Don Bosco ismeretlen története - Egy tányér levest és egy pár cipő
2024-05-29 Szerda | #Aktuális
Don Bosco • történelem •
Don Bosco egy nemrég felfedezett, kiadatlan levele, amelyet Őexcellenciája Francesco Crispi (1818-1901) miniszterhez írt, alkalmat ad arra, hogy emlékeztessük olvasóinkat a kettejük között fennálló kölcsönös megbecsülésre, annak ellenére, hogy politikailag nagyon távol, hogy ne mondjam, egymással szöges ellentétben álltak.
Francesco Crispi volt az 1848-as szicíliai forradalom egyik szervezője, támogatója és résztvevője Garibaldi ezeréves hadjáratának, mazziniánus, aki áttért a monarchista eszmékre, antiklerikális, szabadkőműves és a pápai állam ellensége. Olaszország egyesítése után 1887-től 1891-ig, majd 1893-tól 1896-ig miniszterelnök volt. Mindkét időszakban a belügyminiszteri feladatokat is elvállalta. Politikai pályafutásának végét az 1896-os abesszíniai Adua-nál elszenvedett vereség jelentette.
Egy hely Don Bosco asztalánál
A szicíliai Francesco Crispi száműzetésben élt Torinóban 1849 szeptemberétől 1853 márciusáig, amikor letartóztatták és az akkori brit gyarmatra, Máltára száműzték. A Torinóban eltöltött négy év alatt ha nem is nyomorgott, de megtapasztalta a szegénységet, azért is, mert nem volt hajlandó együttműködni egy mérsékelten irányultságú újsággal, mint a Cavour által alapított Risorgimento, és hogy mert kapott városi titkári állást valamelyik városban. A La Libertà di Fribourg című újság cikke szerint Don Bosco észrevette ezt, és amikor a fiúkkal a városban tett séta során találkozott vele, meghívta ebédre Valdoccóba. A következő másfél hónapban gyakran étkezett Don Bosco asztalánál. Valójában Valdoccótól nem messze lakott, egy kis szobában a Consolata közelében, ahová Don Bosco néha ételt, pénzt és még egy pár új cipőt is vitt neki. Valdoccói vasárnapi látogatásai során Crispi néha még gyónni is elment Don Boscóhoz, aki biztosan nem mulasztotta el bemutatni neki az ifjúság nevelésével kapcsolatos terveit. Sőt, ugyanezekben az években Valdoccóban hasonló beszélgetéseket folytatott a Risorgimento egy másik világi főszereplőjével, a piemonti Urbano Rattazzival, a Minisztertanács többszörös elnökével, akinek még egy nyughatatlan unokaöccsét is befogadta Valdoccóbn, és akinek felesége, Madame de Solms, angol és olasz állampolgárságú francia írónő és nemesasszony, egy ünnepélyes fogadást követően az évszázad legnagyobb csodájaként határozta meg Valdoccót.
Úgy tűnik, hogy 1853 és 1878 között nem volt további kapcsolat Don Bosco és Crispi között, bár 1861 és 1865 között utóbbi a torinói székhelyű nemzeti parlament tagja volt. De akkoriban ügyvédi hivatásának köszönhetően már jelentősen javultak gazdasági körülményei, amelyek a következő években házassági problémák miatt sem voltak mindig virágzók.
Don Bosco a hatóságokhoz fordult, hogy a szalézi művek jótevői számára kiváltságokat szerezzen, így 1878. február 2-án Rómából kértvényt nyújtott be Francesco Crispi tiszteletreméltó úrhoz, hogy lovagi kitüntetést kérjen Giovanni Battista Albertotti doktor számára, aki 1872 óta ingyenesen nyújtott orvosi segítséget az Oratóriumnak. A kérést kedvezően fogadták, de a határozat a minisztérium március 7-i bukása miatt nem lépett hatályba.
Az 1878-as konklávé
A IX. Piusz pápa halálát követően, az 1878. február 19-re összehívott konklávé alkalmával Don Boscónak lehetősége volt ismét találkozni Crispivel, aki a belügyminiszter posztját töltötte be. Kérésére a miniszter biztosította őt arról, hogy nem okoz neki nehézséget garantálni, hogy a soron következő gyűlésen Rómában rendet, biztonságot és mindenekelőtt feltétlen szabadságot találjon. Ennyit arról, hogy egy külföldi konklávéra gondoltak! A beszélgetés során Don Bosco beszélt neki a fiatalok helyzetéről is, különösen azokról, akik azért jöttek az új fővárosba, hogy szerencsét próbáljanak, az ebből adódó elkerülhetetlen problémákról és a legmegfelelőbb jóléti és oktatási megoldásokról. Megragadta az alkalmat, hogy szóba hozza azt a lehetőséget, hogy Rómában egy épületkomplexumot találjanak a szalézi ifjúsági munka létrehozására.
Egy post mortem engedmény
Don Bosco halálának estéjén, 1888. január 31-én a szalézi rendi elöljáróság „megígérte az Úrnak, hogy ha a Szűzanya megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy eltemethetjük Don Boscót a Segítő Szűz Mária templom alatt, vagy legalább a házunkban, Valsalicében, akkor még ebben az évben vagy legalábbis a lehető leghamarabb megkezdődnek a templom díszítésének munkálatai”. A városvezetéshez intézett hivatalos kérést elutasították. A temetéseket betiltották a városban. A római szalézi prokurátort, Don Cesare Caglierót és a Szent Szív plébánosát, Don Antonio Notariót kérték fel, hogy gyakoroljanak nyomást a miniszterelnökre és Francesco Crispi belügyminiszterre. A kérésnek megfelelően azonnal engedélyeztek a temetést a városon kívül, a Valsalice-dombon lévő szalézi házban.
Don Bosco nemzetközi hírneve és talán Crispi hálaadóssága is közrejátszott ebben. A miniszter csak azt javasolta, hogy az erős antiklerikalizmus idején a holttest szállítása ne vegyen fel egyházi demonstráció jelleget. Így történt, hogy 1888. február 4-én szomorú menet kísérte csendben Don Bosco holttestét a Valsalicében már előkészített sírhoz. A dombról diadalmasan tért vissza Valdoccóba, a lenyűgöző tömeg két szárnya között 1929. június 9-én, miután előzőleg június 2-án oltárra emelték. Erre az alkalomra készült a nagyon híres Giù dai colli (magyarul „Dombról jöttél”) című dal, amelyet ma is száz nyelven énekelnek minden égtájon.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
