Giovanni Francesco Giacomelli atyának, Don Bosco szemináriumi társának, majd az utolsó tizennégy évben a gyóntatójának vallomása bensőséges és hiteles portrét fest a szentről. Megosztotta vele a képzés éveit, az oratóriumban töltött időszakot és egy hosszú lelki barátságot. Felidézi Don Bosco szelídségét, lelki erejét, a fiatalok iránti atyai gondoskodását, és azt a szenvedést, amit akkor érzett, amikor rosszul bántak velük vagy eltávolodtak. Hangsúlyozza a szentségek, a vallásos nevelés és a „jó halál gyakorlatának” központi szerepét, mint az oratórium sikerének titkát. Tanúja volt Don Bosco börtönben végzett szolgálatának és a kezdeti nagy nehézségeknek is, megerősítve Don Bosco rendíthetetlen bizalmát a Gondviselésben és határtalan szeretetét.
Mert mindenki azt hitte, hogy őrült.
Vallomásai a rendes tárgyalás kézirata, nyilvános példánya, a 656–690. oldalon találhatók.
Giovanni Francesco Giacomelli 1820-ban született Aviglianában (Torino). Öt évig tanult Don Boscónál a chieri szemináriumban. Pappá szentelése után egy évig ő is Don Cafasso egyházi bentlakásos konviktusában élt. Több hónapot töltött az oratóriumban. Don Bosco életének utolsó tizennégy évében őt választotta gyóntatójának, és bizalmasan megosztotta legbensőségesebb titkait vele. Don Giacomelli az Opera Pia Barolóban lakott, néhány lépésre az oratóriumtól.
A nevem Don Giovanni Francesco Giacomelli, Avigliana szülötte vagyok, 72 éves, pap, Torinóban élek, az Ospedaletto di S. Filomena della Opera Barolo káplánja vagyok.
1836-ban találkoztam Don Boscóval a Chieri szemináriumban, ahol én a filozófiai kurzus első évét végeztem, Don Bosco pedig a másodikat. Öt évet töltöttem vele abban a szemináriumban, majd egy évet a torinói Egyházi Konviktusban, ahol erkölcstant tanultam. 38 éve vagyok a Barolo művekhez tartozó Szent Filomena Kórház lelki igazgatója, amely szinte szomszédos Don Bosco szalézi oratóriumával. Elmondhatom, hogy mindig is nagyon közel álltam Don Boscóhoz. Gyóntam nála, és 1872-től haláláig (1888) a gyóntatója voltam.
Találkoztam az édesanyjával
Ismertem Don Bosco édesanyját, aki egy nagyon okos és körültekintő, valamint nagyon jámbor asszony volt. Torinói oratóriumának kezdeti időszakában hónapokig éltem Don Boscóval és az édesanyjával, és ismertem a nővérét is, aki segített a házimunkában. Don Bosco családja egy kis házzal és valamennyi földdel rendelkezett Castelnuovo d Astiban. Szülei jó hírnévnek örvendtek a helyiek körében.
A szemináriumban (Chieriben ) már az első naptól kezdve a tanulóteremben Bosco kispap szemben ült velem. Együttérzően néztem rá, mert úgy tűnt, szenved; ő pedig szintén sajnálattal nézett rám, mert a társaim gúnyoltak egy aránytalanul magas biretta miatt. Felajánlotta, hogy megcsinálja nekem, és készít egy újat, ahogy valóban meg is tette. Később, amikor beszélgettem vele, megtudtam, hogy a szünidő alatt nagyon beteg volt.
Szünetben általában néhány osztálytársam és én vettük körül, akiknek tanulságos történeteket és eseményeket mesélt fiatalkorából. Emlékszem, mesélte, hogy évekkel korábban Chieriben fogadást kötött egy akrobatával, hogy ki tudja megmászni a városi sugárút legmagasabb fatörzsét... és megnyerte a fogadást. Mi, osztálytársak, nem akartuk elhinni a tettét, és azt mondta: "Nem akarjátok elhinni? Higgyétek el!" Felvett egy nehéz széket, felemelte, az egyik lábát az állára tette, és egy ideig ott tartotta. Ezek után már csodáltuk az ügyességét és az izomerejét.
Fiatal barátok
Örömmel emlékszem vissza arra, hogy Don Bosco a szünnapokon látogatókat fogadott: különböző kollégái, külsős fiatalok, akik a szemináriumba jöttek hozzá, és akik latin tanulmányai során a társai voltak. Szívesen töltötte velük az időt, beszélgetett velük és jó tanácsokat adott nekik.
A papszentelésre előkészítő lelkigyakorlatok során tőle magától hallottam, hogy mélyen megérintették a prédikációk, különösen a következő szavak: „Ki mehet fel az Úr hegyére?” Kimutatta, hogy megértette a következő szavak fontosságát: „Akinek ártatlan a keze, és tiszta a szíve.”
