Főoldal / Magyar Tartomány / Boldog Sándor István 70 éve vértanú - Ne a mulandót, hanem az örököt kövessük
Boldog Sándor István 70 éve vértanú - Ne a mulandót, hanem az örököt kövessük
2023-06-08 Csütörtök | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A hetven évvel ezelőtt erőszakos halált halt szalézi testvér 1953. június 8-án este adta át lelkét a Teremtőjének. A vértanúk példája, ahogy az övé is, messze túlmutat korukon.
Lelkierő és hősiesség
Hetven évvel ezelőtt mondták ki a halálos ítéletet rá. A kereszténység mártírjaként nem kifejezetten Istenért és Krisztusért halt meg, mint az első századok vértanúi. Elítélői nem Isten vagy Krisztus közvetlen megtagadását várták tőle. Az Egyház volt a tét, a Credo harmadik, középponti hitkérdése. Sándor István az egyházért vállalta a vértanúságot a keresztény lelkierő kegyelem által kapott erényével.
Ez, az adott történelmi és életszituációban megnyilvánuló lelkierő mint életbátorság és mint Istenbe vetett bizalom mutatkozott meg nála. Isten ereje ott volt vele a zsarnokságban: a vallató szobában, „az éjszakában kiáltó őr szavában”, a vádbeszédben, a beismerésben, a bíró ítéletében, a rács-magányban, rabtársai bátorításában s utolsó szavában, a bocsánatkérésben. A halálra szántság elviselésében tanúsított erőslelkűségének, hősiességének forrása az a Szentlélekben nyugvó erő, amely annak idején az apostolokat és az első keresztény vértanút, István diakónust is vezette. Gyerekként Szolnokon beléültették, hogy csak sziklára érdemes építeni a házat, vagyis a hitet. Csak az ilyen jól megalapozott ház tud ellenállni viharoknak, széllökéseknek. Sándor Istvánt ez a stabilitás jellemezte életének sok vihara között, mert szilárd és világos volt a hite. Tudta, hogy ki küldte, kikhez és mivel. Isten különös szeretetet oltott a szívébe Don Bosco közvetítésével és követésével.
Amikor a világ újra a sötét arcát kínálta neki 1952 október végén, a halálos ítélet kimondásakor, bátran szembenézett vele és megmaradt Isten és az ember iránti szeretetében – a hősiességet jelentő igazság szeretetében. Tudta, hogy nem remélhet önmagán és Istenén kívül semmi menedéket a világ rendetlensége ellen. Don Bosco fiaként hitte, hogy e világon túl létezik egy végső menedék, akiben bízhat, akihez imádkozhat. A szívét sosem zárta be, mert érezte, hogy a „legrosszabb börtön a bezárt szív” (Szent II. János Pál). Isten erejét kérte emberi gyöngeségében. Ahogy Pál apostol, ő is elutasította a gyáva alattomosságot és rábízta magát az emberek lelkiismeretére (2Kor 4,2). Hiába szorongatták, nem esett kétségbe, tudta, hogy pillanatnyi szenvedése a mennyei dicsőség túláradó mértékét szerzi meg számára, ezért nem a láthatóra, hanem a láthatatlanra figyelt (2Kor 4,17-18). Tőlünk is azt kéri, hogy ne a mulandót, hanem az örököt kövessük, hogy az általa hetven éve tanúsított lelkierő és hősiesség hassa át hitéletünket, „mert megölhették hitvány zsoldosok / és megszünhetett dobogni szíve - / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” (Pilinszky János)
Zarándokoljunk el ereklyéjéhez a Clarisseumba, látogassuk meg őt minél többször, de égi születésnapján mindenképpen!
B. Varga Judit/Szaléziak.HU
