Bosco Szent János lelkiségében Jézus neve nem puszta fohászkodás volt, hanem mindennapi üdvözítő jelenlét, amely a Bibliában és az Egyház hagyományában gyökerezik. Az oratóriumban felhangzott a „Dicsértessék mindenkor Jézus és Mária neve!” felkiáltás, amelyet Don Bosco zenésített meg és vésett a falakra. Személyesen komponált himnuszokkal és az istenkáromlás elleni engesztelés gyakorlataival is ápolta. Ez egy olyan lelki örökség, amely továbbra is aktuális az új generációk hitben való nevelése szempontjából.
Egy megélt és továbbadott áhítat
Szent János Bosco lelkiségében Jézus neve fontos helyet foglal el. Nem csupán egy áhítatos kifejezés a sok közül, hanem kulcs nevelői és lelkipásztori karizmájának értelmezéséhez. Don Bosco számára Jézus nevének segítségül hívása azt jelentette, hogy maga a Megváltó személye volt jelen a mindennapi életben, az öröm pillanataiban és a megpróbáltatások idején, a fiatalok nevelésében és a rászorulók között végzett apostoli munkájában.
Az imádságos hagyomány gyökerei
Don Bosco egy olyan áhítatot örökölt és élt meg, amelynek gyökerei a bibliai hagyományban és az Egyház állandó gyakorlatában rejlenek. Jézus neve a keresztény hit szerint különleges üdvözítő erőt hordoz. Ahogy Szent Pál a Filippiekhez írt levelében emlékeztet, ez az a név, amely előtt minden térdnek meg kell hajolnia, mennyben, földön és föld alatt. Ez a teológiai igazság élő élménnyé vált Don Bosco számára, amelyet meg kellett osztania fiaival és mindazokkal, akikkel találkozott.
A Segítő Szűz Mária Templomban naponta felhangzó felkiáltás erről ékesszóló tanúbizonyságot tesz: „Dicsértessék mindenkor Jézus és Mária neve!” Ezt a rövid imát, amelyet maga Don Bosco zenésített meg, a reggeli prédikáció végén énekelték, különös lelki intenzitást teremtve. Nem egy egyszerű refrén volt, hanem egy igazi hitbeli cselekedet, amely az oratórium teljes nevelői közösségét érintette.
Jézus neve az oratórium spirituális építkezésében
Don Bosco azt akarta, hogy ez az áhítat fizikailag is látható legyen. A könyvtárba vezető ajtó fölé a falra a „Dicsértessék mindenkor Jézus és Mária legszentebb neve” szavakat írták. Egy különleges epizód, amelyet az Életrajzi emlékiratok elmesél, feltárja, mennyire törődött Don Bosco a fohász iránti tisztelettel. Amikor Tua ügyvéd gúnyos hangon olvasta fel ezeket a szavakat, a szent nevelő azonnal megállt, és szokatlan határozottsággal megparancsolta minden jelenlévőnek, hogy vegyék le a kalapjukat. A jelenlévők habozásával szembesülve tekintélyt parancsolóan megismételte, hogy aki gúnyos hangon kezdte, annak illő tisztelettel kell befejeznie, és mindenkinek megparancsolta, hogy vegye le a fejfedőjét. Ez a látszólag szigorú gesztus mutatja Don Bosco mély tiszteletét Jézus neve iránt, és azt a vágyát, hogy másokat is a szent valóságok tiszteletére neveljen.
Erő a börtön sötétjében
Jézus nevéhez kapcsolódó lelkiségének egyik legmegindítóbb aspektusa a torinói börtönökben szerzett tapasztalataiból fakad. A fiatal pap, Bosco János, aki elkísérte tanárát, Cafasso atyát a fogvatartottak közé, saját szemével látta, hogyan képes Jézus nevének segítségül hívása átalakítani még a legelnyomottabb helyeket is. A cellák, amelyek átkok, istenkáromlások és bűnök miatt a pokol bugyraihoz hasonlítottak, fokozatosan átalakultak olyan emberek lakhelyévé, akik ismét kereszténynek ismerték fel magukat, képesek szeretni és szolgálni Istent, és dicséretet énekelni Jézus imádatra méltó nevének.
Ez a tapasztalat fontos volt Don Bosco lelkipásztori képzése szempontjából. Megértette, hogy még a legkeményebb szíveket is megérintheti a kegyelem, amikor a Megváltó nevét segítségül hívják. Ezeknek a foglyoknak a szerencsétlensége valójában inkább a vallási oktatás hiányából, mint saját rosszindulatukból fakadt. Jézus neve így a megváltás eszközévé, az elveszett méltósághoz visszavezető úttá, a lelki újjászületés reményévé vált.
Búcsúk: az irgalmasság pedagógiája
Don Bosco aktívan népszerűsítette a Jézus nevének segítségül hívásához kapcsolódó búcsúk gyakorlatát, belefoglalva azokat imakönyveibe és az általa alapított egyesületek szabályzatába. Az 1869-es „Segítő Szűz Mária Hívőinek Egyesülete” című számában felidézte, hogyan adott V. Szixtusz pápa száz napos búcsút azoknak, akik azt mondták: „Dicsértessék Jézus Krisztus”, és azt a választ kapták: „Dicsértessék mindörökké”. Ezután teljes búcsút garantáltak azoknak, akik a halál küszöbén legalább szívükkel segítségül hívták a Szent nevet.
