Don Bosco barátai - Don Pietro Merla, az elfelejtett vértanú
2024-04-11 Csütörtök | #Aktuális
Don Bosco • történelem •
Don Pietro Merla Don Bosco testvéri barátja volt, aki közösséget alapított az utcanők megmentésére. Egy rablóbanda kövekkel ölte meg. Egy vértanú, akire szinte senki sem emlékszik.
Don Bosco Életrajzi emlékiratai Don Pietro Merlát egy Don Bosco számára nehéz és nagyon kritikus pillanatban mutatják be.
1846. április 5. virágvasárnap volt, és Don Boscót az a terhes gond gyötörte, hogy megbízható helyet találjon az oratóriumot látogató immár négyszáz fiú számára. El kellett hagyniuk a rétet, amely egy ideje otthont adott nekik, és nem volt más alternatíva. Nyomasztotta a kétségbeesés, hogy nem tudta, hová fogja vezetni a következő vasárnap - a feltámadás húsvétján - azt a 400 fiút, és egy padon ülve sírt és imádkozott.
Ekkor egy férfi – akit minden bizonnyal Isten küldött – felkereste őt, hogy meghívja, menjen el vele egy nem messze lévő helyszínre (a rét és az a hely a "Valdocco" nevű körzetben volt), amely Pinardi úr tulajdonában volt, eladásra kínálta és alkalmas volt arra, amire Don Boscónak szüksége volt.
Napsugár volt ez a szent zaklatott szívének. De hogyan tudott volna elszabadulni onnan segítség nélkül, magára hagyva azt a több száz futkározó, ugráló, kiabáló gyereket?
„Ebben a pillanatban megérkezett Don Bosco hűséges barátja, egy bizonyos Don Pietro Merla... Don Boscónk szemináriumi társa, aki tisztában volt vele, milyen nagy jót tesz a szolgálat egy olyan területén, amely nem sokban különbözik attól, ami közel állt a szívéhez. Amikor ünnepnapon volt egy kis ideje, örömmel rohant barátja segítségére, készségesen ajánlkozott a segítségnyújtásra, a katekizmus tanítására, prédikálásra és bármilyen más jótékonysági szerepvállalásra.”
Ezen az alkalmon Don Merla segítette a fiatalok ezernyi játszmában részt vevő sokaságát – persze nem volt könnyű dolga – egészen barátja hazaérkezéséig, aki most úgy tűnt, tele volt örömmel, mert sikeresen megkötötte a Pinardi fészer megvásárlásáról szóló üzletet, és belátható időre stabil otthont biztosított Oratóriumának. Ez a jó hír egy pillanat alatt elterjedt a fiúk között, és elfojthatatlan lelkesedéssel töltötte el őket. Volt, aki kiabált, volt, aki ugrált, volt, aki bukfencezett a fűben, volt, aki a levegőbe dobta sapkáját, volt, aki ujjongva kiáltoztak. Don Merla csatlakozott a fiatalos öröm féktelen megnyilvánulásához, tapsolni kezdett és nevetve gratulált Don Boscónak. Könnyek szöktek a szemébe, de azok örömkönnyek voltak. A rózsafüzér elmondása után Don Bosco elbocsátotta a fiatalokat, és a következő vasárnapra időpontot adott nekik a Pinardi fészerben, majd néhány percet töltött Don Merlával, akivel megújította az isteni segítségbe vetett közös bizalmukat. Don Bosco barátja meghatódva visszavonult, érezte, hogy szívében növekszik az Úrba vetett hit és a vágy, hogy valami maradandó munkát is végezzen a lelkek javára.
Börtönlelkész
Azt mondtuk, hogy Don Merla Don Bosco kortársa volt; valójában 1815-ben született Rivara Canavesében, Ignazio közjegyző és Paola Seyta háziasszony gyermekeként. Chieriben Don Bosco szemináriumi társa volt, és vele együtt élte az akkoriban e szent helyeken szokásos életet, ahol a francia forradalom aljas elvei hatással voltak az olasz körökre is, sőt a szentélyekbe és a tanulókörökbe is behatoltak. „A chieri szemináriumban az osztálytársak között barátságok virágoztak. Pietro Merla klerikus hamar megszerette Giovanni Bosco castelnuovói klerikust, akit viszont mindenki kedvelt barátságos és nagylelkű jelleméért, és a szeminárium befejezése után is hűséges maradt hozzá amíg csak élt.
Hat évet töltött a szemináriumban, majd miután pap lett, az úgynevezett toronybörtönök női fogvatartottjainak lelki irányításával bízták meg.
Bizonyára mély benyomást tett rá a női részlegen tapasztalható sok nyomorúság látványa és ismerete, és amennyire csak lehetett, igyekezett enyhíteni erkölcsi állapotukat a vallás vigaszával, amelyet a rabok közül sokan elfelejtettek vagy nem gyakoroltak.
