Főoldal / Szalézi világ / Boldog Luigi Variara, akinek elegendő volt Don Bosco egyetlen pillantása
Boldog Luigi Variara, akinek elegendő volt Don Bosco egyetlen pillantása
2019-01-15 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
szentség • megemlékezés •
A fiatal Luigi Variara 1887. október 1-jén, négy hónappal a fiatalok szentjének halála előtt érkezett Valdoccóba, és Don Bosco egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy eltörölhetetlen nyomot hagyjon rajta és meghatározza egész életét. Január 15-én rá emlékezik a Szalézi Család.
Ködös téli este volt Torinóban, a valdoccói Oratóriumban 1887. december 20-án. Nyolcszáz fiú kiabált, futkározott és kergette egymást, belefeledkezve a játékba, hatalmas zűrzavart teremtve az udvaron. Az egyik ilyen fiú, Luigi Variara volt. Ezt írta:
„Hirtelen innen is, onnan is kiáltás hallatszott: Don Bosco! Don Bosco! Ösztönösen mindannyian arrafelé vettük az irányt. Körülvettük őt, mint egy méhraj. Don Bosco kimerültnek tűnt (ekkor már csak negyven napnyi élet állt előtte).
Abban a pillanatban sikerült egy olyan helyet találnom, ahonnan jól láthattam őt. Közelebb furakodtam hozzá, amennyire csak tudtam, és láttam, ahogy felemeli fejét és hosszú ideig rajtam pihenteti édes tekintetét.
Az a nap volt az életem egyik legboldogabb napja. Biztos voltam benne, hogy találkoztam egy szenttel, és hogy Don Bosco is felfedezett a lelkemben valamit, amiről csak Isten és ő tudott.”
Luigi Variara vonakodva jött az Oratóriumba. Apja, Don Bosco általános iskolai tanára és csodálója elmagyarázta neki, hogy az Oratóriumban sok fiatal képes volt megvalósítani hivatását és pap lett belőlük. A kis Luigi hirtelen szavakkal válaszolt:
- De apa, nekem nincs is hivatásom! - Az apja elmosolyodott:
- De azért menj, tanulj és legyél jó. Ha nincs hivatásod, Mária a Keresztyének Segítsége majd megadja neked.
Viarigiből, a zöld monferratói dombokról a kis Luigi Variara belecsöppent Valdocco állandóan forrongó közegébe. Kezdetben ez ijesztette és magányosnak érezte magát. Ami meghódította, az a zene volt. Az egyik osztálytársa, Emilio Rossetti így emlékezett rá: „Gyönyörű hangja volt. Maestro Dogliani előkészítette és bevezette az énekesek csoportjába.”
1891 Luigi Variara életének döntő éve volt. Komoly imába merülve összpontosította gondolatait, és megértette, hogy ha szalézi lesz, az nem azt jelenti, hogy egy mesterséget választott, hanem hogy az egész életét Istennek és azoknak az embereknek szenteli, akiket Isten rábízott. Miután befejezte a gimnáziumot, felvételét kérte a szaléziak közé. 1891. augusztus 17-én belépett a noviciátusba. Filozófiai tanulmányait Valsalicében végezte, ahol megismerkedett Andrea Beltrami atyával. Mélységesen megérintette, milyen örömmel száll szembe betegségével ez az ember.
1894-ben Valsalicébe látogatott Michele Unia atya, az Agua de Dios-i leprások híres misszionáriusa, hogy kiválasszon egy jelöltet, aki a fiatal leprásokkal foglalkozna. A 188 fiatal szerzetes között, akik mind ugyanezt szerették volna, amint Variarára esett a tekintete, így szólt: „Ő lesz az.”
Misszióban
Amikor 1894. augusztus 6-án Luigi Variara szalézi szerzetesnövendék misszionáriusként megérkezett a kolumbiai Agua de Diosba, még csak 19 éves volt. A betegek között hárman dolgoztak: Don Unia, a kezdeményező, Don Raffaele Crippa, aki később Luigi barátjává és bizalmasává vált és Giovanni Lusso szalézi testvér. Két éve már nővérek is voltak a telepen, akik a kórházban dolgoztak, ők foglalkoztak a legsúlyosabb esetekkel és az egészséges lányokkal, akikkel elindították a Mária-leányok virágzó csoportját. A „fájdalom városában” akkor 2000 beteg lakott, ebből 800 leprás. Abban az időben a lepra félelmetes szó volt, mert a betegség egy életre elszigetelte a beteget mindenkitől. Ide jönni olyan volt, mintha életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték volna. Még azokat, akik gyógyították a betegeket, vagy a leprások egészséges gyermekeit sem fogadta vissza a társadalom. A betegek legnagyobb ellensége a kétségbeesés volt, a részegség normális állapot, az öngyilkosság pedig nagyon gyakori.
Zene a leprások között
Variara Alajos érkezése után azonnal elkezdett azon fáradozni, hogy megszépítse a kórházban ápoltak életét, különösen a fiatalokét. Megszervezett egy zenekart, amivel a betegek számára nem is remélt ünnepi légkört teremtett. 1897. szeptember 8-án tartotta a leprás gyermekekből verbuvált zenekar első koncertjét. Óriási sikerük volt!