Ezt a figyelmet a búcsúk iránti nem szabad mechanikus vagy babonás vallásosságként értelmezni. Don Bosco számára ez inkább egy konkrét módja volt annak, hogy fiataljait arra nevelje, hogy legyenek tudatában az ima és az isteni irgalmasság értékének. A búcsúk a kegyelem pedagógiáját jelentették, állandó meghívást arra, hogy a nap minden pillanatában emlékezzenek Jézus legszentebb nevére.
Dicséret engesztelésként az istenkáromlásokért
Különösen jelentős az a dicsérő ima, amelyet Don Bosco az 1862-es „Katolikus Keresztény Tanítás Tükrébe” foglalt. Ez a litánia, amely az „Áldott legyen Isten” szavakkal kezdődik, és Jézus és Mária nevének megáldásával folytatódik, engesztelő célt szolgált: a istenkáromlást áldással, a sértődést dicsérettel ellensúlyozni. VII. Piusz pápa egy évnyi búcsút adott azoknak, akik legalább töredelmes szívvel imádkozták.
Don Bosco egy olyan korban élt, amikor az istenkáromlás sajnos széles körben elterjedt volt, különösen a munkásosztály körében. Ahelyett, hogy egyszerűen elítélte volna, inkább a pozitív nevelést részesítette előnyben, tanítva a dicséret szépségét és az áldás engesztelő erejét. Jézus áldott neve így lett az istenkáromló nyelv spirituális ellenszere, a nyelvet az istentelenség mérgétől meggyógyító orvosság.
Költészet és ének: az áhítat eszközei
Don Bosco személyesen komponálta a „Jézus legszentebb nevére” című himnuszt, amely az 1879-es „Szent dicséretek válogatása” című kiadványban jelent meg. Ez a számos versre osztott költői kompozíció egyszerű, de hatásos nyelvezettel fejezi ki azt az örömöt és lelkesedést, amelynek az isteni Név segítségül hívását kell kísérnie. „Jöjjetek gyermekek, énekeljetek, ti szép ártatlan lelkek, édes harmóniákkal, éljen Jézus!” - így kezdődik a himnusz, közvetlenül bevonva a fiatalokat a dicséretbe. Az ének és a költészet használata nem véletlen. Don Bosco jól tudta, hogy a fiúk abból tanulnak a legjobban, ami megérinti a szívet, és a dallam által bevésődik az emlékezetbe. Jézus neve, örömmel énekelve, megélt élménnyé vált, nem csupán tanult tanítássá. A himnusz versei e név édességét, megmentő erejét, azt az örömöt ünneplik, amelyet azoknak ad, akik szeretettel kimondják.
Missziós perspektíva
A Segítő Szűz Mária Leányaihoz írt levelében, amelyet az Életrajzi emlékiratok őriztek meg, Don Bosco a Jézus neve, a missziós neve iránti áhítat egy további dimenzióját fejezi ki. Felszólítja a nővéreket, hogy imádkozzanak azokért a testvéreikért, akik a föld legtávolabbi részeire is eljutnak, „hogy terjesszék Jézus Krisztus nevét, és hogy megismertessék és szeressék Őt”. Tehát nem csupán belső áhítatról van szó, hanem konkrét apostoli elkötelezettségről, hogy Jézus Nevét mindenhová elvigyék, hogy mindenki megismerhesse és szeresse.
Ez a missziós vízió tökéletesen illeszkedik a szalézi karizmába, amely teljes mértékben az evangélium hirdetésére összpontosít, különösen a fiatalok és a szegények körében. Jézus neve így az evangelizáció teljes munkájának szintézisévé válik, ezt a nevet ismerni annyit tesz, mint megismerni Krisztus személyét; szeretni Őt annyit tesz, mint elfogadni üdvözítő tervét.
Gonzaga Szent Alajos példája
Don Bosco Gonzaga Szent Alajos példáját állította a fiataljai elé, aki halálos ágyán, Jézus szent nevének kimondására törekedve, halkan lehelte ki lelkét. Ez a részlet, amelyről az 1871-es „Egyháztörténet” számol be, nem mellékes. Don Bosco meg akarta mutatni fiainak, hogyan kell Jézus nevének elkísérnie a keresztényt az utolsó lélegzetéig, és hogyan váljon az örök élet kapujává.
Egy örökké aktuális örökség
Don Bosco Jézus nevéhez fűződő odaadása nem történelmi kuriózum vagy elavult gyakorlat. Ez az ő lelkiségét és nevelési módszerét képviseli. A név hittel történő állandó segítségül hívásával a szent nevelő fiatalok generációit nevelte a hitben, bűnösöket térített, szenvedőket vigasztalt, és leromlott környezeteket alakított át a kegyelem helyeivé.
Ma, akárcsak akkor, Jézus neve megőrzi üdvözítő erejét. Don Bosco lelki öröksége arra hív minket, hogy újra felfedezzük ezt az egyszerű, de mély odaadást, hogy hittel és szeretettel ejtsük ki azt a szent nevet, amely minden más név felett áll, hogy visszhangozzon családjainkban, közösségeinkben, oktatási helyeinken. Ahogy az Oratórium fiataljai énekelték: „Éljen Jézus! Éljen az a név, amelyhez dicsőségben és tiszteletben soha senki nem fogható.”
donbosco.press/Szaléziak.HU