Megpróbálta azzal is felüdíteni a lelkét, hogy ünnepnapokon kitört abból a szomorú börtönkörnyezetből, és a barátját, Giovanni Boscót körülvevő boldog és gondtalan fiatalok közé keveredett. Ilyenkor vigasztaló volt számára, hogy segítséget nyújtott az asszisztálásban, hogy éberen részt vett a fiatalok szórakozásaiban, helyettesítette a szentet a katekétikai oktatásban és a prédikációban, amikor egy-egy rövid távollétében helyettesítette.
Don Bosco többi papi segítőivel ellentétben ő a nehéz időkben sem távolodott el tőle. Nem sokkal később Don Boscót súlyos betegség sújtotta, majd el kellett hagynia Torinót, hogy három hónapig lábadozásra menjen Castelnuovo d Astiba, a szülővárosában. A távollét alatt az Oratórium nem maradt irányítás nélkül. Borel teológus, Don Merla és más papok és jótevők segítettek, szeretettel gondoskodtak a sok fiatalról (akiknek száma most már csaknem ezer volt), augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén pedig hosszú, ünnepélyes és rendezett körmenetet tartottak a a valdoccói Oratóriumot körülvevő utcákon és sikátorokban.
November 3-án Don Bosco visszatért Torinóba édesanyjával, Margit mamával, gyalog téve meg a 60 kilométeres utat Becchitől az Oratóriumig.
Don Merla még a következő években is a segítségére sietett Don Boscónak. Figyelemre méltó az, amit 1849-ben és 1850-ben neki nyújtott segítség, amely Don Merlát a klasszikusok tanáraként mutatta be.
Don Bosco1849-ben négyet kiválasztott az Oratóriumba járó fiatalok közül – Buzzettit, Gastinit, Belliát és Revigliót –, akikben jó hajlandóságot látott arra, hogy az egyházi pálya felé terelje őket, és elkezdte tanítani őket a latin nyelv alapjaira. Ez a Don Bosco által vezetett latin iskola még a Castelnuovóban eltöltött vakáció hónapjai alatt is folytatódott, de a következő tanévre Valdoccóba visszatérve a szent a munka mennyisége miatt nem tudta folytatni a tanítást. Ezért elhívta Don Merlát, és felajánlotta neki, hogy folytassa a vállalkozást.
Don Merla nagyon örült, hogy ebben a bizalmi és felelősségteljes pozícióban is hasznára lehet magát barátja számára, és beleegyezett, hogy körülbelül egy évre magániskolát nyit a négy tanulónak. A következő évben (1850) Don Merlának volt egy kivételes tanítványa, mégpedig Michele Rua, Bosco Szent János leendő első utódja.
A „San Pietro Intézet” eredete
Barátja, Don Bosco példája, aki szegény és elhagyott fiataloknak szentelte magát, hatással volt Don Merlára, aki továbbra is a Torri Palatine börtönök lelkésze volt. Itt napi kapcsolatban állt sok utcanővel, akik erőszakos zaklatók áldozatai voltak.
És miután letöltötték a büntetésüket, hogyan fogadta ezeket a szerencsétlen fiatal nőket a társadalom? A rokonok szégyellték őket, az idegenek kerülték őket, a bűnnek hódolók pedig megpróbálták újra megragadni őket, hogy visszatérjenek ősi züllött viselkedésükhöz. Még ha meg is bánták múltbeli bűneiket, ha meg akarták volna változtatni az életüket, elkerülhetetlenül szinte lehetetlennek találták, hogy jó szándékukat megvalósítsák.
Így hát azon gondolkodott, hogyan lehet a legjobban elkerülni egy ilyen rosszat. És úgy tűnt neki, ahogyan Don Bosco annak idején hosszú vándorlás után stabil helyet talált fiataljai összegyűjtésére, úgy neki is – talán némi kezdeti viszontagság után – állandó helyet kell keresnie és találnia, ahol összegyűjtheti a kipróbált fiatal nőket, hogy eltávolítsa őket a gonosztól és a jó felé irányítsa.
Egy kis csoporttal kezdődött, amely egy börtönszobában találkozott. Ez a helyzet azonban nem tarthatott és nem is tartott sokáig, mert a legelső csoporthoz más, ugyanilyen állapotú fiatalok is csatlakoztak. És akkor mi lett? Más helyet kellett keresni. Állítólag maguk a Szent József nővérek nővérek javasoltak neki egy helyet a Via Boginóban, ami nem volt messze a kongregációjuk székhelyétől, amely a Via Giolitti (mai nevén) alatt található. Don Pietro nagy örömmel fogadta a javaslatot, amely lehetőséget adott számára, hogy biztonságban összegyűjtse ezeket a fiatal lányokat, és a siker reményében megkezdje velük a nevelő munkát. Ezért, miután maguk mögött hagyták a múltbeli emberi nyomorúságok kötelékeit, mind a lelki, mind az anyagiakat, isteni segítséggel, mint Szent Péter az angyal segítségével, kijutottak Isten gyermekeinek igazi szabadságára, elnevezte ezt a helyet Láncos Szent Péter Menedéknek. Péter volt a neve is, és Szent Péter lett annak a kicsiny és buzgó közösségnek a védelmezője.
