Munkától piszkos arcok, de tiszta lelkek. Don Bosco idején a torinói kéményseprők mind a völgyekből származtak, különösen a Vigezzo-völgyből, amelyet ma romantikusan a Festők Völgyeként ismernek. Akik szeretik a festészetet, megtalálják a szükséges ihletet ebben a völgyben, olyan gyönyörűek a színek minden évszakban; a táj elbűvölő és mesés, különösen ősszel. Ez az Ossola régiót jellemző száz völgy egyike. Egykor a nyomorúság birodalma volt. Sokan a határ menti munkások, a "spalloni" tipikus munkáit végezték, akik kosárral a vállukon jártak a közeli Svájcba dolgozni. A Malescótól nem messze fekvő Santa Maria Maggiore falu volt az a hely, ahonnan sok fiatal fiú indult el kéményseprőnek. 1985-ben a falu egyik terén emlékművet avattak nekik.
Amikor Don Bosco megérkezett Torinóba, Emanuele Filiberto emlékműve már három éve állt a Piazza San Carlón. E szobor alatt találkozott Don Bosco az első kéményseprőkkel. Akik hét-nyolc évesek voltak, csak dialektusban, „patois”-ban beszéltek, ami egy homályos, kissé franciás terminológia. Don Bosco a velük folytatott beszélgetések során ismerte meg a történetüket. Egy nap ezt mondta: „Hány jó fiút találtam a kéményseprők között. Az arcuk fekete volt, de a lelkük gyakran gyönyörű szép.”
A felnőtt vezető és a kis kéményseprők
A kéményseprésre legkedvezőbb időszak a téllel kezdődött. Az anyák, miután három durva gyapjúinget és egy sapkát adtak fiaiknak, és elkísérték őket a felnőtthöz – a kéményseprő főnökhöz, a „couèitse”-hez, ahogy a piemonti dialektusban hívták. A munka során a kéményseprő főnök megígérte, hogy naponta 780 gramm kenyeret biztosít minden fiúnak. A kéményseprő főnök azonban nem mindig volt becsületes ember. A felnőtt vezető egy „capgaillo”-hoz, egy másik felnőtt kéményseprőhöz rendelte a fiatal fiúkat, aki a környéken szétszórt több kéményseprő-csapat munkáját koordinálta különböző városrészekben. A kisfiúknak levest és húst kellett koldulniuk azokban a házakban, ahol a kéményeket tisztították. Minél vékonyabb és kisebb volt a fiú, annál keresettebb volt a kémények tisztításához. Be kellett másznia a kéménybe, és egy kis reszelővel le kellett kaparnia a falra lerakódott kormot. Miután elérte a kémény tetejét, háromszor kellett kiáltania: „spaciafournel”. Ez volt a módja annak, hogy jelezze a kéményseprők vezetőjének, hogy befejezte a munkáját. Ezután lejöhetett, arca és ruhája fekete volt a koromtól. A kéményseprők felnőtt vezetője, aki a munka során utazó ügynökként tevékenykedett, kibérelt egy nagy szobát vagy padlást, ahol a fiatal kéményseprők szalmán aludtak, és napjaikat töltötték, amikor lázasak voltak. A fiatal kéményseprők foglalkozási megbetegedései közé tartozott a tuberkulózis, a tüdőgyulladás és a hörghurut. A gyerekek tüdeje eltömődött a koromtól. Nem ritka eset volt, hogy sok kisgyerek meghalt, mert a munka befejezése után lezuhant a kémény tetejéről. Don Bosco ezt írta róluk: "Ártatlanul jöttek le a hegyeikről, mentesen a világ gonoszságától."
Egy levél
A nevem Thomas G. Hayworth. Ma már öregember vagyok, fáradt tüdővel és kéregkemény kézzel. De valaha csak egy kisfiú voltam, elég kicsi ahhoz, hogy olyan résekbe is befértem, ahol ti még le sem tudnátok térdelni. Kéményseprő voltam, majd „hurrier”, szénszállító a yorkshire-i bányákban. Nem magamért írok, hanem azért, mert talán, ha valaki elolvassa ezeket a sorokat, azoknak a csontjai, akik nem éltek elég sokáig, hogy elmesélhessék gyermekkoruk történetét, végre békére lelhetnek.
Hatévesen kezdtem el kéményeket takarítani. Némelyik alig 45 centiméter széles volt, mint egy felállított koporsó. Nem volt világításunk, nem volt kesztyűnk, nem volt hangunk. A körmünkkel kapargattuk a kormot, miközben a téglák felhorzsolták a térdünket és a könyökünket. Néha a mester meggyújtotta a tüzet, miközben valamelyikünk még bent volt. „Így gyorsabban mozognak” – mondta. A füst égette a szemünket és a torkunkat. Néhányan elájultak. Néhányan soha többé nem ébredtek fel.
