A fiatalokért jót tenni nemcsak odaadást, elkötelezettséget, hanem hatalmas anyagi és pénzügyi forrásokat is igényel. Don Bosco szokta mondani: „Határtalanul bízom az isteni Gondviselésben, de a Gondviselés azt akarja, hogy a saját hatalmas erőfeszítéseinkkel is segítsünk”; mondta és tette.
Don Bosco 1875. november 11-én húsz értékes „emlékeztetőt” adott távozó misszionáriusainak. Az első ez volt: „Keressétek a lelkeket, de ne a pénzt, ne a kitüntetést, sem a méltóságot!”
Magának Don Boscónak egész életében pénz után kellett kutatnia, de azt akarta, hogy fiai ne fáradjanak pénzkereséssel, ne aggódjanak, ha nincs pénzük, ne veszítsék el a fejüket, amikor találnak, hanem legyenek készen minden megaláztatásra és áldozatra a szükséges dolgok keresésében, teljes bizalommal az isteni Gondviselésben, aki soha nem hagyja cserben őket. És példát adott nekik.
„A milliók szentje!”
Don Bosco élete során nagy pénzösszegeket kezelt, amelyeket hatalmas áldozatok, megalázó koldulás, nehezen megszervezhető lottó, végtelen utazások árán gyűjtött össze. Ebből a pénzből sok szegény fiúnak adott kenyeret, ruhát, szállást és munkát, házakat vásárolt, menedékeket és kollégiumokat nyitott, templomokat épített, nagy nyomdai és kiadói kezdeményezéseket indított el, szalézi missziókat alapított Amerikában, és végül az öregség kínjaitól és fájdalmaitól már meggyengülten, a pápának engedelmeskedve felépítette Rómában a Szent Szív-bazilikát.
Nem mindenki értette az őt mozgató szellemiséget, nem mindenki értékelte sokrétű tevékenységét, és az egyházellenes sajtó nevetséges célzásokba bocsátkozott. 1872. április 4-én a torinói Il Fischietto szatirikus folyóirat azt állította, hogy Don Bosco „mesés pénzekkel” rendelkezett, míg halálakor Luigi Pietracqua egy istenkáromló szonettet adott ki az Il Birichinben, amelyben Don Boscót ravasz embernek nevezte, aki „képes vért csapolni a répából”, és „milliók szentjének” nevezte, aki marokszámmal számolta volna a milliókat anélkül, hogy saját verejtékével kereste volna meg őket.
Azok, akik ismerik a szegénységi életstílust, amelyben a Szent élt és halt, könnyen megérthetik, milyen igazságtalan volt Pietracqua szatírája. Igen, Don Bosco ügyesen gazdálkodott a pénzzel, amit a jó emberek jótékonysága hozott neki, de soha semmit nem tartott meg magának. Valdoccói kis szobájának bútorzata egy vaságyból, egy kis asztalból, egy székből és később egy kanapéból állt, az ablakokon nem volt függöny, nem volt szőnyeg, de még egy éjjeliszekrény sem. Utolsó, szomjúságtól gyötörte betegségében, amikor szódavízzel akarták megitatni, hogy megkönnyebbülést nyújtsanak neki, nem akarta meginni, mert azt hitte, hogy drága ital. Biztosítaniuk kellett, hogy csak hét centbe kerül egy üveg. Néhány nappal a halála előtt megparancsolta Viglietti atyának, hogy nézzen a ruhái zsebébe, és adja oda Rua atyának a pénztárcáját, hogy egy fillér nélkül haljon meg.
Jótékony arisztokrácia
Don Bosco Életrajzi emlékiratai és az Epistolario rengeteg dokumentációt nyújt jótevőiről. Közel 300 arisztokrata család nevét találjuk ott. Lehetetlen mindent felsorolni.
Természetesen nem eshetünk abba a hibába, hogy Don Bosco jótevőit kizárólag az arisztokráciára korlátozzuk. Több ezer embertől kapott segítséget és önzetlen együttműködést az egyházi és polgári osztályból, a középosztályból és a hétköznapi emberekből, kezdve azzal a páratlan jótevővel, aki Margit mama volt.
De nézzünk egy arisztokratát, aki kitűnt Don Bosco munkájának támogatásával, rámutatva arra az egyszerű és finom, ugyanakkor bátor és apostoli magatartásra, amelynek köszönhetően tudta, hogyan kell megtartani, hogy jót kapjon és jót tegyen.
1866-ban Don Bosco levelet intézett Enrichetta Bosco di Ruffino született Riccardi grófnőhöz, aki évek óta kapcsolatban állt a valdoccói Oratóriummal. Egyike volt azoknak az asszonyoknak, akik hetente találkoztak, hogy megjavítsák a fiatal bentlakók ruháit. Íme a szöveg:
„Méltóságos grófnő,
nem tudok úgy elmenni és meglátogatni Önt, ahogy szeretném, hanem Jézus Krisztus személyében jövök e rongyok alá rejtve, amelyeket Önnek ajánlok, hogy szeretetben megjavítsa azokat. Világi értelemben szegényes dolog, de remélem, hogy örökkévalóság kincse lesz az Ön számára.
Isten áldja meg Önt, a fáradozását és egész családját, míg én abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy teljes nagyrabecsüléssel vallhatom magam az Ön leglekötelezettebb szolgájának.”
Gio. Bosco atya. Torino, 1866. május 16.
Ebben a levélben Don Bosco elnézést kér, amiért nem tudja személyesen meglátogatni a grófnőt. Cserébe egy köteg rongyot küld neki az Oratórium-beli fiúktól, hogy foltozza meg… roba grama (piemontiul szemét) az emberek előtt, de drága kincs azoknak, akik Krisztus szeretetéből ruházzák fel a mezíteleneket!
Egyesek úgy próbálták értelmezni Don Bosco kapcsolatait a gazdagokkal, hogy behízelegte magát a gazdagoknál. De itt hiteles evangéliumi szellemről van szó!
P. Natale Cerrato SDB
donbosco.press/Szaléziak.HU