De a hely kényelmetlen volt, hosszú lépcsőn kellett felmenni. Don Merla megbízott Don Boscóban, aki azt mondta neki: „Kedves Don Pietro, azt hiszem, nem nehéz megtalálni a gyógyírt erre az állapotra. A Corso Principe Oddone és a Via Santa Chiara közötti kórház a fertőző betegség megszűnésével üresen maradt. Ha kibérli, és ez könnyű lesz, akkor alkalmas lesz arra, hogy megfelelő menedéket alakítson ki a Ritiro számára. Nincs messze az Oratóriumtól, nincs messze a házától, egy kicsit a városon kívül van, de nem túlságosan, és kiváló hely lesz."
A két pap odament. Az ék alakú tömbben egy földszintes ház volt hozzá csatlakozó telekkel és válaszfallal, középen rusztikus udvarral, víznyelő kúttal vagy medencével. A fő rész a Corso Principe Oddonéra nézett, kapuval, kis átriummal és rácsokkal az ablakokon. Egy másik bejárat a Via Balbis felől nyílt, szintén kapuval, az istálló és a konyha helyiségeivel, majd veteményesekkel és rétekkel.
A tulajdonos, aki elkísérte őket a látogatásra, örült, hogy bérbe adhatta a háztömb egy részét. Amikor minden készen volt, Don Merla istápoltjainak közössége odaköltözött, de titokban, minden felhajtás és propaganda nélkül. Nem akarta azonban fenntartani az ősi címet, amely börtönre és láncokra emlékeztetett, és inkább egyszerűen "Szent Péter apostol menedéknek" nevezte.
Mint Szent István
A lányokról Cottolengo két vincés nővére viselt gondot, így az intézet kezdte átvenni Cottolengo Szent József szellemiségét.
Don Merla annak a családnak, amely oly közel állt a szívéhez, valóban nagyon szerető atyja volt, és nem bánta, ha áldozatokat kellett hoznia, hogy bármilyen módon segítse ezt a közösséget. A fiatal lányok kötéssel, horgolással foglalkoztak, és így kerestek is egy keveset a szükséges megélhetéshez, de ez kevés volt ahhoz, hogy időben kifizessék a lakbért, élelemmel és ruházattal ellássák magukat. Igazgatójuk kiürítette a zsebeit, betett amennyit csak tudott, alamizsnát kért, de a szükség nem szűnt meg. Gondoskodott arról is, hogy a harmónia, az alázat, a bűnbánat és az alázatosság szelleme megmaradjon bennük, így az új gondozottakban, akik a „Ritiro” részévé váltak, kezdettől fogva jó benyomást tegyenek, és elfelejtsék a világ szomorú dolgait, amelyben találták magukat.
De ezt nem felejtették el azok a fiatalok, akik némelyiküket csínytevésre ösztönöztek, ahogy a környékbeliek sem, akik bűnös szándékkal vetettek szemet rájuk. Mind felháborodtak és Don Merla ellen fordultak, aki elvette tőlük a fiatal prédájukat, vagy megakadályozta kihasználásukat, és elhatározták, hogy bűnös megtorlásra szövetkeznek.
1855 novemberének egyik napján Don Merla elhagyta a "Ritirót", és a háza felé tartott, amikor a gazemberek egy csoportja sértő, obszcén kiáltozással megindult ellene. Amikor egy időre megállt, azonnal a legkülönbözőbb súlyú és méretű kövek vihara érte, eltalálta minden testrészét, különösen a fejét, és hamarosan erős vérzést okozott. És ott a helyszínen hideg holttestet csináltak volna belőle, ha az odasiető emberek nem kényszerítik menekülésre a gyáva támadókat, és nem nyújtanak segítséget áldozatuknak. Felemelték a földről, ahol elesett, otthonába vitték, és megkapta a szükséges ellátást. A sebek azonban túl súlyosak voltak, így néhány nap után, amikor a gyógyulás reménye és az elvesztésétől való félelem között váltakozott a szerencse, rokonai és papbarátai látták, amint szentségekkel ellátva nyugodtan és békésen meghal. Negyvenéves volt.
Életre szóló barátja, Don Bosco így írt gyászbeszédében: „Mindenért hálát adott Istennek, és tekintete, amely életében derűs és nyugodt volt, még inkább az volt a halál gyötrelmeiben. A szentségekkel ellátva, pap barátai segítségével, a beletörődés jeleit mutatta, ami könnyekig meghatotta az embert. Haldokló ajkát egyetlen panasz sem hagyta el, és halála az igazak halála volt, aki egész életét Isten szolgálatában és a lelkek javára töltötte, és megalapozottan reméli, hogy elnyeri a megígért jutalmat Istentől."
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
Emilio Garro – Bollettino Salesiano/Szaléziak.HU