A 23 éves pap
Miután Unia atya meghalt, Alajos egyedül maradt Crippa atyával. Luigi Variarát 1898-ban Bogotában pappá szentelték. Észrevétlenül akart visszatérni a 15 km-re levő Aqua de Diosba, de a folyó túloldalán tűzijátékkal és nagy ünnepléssel várták: a leprások eljöttek, hogy üdvözöljék és elkísérjék az úton, a faluba érkezésekor pedig a „zenekara” hangjai fogadták. Újmiséje leírhatatlan ünnepséggel végződött. „Azon a napon senkinek sem jutott eszébe, hogy a fájdalom városában van” – írta egy leprás.
Gyóntatóból rendalapító
Hamar kiderült, hogy Don Luigi kitűnő lelkivezető. A lepratelepen végzett munkája mellett lelkipásztori tevékenységet is folytatott, gyakran napi 4–5 órát gyóntatott. 1905-ben befejezte a „Don Unia Otthon” építését, egy olyan bentlakásos intézményt, amely 150 árvát és leprást képes befogadni, munkalehetőséget biztosít számukra, és segíti majdani beilleszkedésüket a társadalomba. A legszebb szavakat egy idős leprást írta róla: „Isten mindig tisztának, kedvesnek és jónak őrizte meg őt; az erény mintaképe volt, egy angyali teremtmény, egy ritka lény, aki felajánlja magát az emberiségért, csodálatot és tiszteletet érdemel.”
Agua de Diosban, a Gondviselés Leányai mellett 200 lánnyal létrejött a Mária Leányai Társaság. Alajos atya volt a gyóntatójuk. A gyóntatószékben, ahová Isten megbocsátását vitte, találkozott a legtitkosabb nyomorúsággal és a legnagyobb nagyszerűséggel, és meghatározó szerepe volt néhány szerzetesi hivatás kialakulásában. Így született meg az a merész terv - amely egyedülálló az Egyházban - egy olyan szerzetesrend létrehozására, amely leprás betegeket is tagjai körébe fogad. Beltrami atya lelkiségéből táplálkozva kifejlesztette magában az áldozatos szalézi karizmát, és megalapította a Jézus és Mária Szent Szívének Leányai Kongregációt, amely ma közel 400 tagot számlál.
Isten simogató keze
Kezdeményezésüket és szabályaikat közölték Bogota érsekével, aki ezt jóváhagyta, és biztatta őket, hogy legyenek szerzetes nővérek. Ezt írták Don Ruának (az akkori rendfőnöknek):
"Szegény fiatalok vagyunk, akiket a lepra szörnyű gonoszsága érint. Erőszakosan elszakítottak családunktól és szétválasztottak a szüleinktől... Úgy érezzük, hogy Isten gondviselő keze a testünk és a lelkünk állandó fájdalmaival szemben Don Luigi Variara bátorító törekvései felé irányít. Meg vagyunk győződve arról, hogy ez Jézus Szent Szívének akarata szerint való, és Don Andrea Beltrami példáján felbátorodva szeretnénk magunkat felajánlani. Úgy döntöttünk, hogy egy újabb lépést teszünk előre: azt akarjuk, hogy a három fogadalom összekapcsolja Jézus Szent Szíve leányainak kis családját: szolgálva Istent és testvéreinknek szentelve magunkat, különösen a Menedék gyermekeinek...”
Don Rua így válaszolt: "Az intézmény szép, és meg kell őrizni."
Egy pap keresztútja
Ezek voltak az együttérzés utolsó szavai, amelyek eljutottak Luigi Variarához. Ettől a pillanattól kezdve viharfelhők tornyosultak közötte és rendje között. Akadályozták, rágalmazták, nehézségeket gördítettek az útjába. Sokat kellett szenvednie az emberek és néhány feljebbvalójának meg nem értése miatt, akik azt gondolták jónak, ha eltávolítják Agua de Diosból. Ezt meg is tették, ráadásul még azzal is büntették, hogy megtiltották neki, hogy írjon a nővéreinek. Don Boscóhoz hasonlóan ő is példát mutatott az engedelmességben. Csendben, türelmesen szenvedett, nem válaszolt semmit a hamis vádakra, de a fájdalom életének utolsó tíz évében felemésztette a szívét.
1923. február 1-jén halt meg Cucutában, magányosan, mindenkitől távol, mindenkitől elfeledve, ahogy az engedelmesség megkívánta. „Minden Istentől jön és hozzá tér meg” - jelmondattal fejezte be életét. 1932-ben földi maradványait Agua de Diosba szállították, Leányainak kápolnájában.
De 1964-ben VI. Pál pápa hivatalosan elismerte az általa alapított rendet, amelynek akkor már több mint száz tagja volt. II. János Pál pápa pedig Luigi Variarát 2002. április 14-én boldoggá avatta.
Teresio Bosco nyomán
Szaléziak.HU
