Főoldal / Szalézi világ / Cagliero 11 – 2019. április
Cagliero 11 – 2019. április
2019-04-18 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
misszió • misszionárius •
Közeledve az Úr feltámadásának ünnepe felé idézzük fel ismét Ferenc pápa szavait a nyolc Boldogság egyikéről: „Boldogok, akik sírnak, mert majd megvigasztalják őket.” ,,Másokkal együtt sírni – ez a szentség.” (GE 76). Pontosan ez az, amit a szalézi misszionáriusok tettek és tesznek ma is – kezdi üzenetét Guillermo Basanes, a missziókért felelős egyetemes tanácsos a Szalézi Missziós Bizottság április havi hírlevelében.
Azért tudták ezt tenni, mert „velünk voltak” – ahogy a 2017-es missziós nap fő gondolata mondja. Együtt maradtak és együtt sírtak Amazónia sok kisebbségével – s elhozták sokaknak a megváltást azzal, hogy Jézust hozták el. A 2012-es Sierra Leone-i ebola járvány idején is ott maradtak a szalézi misszionáriusok és osztoztak a helybeliek gyászában – és sok életet mentettek meg. Ma egyedül sír egy szalézi misszionárius Ugandában, a Palabek menekülttáborban, tudva, mekkora szenvedéseket kell elviselnie a megmaradtaknak. „Emésztik népemet, mint ahogy a kenyeret eszik” – mondja a zsoltár (53.5).
A szalézi misszionárius megosztja a még nem evangelizáltak aggodalmait és reményeit (ld. Szabályzat 30.) és így „osztozik velük gondjaikban és szenvedéseikben, imáiban kéri számukra a Szentlélek jelenlétének világosságát és erejét” (Sz 95.)
Tudni, hogyan osztozzunk a sírásban másokkal, különösen a fiatalokkal és a szenvedőkkel – ez a missziós és szalézi szív titka.
Guillermo Basanes szalézi atya, a missziókért felelős egyetemes tanácsos
Első igehirdetés - angolai módra
Március 2-5. között az angolai szalézi család missziós csoportjai az FMA és SDB animálásával Luandában konferenciát tartottak Jézus Krisztus első igehirdetéséről. Ez a konferencia követte a tavalyi johannesburgi, ugyanilyen témájú konferenciát (2018.08.13-19).
Ez a konferencia új utakat és módszereket próbált találni, ösztönzést adni, felszítani a lelkesedést arra, hogy az Úr személyét közel vigyük plébániánk sokezer hívőjéhez, kis keresztény közösségekhez, általános, középiskolák és szakiskolák diákjaihoz, egyetemünk hallgatóihoz, szociális központjainkhoz, oratóriumainkhoz, ifjúsági központjainkhoz, a tömegkommunikáció segítségével. Az a nagy feladat vár ránk, hogy közeledjünk azokhoz, akik az Úrtól és a keresztények közösségétől távol élnek. Meg kell erősítenünk, be kell vonnunk mindazokat, akik eltávolodtak a vallástól vagy hagyták, hogy hitük lángja lassanként kihunyjon. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan lehetnek missziónk különböző területei az Úr valódi missziós eszközei? A felebaráti szeretet tanúsága és a keresztény közösség öröme hogyan segítheti az embereket, hogy ráeszméljenek az egyéni szeretetre és Jézus misztériumára? Hogyan hirdethetik őt?
A szaléziak (SDB és FMA), a missziós felelősök és a lelkipásztorok (az egész országból) reagáltak az első igehirdetésre és a szalézi misszióra. Ilyen konferenciákat szerveztek sok más tartományban és különféle kulturális kontextusokban – mint eszközöket, amelyekkel missziónk lényegét helyezik középpontba, azaz Jézus Krisztus igehirdetését.
Fiatalokkal osztom meg életemet, és ez számomra mély missziós beteljesülés
Gyerekkoromban kétféle hatás ösztönözött arra, hogy misszionárius legyek. Az egyik az apám hatása volt. Mielőtt megházasodott, négy évig dolgozott Ghanában építkezéseken brigádvezetőként. Történetei és képei „a feketékről” elbűvöltek engem. A második pedig az, hogy volt egy balesetem tengeren: egy hullám elkapott, majdnem megfulladtam, csak Isten kegyelméből menekültem meg, másodszor születve újjá. Ez jel volt számomra, hogy Isten valami különleges feladatra szán engem. Ekkor történt az is, hogy családom túlságosan óvó légköréből kiszakadva magamra ébredtem, de még bármiféle konkrét terv nélkül. Nem sokkal tengeri balesetem után tudtam meg, hogy Pápua Új-Guineában a szaléziaknak gépész oktatóra van szüksége. Megvolt a kellő végzettségem, így egy svájci önkéntes szervezet révén tudtam jelentkezni. Három évet töltöttem a Don Bosco Műszaki Intézetben Pápua Új-Guinea fővárosában, Port Moresby-ben. Hamar rájöttem, hogy csupán műszaki tudásom és szakértelmem nem elég: a fiatalok kísérése egyre fontosabb lett számomra. Példaképem lett sok szalézi, FMA és sokan az ott dolgozók közül.