Hétéves koromban a bányába küldtek. Több mint 200 kilós szénszállító kocsikat vonszoltam át a kevesebb mint 40 centiméter magas alagutakon, egy övhöz láncolva. Négykézláb kúsztam, a bőröm cafatokban hevert, a combomon vér folyt. Mögöttem egy „thruster” - toló, gyakran egy másik, még fiatalabb gyerek, a homlokával és a kezével tolt. Savas víz csöpögött a mennyezetről, égette a bőrünket. Hajnali négytől dolgoztunk, néha sötétben, és én halkan énekeltem, hogy ne érezzem magam egyedül.
Voltak osztálytársaim, mint Patience Kershaw, aki olyan erősen tolta a fejével a kocsikat, hogy kihullott a haja. Vagy Sarah Gooder, aki nyolcévesen órákat töltött azzal, hogy ajtókat nyitogatott és zárt, hogy a levegő áramolhasson az alagutakban, egyedül és gyertya nélkül. „Néha énekelek, ha van egy kis világosság” – mondta egyszer. „De sötétben nem. Nem szeretem a sötétet.” Én meg egy másik járatból válaszoltam neki, szintén énekelve.
Sokan közülünk 25 éves korunk előtt meghaltak: rákban, fulladásban, balesetekben. Néhányukat gépek fejeztek le, miközben szénrögöket próbáltak összegyűjteni. Mások elvesztették a kezüket vagy a karjukat, és kirúgták őket. Egy Cork közelében lévő gyárban négy év alatt hat gyermek halt meg és hatvanan megnyomorodtak. Láttam egy fiút, akit beszorított egy kerék. Kilenc éves volt.
A gazdagok a mi kezünkkel gyújtották meg a kandallóikat, és a mi vérünkkel varrt ruhákat viseltek. Úgy beszélnek a rabszolgaságról, mintha más kontinensekhez tartozna, de városaik börtönében a saját gyermekeiket verték láncra. Egy tál híg zabkásáért és egy darab fekete kenyérért dolgoztunk. Harmincan aludtunk egy szobában, patkányok között, és aki ellopta a disznók moslékát, ahogy én is tettem egy éjjel, azt megkorbácsolták és megbélyegezték.
Ha egy gyerek megszökött, megtalálták, bilincsbe verték, és visszavitték dolgozni. „Szegény tanoncok” voltunk, akiket a menhelyek adtak el, hogy kelljen még egy éhes szájat etetni. Robert Blincoe, az igazi Twist Olivér, közülünk való volt. Tüzet gyújtottak a lába alatt, hogy gyorsabban másszon fel a kéményekbe. Egyszer láttam. Nem szólt. Olyan tekintete volt, mint aki feladta a reményt.
Anyám éhen halt. Apám, aki katona volt, soha nem tért vissza. Amikor nem volt mit ennünk, makkot gyűjtöttünk és megfőztük. Egyszer, amikor az első fizetésemet megkaptam, az asszony, aki befogadott Leedsben, a kezébe vette a pénzérméket, sokáig nézegette őket, majd azt mondta: „Tudok kenyeret venni. Igazi kenyeret.”
Most egy kialudt kandalló mellett ülök. Úgy nézek rá, mintha egy régi ellenség lenne. London, Párizs, Boston kéményei... még mindig ott vannak. Tanúi apró testeinknek, megtört hangunknak. Némelyik már nem okád füstöt, de még mindig visszhangozza a nevünket.
Ha valaha egy régi házban találod magad, érintsd meg a kandallót. Talán még ma is hallani fogod egy olyan gyerek szívdobogását, mint én, aki felmászott a sötétségbe, hogy felmelegítse a nappalit, ahová soha nem hívták meg, hogy leüljön.
Korommal a csontjaimban és szeretettel azok iránt, akik nem élték túl, Thomas G. Hayworth. Az utolsó kéményseprő és szénbánya-gyerek.
London, 1892. november 3.
KÖNYÖKÖK ÉS TÉRDEK
„Megtiltották, hogy mosakodjak. Egy idő után megtanultam ügyesen mászni a kéményekben, de a térdem és a könyököm vérzett anélkül, hogy bárki a legcsekélyebb gyógyszert is adta volna rá. A koromfoltos ruhám a bőrömhöz tapadt, és minden mozdulatom erős fájdalmat okozott, annyira, hogy sántítottam. Tapogatózva kapaszkodtam felfelé, váltott mozdulatokkal, a könyökömmel és térdeimmel segítve, a kéménycsőnek támaszkodva. Senki sem tudja elképzelni, milyen érzés egy sötét lyukban csapdába esni, a fejed egy zsákban; minél szűkebb a kémény, annál jobban fuldokolsz.” ( B. Mazzi: Fam, füm, frecc, a kéményseprők nagy regényéből )
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
