Főoldal / Szalézi világ / Csodálat és szomorúság között - a rendfőnök júliusi üzenete
Csodálat és szomorúság között - a rendfőnök júliusi üzenete
2024-07-19 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT
Utoljára küldöm üdvözletemet ebben a formában nektek, kedves olvasók. Augusztus 16-án, Don Bosco születésének emléknapján véget ér szalézi rendfőnöki szolgálatom. Mindig van valami, amiért hálásak lehetünk. Örök hála mindenekelőtt Istennek, a Kongregációnak és a Szalézi Családnak, a sok kedves embernek és barátnak, karizmánk számos barátjának és jótevőinknek.
Ezúttal is szeretnék megosztani veletek valamit, amit a közelmúltban tapasztaltam. Ebből fakad a cím: Csodálat és szomorúság között. Arról az örömről beszélek, amely a végeláthatatlan háborúval sújtott Gomában (Kongói Demokratikus Köztársaság) töltötte el a szívemet, és arról az örömről és tanúságtételről, amelyet tegnap kaptam.
Három héttel ezelőtt, amikor Ugandában tett látogatásom után (a palabeki menekülttáborban, amely az elmúlt évek szalézi segítségének és munkájának köszönhetően már nem a szudáni menekültek tábora, hanem egy olyan hely, ahol emberek tízezrei telepedtek le és találtak új életet), Ruandán keresztül megérkeztem a gomai régióba, amely egy csodálatos szépségű, természeti kincsekben gazdag vidék, éppen ezért olyan csábító. Nos, a fegyveres konfliktusok miatt több mint egymillió kitelepített ember él abban a régióban, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat és földjüket. Nekünk is el kellett hagynunk a szalézi házakat Sha-Sha-ban, mert megszállta a hadsereg.
Egymillió menekült ember érkezett Goma városába. A Gangi nevű negyedben van a szalézi jelenlét. Mérhetetlenül boldog voltam, amikor láttam, hogy milyen sok jót tesznek ott. Fiúk és lányok százainak adnak otthont. Több tucat tinédzser került oda az utcáról. Ebben a Don Bosco házban talált otthonra 82 újszülött és kisgyerek, akik elvesztették szüleiket, vagy akiket hátrahagytak („magukra hagytak”), mert szüleik nem tudtak róluk gondoskodni.
És ott, ebben az új Valdoccóban, a világ sok Valdoccója közül az egyikben, három San Salvador-i szerzetesnővérből álló közösség gondoskodik ezekről a gyermekekről más asszonyokkal együtt a szalézi ház támogatásával, a jótevők és a Gondviselés nagylelkűségének köszönhetően érkező segélyek segítségével. Amikor meglátogattam őket, a nővérek mindenkit ünneplőbe öltöztettek, még a kiságyukban alvó kicsiket is. Hogyan is ne éreztem volna, hogy a szívem megtelik örömmel eme jóság láttán, az elhagyatottság és a háború okozta fájdalom ellenére!
De meghatódott a szívem akkor is, amikor találkoztam azzal a többszáz emberrel, akik látogatásom alkalmából eljöttek, hogy üdvözöljenek. Ők a 32 000 menekült közé tartoztak, akik a bombázások miatt hagyták el otthonukat, menedéket keresve itt. Amit meg is találtak Gangiban, a Don Bosco Ház területén. Nincs semmijük, néhány négyzetméteres kunyhókban élnek. Ez az ő valóságuk. Együtt keressük minden nap a lehetőséget, hogy élelemhez jussanak. De tudjátok, mi az, ami a legjobban megérintett? Ami a legnagyobb hatással volt rám? Hogy amikor ezzel a többszáz emberrel, főként idős emberekkel és gyermekes anyákkal voltam, láttam, hogy nem vesztették el a méltóságukat, nem vesztették el az örömüket és a mosolyukat. Meglepett, de a szívemet nagyon elszomorította, hogy ennyi szenvedés és szegénység van, annak ellenére, hogy mi az Úr nevében tesszük a dolgunkat.
Monsignor Ángel Fernández Artime
Szaléziak.HU