Don Bosco kétszer is elvesztette a türelmét
Gyengéd, kedves és szelíd modorral vezette a gyerekeket a jóság és az erény felé, és nagy nemtetszést és mély szomorúságot érzett, amikor látta, hogy mások keményen bánnak a fiatalokkal. Egyébként egy nap elmesélte nekem, hogy az erkélyről látta, amint egy fiatal felnőtt rosszul bánik az egyik fiatalabb osztálytársával. Azt mondta, hogy megborzongott ettől a tettől, kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg, de másnap atyailag helyreigazította a fiatalembert.
Egy másik alkalommal láttam Don Boscót, amint felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni két veszekedő fiút. Szétválasztotta őket, de nem ütötte meg, mert azonnal abbahagyták a veszekedést. Egy nap láttam, hogy két fiú után fut, akik elszaladtak, hogy ne kelljen templomba menniük a többi társaikkal (ez volt az oratóriumának első éve). Amikor megláttam, azt mondtam neki: "Hé, ez már a második alkalom, hogy idegesnek látlak." Azt válaszolta: "Mit akarsz? Ezek az átkozott fiúk megpróbálnak elszökni, hogy ne kelljen templomba menniük..."
Látva a sok, rokonok és stabil otthon nélküli fiatalt, 1846 és 1847 között elhatározta, hogy menedékházat nyit. A fiatalok száma fokozatosan növekedett. 1849 végére, amikor néhány hónapig Don Boscónál laktam, ezeknek a fiataloknak a száma elérte a harmincat. Nagy gondot fordított rájuk. Ő maga járt el a gazdáikhoz, hogy érdeklődjön viselkedésükről, vagy ha nem tudott, megbízható embereket küldött helyette. Engem is ő küldött el, hogy egy fiú érdekében közbenjárjak az apjánál. Szigorúnak találtam, míg Don Bosco nagyon könyörületes volt. Don Boscónak apai szívvel viseltetett irántuk, még annál is jobban, mint a saját apjuk.
Az Oratórium sikeres működésének titka
Miután több hónapot töltöttem Don Bosco házában, majd haláláig rendszeresen jártam az oratóriumba, tanúsíthatom, hogy mindig gondot fordított a fiatalok vallási nevelésére és a szilárd jámborság (= keresztény élet) felé vezetésére. Bátorította a szentségek gyakori vételét, mert úgy vélte, hogy ez a legjobb módja annak, hogy távol tartsa őket a bűntől, és a mennyország felé vezető útra terelje őket. Havonta elvégeztette velük a jó halál gyakorlatot, és egy nap azt mondta nekem: „Ha az oratórium jól működik, akkor ezt elsősorban a jó halál gyakorlatnak tulajdoníthatom.”
Egyszer láttam Don Boscót mélyen lesújtva, mert egyik első papnövendéke elhagyta az oratóriumot, pedig nagy szüksége lett volna rá. Akkor hallottam, ahogy felkiált: „Hiábavaló az ember segítsége”, ami arra utalt, hogy jobban kellene bíznia Istenben, mint az emberekben.
A fiatalok annyira tisztelték, hogy tartózkodtak attól is, hogy akár a legkisebb kellemetlenséget is okozzák neki, szinte nagyobb volt a becsülete, mint Istennek. De ő felismerte ezt, és megdorgálta őket, mondván, hogy Isten nagyobb nála.
Elkísértem őt a börtönökbe
Jótékonysága nem korlátozódott az Oratórium ifjúságára, hanem túl is terjedt azon. Elkísértem a börtönökbe, ahol hittant tanított és gyónásokat hallgatott meg. Megkért, hogy vegyek fehér kenyeret és néha gyümölcsöt, amit szétosztott a fiatalok között, hogy jó cselekedetekre ösztönözze őket.
Tudom, hogy halála előtt sok évvel végrendeletet készített, amelyben megszabadult a kevés vagyonától, hogy ne okozzon zavart, és hogy a kapott sok alamizsna és pénzadomány ne kerüljön rokonai kezébe.
Sokan kissé vakmerőnek tartották.
Jótékonysági tevékenységei megvalósításához hatalmas ellenállással és nehézségekkel kellett szembenéznie. Én magam is, amikor megvizsgáltam az oratóriumára vonatkozó grandiózus tervét, amelyet megmutatott nekem, eleinte meg voltam győződve arról, hogy az meggondolatlan. Maguk a papok, köztük Cafasso atya, aki kezdetben támogatta őt, kissé meggondolatlannak tartották Don Boscót. De aztán, látva, hogy mindig sikerül elérnie a szándékát, ők is jóváhagyták cselekedeteit, és csodálták erős kitartását.
„Nekem kell előbb elmennem”
1885-ben súlyosan megbetegedtem. A nővérem sírva ment Don Boscóhoz, hogy a gyógyulásomat kérje, és Don Bosco is sírt, majd azt mondta neki: „Még nem hal meg. Nekem kell előbb elmennem.” És pontosan így is történt.
Giovanni Francesco GIACOMELLI egyházmegyés pap
donbosco.press/Szaléziak.HU