Visszatértem Svájcba. Műszakvezetőként kezdtem dolgozni egy fémfeldolgozó üzemben, de ez nem tett boldoggá. Hiányoztak a fiatalok. Már nem érdekelt a karrierépítés, az, hogy csak magammal törődjem, a magam javát nézzem. Ismét a szaléziakhoz fordultam. Bár nem voltam katolikus, engedélyt kaptam, hogy megkezdjem a szalézi jelöltséget. Katolikus lettem. Már noviciátusom alatt éreztem az elhivatottságot, hogy szalézi testvér legyek – hogy a fiatalokkal legyek a műhelyekben, tantermekben, hálókban. Isten vezetett tovább. Egész formációm alatt elkísértek a korábban szerzett missziós tapasztalatok.
Örökfogadalmam után a tartományfőnök atya, Josef Grünner engedélyt adott, hogy egy időre visszamenjek Pápua Új-Guineába. Ott annyira megerősödött bennem az a vágy, hogy misszionárius legyek, hogy 2016-ban a Rendfőnök atya felhívását követve ad vitam misszióba jelentkeztem, s a Jóisten megengedte, hogy visszatérjek Pápua Új-Guineába. A Don Bosco Műszaki Intézetbe küldtek öt évre – ugyanoda, ahol önkéntesként dolgoztam. Fő feladatom, hogy szerelést és hegesztést oktassak. Emellett csodálatos változatosság, hogy a vasárnapi oratórium nevelője – lelkipásztora lehetek. Az, hogy környező falvak szegény gyerekeivel és fiataljaival oszthatom meg életemet, beteljesülést ad és megerősít missziós identitásomban. Boldoggá tesz, hogy szalézi testvér lehetek, a fiatalok életének része vagyok – a tanteremben, műhelyben és az oratóriumban. Órák után is a diákokkal és a gyerekekkel szoktam lenni. Ebből az intenzív együttlétből nőtt ki bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatunk. Egyre jobban bíznak bennem. Megnyílnak felém. Érdekli őket szerzetesi életem. Ez ad alkalmat, hogy megosszam velük keresztény értékeimet, segítsem jó magaviseletüket, megmutassam a tiszteletet, az emberi méltóságot, szeretetet. Sokoldalúan fejlődnek – ez messze túlmutat együtt töltött időnkön.
Visszatekintve ezt mondhatom: a leglényegesebb egy misszionárius számára az, hogy nyitott és alázatos legyen. Ha nem figyeltem volna az Úr hívó szavára, ha nem hagytam volna, hogy a Szentlélek vezessen, nem lehettem volna szalézi, testvér, misszionárius.
Reto Wanner, svájci misszionárius Pápua Új-Guineában
Szalézi misszionárius életszentségének tanúságtétele
Jegyzi Don Pierluigi Cameroni SDB, a szentté avatási ügyek posztulátora
Isten szolgája Antonieta Böhm (1907-2008) Segítő Szűz Mária Leánya, német származású latin-amerikai misszionárius. Megadatott neki, hogy olyan helyeken éljen, amelyek Laura Vicuna – emlékeket őriznek. 1988-ban részt vehetett e fiatal lány boldoggá avatásán Colle Don Bosco-ban. Ismerte Boldog Artemide Zatti szalézi testvért is. 1973-ban Ersilia Crugnola megajándékozta egy kis Madonna szoborral és arra buzdította, azzal áldja meg az embereket Szűz Mária nevében. Antonieta anya ezt mondta: „Az első áldástól mostanáig a Madonna szobra éjjel-nappal tevékenyen működött, még postán, faxon, e-mailben is. Elér Mexikó számos helyszínére és a világ sok más tájára.”
Szalézi missziós imaszándék
Azokért, akik az emberi teljességet szolgálják szociális intézményekben.
Nevelőkért, orvosokért, ápolókért, szociális dolgozókért, pszichológusokért és mindazokért, akik velünk együtt dolgoznak kórházainkban és szociális területen: Isten jutalmazza meg erőfeszítéseiket a rájukbízottakért.
Boldog Artemide Zatti, tiszteletreméltó Simone Srugi és még sokan voltak, akik a gyerekek és szegények testi és alapvető szükségleteiről gondoskodtak. A szeretet evangéliumát gyakorolták. Imádkozzunk mindazokért, akik szociális intézményekben dolgoznak: tartsa meg Isten elkötelezettségüket, hogy önfeláldozóan szolgálhassák a legkisebbeket, Krisztus szeretetéből merítve erőt.
Szaléziak.HU
