A kislánya emlékére épített egy óvodát és kultúrházat, mely az utca túloldalán állt. Ő a saját házában kialakított nekünk három szobát, ott laktunk: egy óvónő, egy kántor és én. A konyhán dolgoztam, az ebédet melegítettem, segítettem a ház körüli munkákban, takarításban. Négy-öt évet töltöttem el itt. 1950 nyarán minket nem vittek el, mert kevesen voltunk, de a rendi életet persze mi is csak titokban folytathattuk – már ahogy és amennyire lehetett. Az unokatestvérem vett magához Sárvárra, mert ott nem ismert senki. Pár hónapos ottlét után hazamentem, de otthon így hirtelen sokan lettük, hiszen az egyik bátyám is ott lakott a családjával.”
Nem akarta, hogy fiatalként eltartsák, ezért elment Győrbe háztartási alkalmazottnak egy családhoz, ahol egy kislányt gondozott. Örökfogadalmát 1948-ban Budapesten, a Kórház utcában tette le. A házbeliek szívesen látták Anna nővért, azt mondták, ott maradhat náluk, amíg vissza nem megy a rendbe. 1956. november 13-ig maradt náluk: ez volt az a nap, amikor átszökött a határon.
„Keddi nap volt, egy pap címével a cipőmben indultam útnak, akitől azt reméltem, segíteni fog átjutnom a határon. Reggel 6-ra kikísért egy szerzetesnővér a vonathoz, de az nem közlekedett, próbáltam busszal elindulni, integettem az elhaladó autóknak, de nem vett fel senki. Délelőtt 11-kor végre mégis jött egy vonat, és felszálltam. Kapuváron sokan leszálltak, és valaki félhangosan megjegyezte mellettem: nézd, mennyien szöknek! Legalább ötszázan lehettünk: férfiak, asszonyok, gyerekek. Akkor döbbentem rá, mindenki szökik át a határon, akkor én miért kockáztassam annak az atyának az életét? Már éppen indult a vonat, gyorsan leugrottam és igyekeztem a többiek után.
Egy családhoz csatlakoztam. Amikor a határ közelébe értünk, három magyar határőr sietett a segítségünkre, a folyón való átkelésnél, miközben szakadt az eső. Amikor átértünk, elimádkoztuk a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, és egész halkan elénekeltük a Himnuszt. Amikor beljebb értünk a szántóföldeken át, már osztrák buszokkal jöttek értünk, és egy iskolába vittek. A férfiak szalmán aludtak, minket családoknál szállásoltak el, én egy pesti hölggyel aludtam egy ágyon. Másnap buszokkal vittek minket beljebb, Bécs felé, majd egy Bécs melletti katonai táborban kaptunk szállást. Ott ruhástul aludtam egy priccsen. Jött egy szalézi atya, aki tudta, hogy menekültek érkeztek, mondták neki, hogy van egy szalézi nővér is köztük. Megkeresett, elvitt az ottani nővérekhez, ahol kaptam szerzetesi ruhát, majd pár nap után Bécsbe utaztam a szalézi intézetükbe.
Miután a követségen elintézték az irataimat, Olaszországba, Padovába irányítottak” – meséli kalandos utazásainak részleteit Anna nővér.
Nemsokára Rómába került, majd hosszabb ott-tartózkodás után elöljárói a tengerparti Livornóba küldték, ahol állami gondozott gyerekekkel foglalkozott. Pár hónap után visszatért Padovába, ahol harmincöt évig dolgozott az ebédlőben és a konyhán. Hetvennégy nővérnek terített és szolgált fel naponta. Ebben a hatalmas épületben óvoda, elemi, közép- és szakképző iskola, valamint tanítóképző működött, ahol több száz gyerek tanult a környékbeli falvakból.
„Tizenhat évig nem jöhettem haza, de 1972-ben megkaptam az olasz állampolgárságot, utána minden évben háromszor hazalátogattam. Megismerkedtem Roboz Etelka nővérrel, akivel korábban már leveleztem: ő kezdett foglalkozni itt, Magyarországon azokkal a lányokkal, akik hivatást éreztek és érdeklődtek a rendünk iránt. Amikor itthon véget ért a kommunista diktatúra, 1990-ben mondtam az általános főnöknőnek, hogy szívesen hazajönnék. Így Jeriga Anna nővérrel együtt végleg hazatelepültünk. Most Pesthidegkúton élek, sokan kérik, hogy imádkozzam értük, és ezt meg is teszem naponta” – fejezi be élettörténetét a százéves Bognár Anna nővér.
Annuska nővér jelenleg is Pesthidegkúton él, szüntelenül tevékenykedik, és örömben éli a szalézi karizmát. „Semmi lazítás! Ne fáradjunk el a jóban, velünk az Isten!” - mondta Don Bosco
Isten éltesse Annuska nővért! Boldog 100-ik születésnapot!
Szaléziak.HU
