Főoldal / Szalézi világ / Don Bosco nyomában: Boldog Michele Rua (1837-1910)
„Mi ketten mindenben felezünk!” Michele 9 éves korában (már apátlan árvaként) lett elsőáldozó. Jámbor, komoly és szorgalmas fiú volt. Iskolába menet vagy onnan jövet Michele néha találkozott Don Boscóval. Boldogan odaszaladt hozzá, megcsókolta a kezét, és megkérdezte: „Adsz nekem egy érmet?” Don Bosco, mintha nem hallotta volna, mosolyogva a fejére tette papi biretumát, kinyújtotta bal tenyerét, jobbjával pedig olyan mozdulatot tett, mintha ketté akarná vágni: „Fogd, Michelino” – mondta neki –, „fogd!”
Michele zavartan állt. Megrázta Don Bosco kezét, és arra gondolt: „Miről is volt szó?” 1852. október 3-án, az Oratórium legjobb fiataljainak a Becchibe tett kirándulásán, Rózsafüzér Királynője ünnepén Don Bosco reverendába öltöztette. Michele 15 éves volt. Este, visszatérve Torinóba, Michele legyőzte félénkségét, és megkérdezte Don Boscótól: „Emlékszel az első találkozásunkra? Kértem tőled egy érmet, és te egy furcsa mozdulatot tettél, mintha le akarnád vágni a kezed, és odaadni nekem. Mit jelentett ez?” Don Bosco így felelt: „De kedves Michele, még mindig nem érted? Pedig nagyon világos. Minél idősebb leszel, annál jobban megérted majd, hogy azt akartam mondani neked, hogy az életben mi ketten mindig mindent megosztunk egymással. A bánatot, a gondokat, a felelősséget, az örömöt és minden mást.” Michele hallgatott, tele csendes boldogsággal: Don Bosco egyszerű szavakkal, egyetemes örökösévé tette őt.
Hagyományos és jól bevált gyakorlat Rua atya alakját Don Bosco fényében értelmezni: Don Bosco fogadta be őt fiúként, elkísérte a papi képzésében, nevelővé formálta, és ő volt a nevelők társaságának vezetője. Talán meglepőbb az a szerep, amelyet Rua atya játszott Don Bosco hívásának megosztásában a kezdetektől fogva és a szalézi munka megszilárdításában. Ez a döntés, amelyet már az oratóriumban töltött első években megszületett, néhány döntő fordulóponton megerősítettek, és odaadással és kitartással érlelődött. Nem volt visszaút sem bizonytalanság. Az élet közös vonásai és harmóniája, amely az örömök és bánatok, az elkötelezettség és a felelősség, a kommunikáció és az együttműködés mindennapi megtapasztalásában érlelődött, és amely nemcsak karizmatikus módon jellemezte a szalézi munkát, hanem a jövőbeli fejlődését is, abban a hivatásbeli virágzásban, amely éppen Don Rua rendfőnöksége alatt látványos terjeszkedést hozott.
Don Bosco megbízható tanítványa
A valdoccói környezet részeként, szorgalmas és nagylelkű diákként, aki hamarosan az oratórium elismert vezetője lett, Michele Rua a Szalézi Társaság megalapításának kezdetétől jelen volt, a hivatásoknak és a fiatalos életszentségnek abból a melegágyából érkezve, amelyet Savio Szent Domonkos által alapított a Szeplőtelen Fogantatás Társasága jelentett. Ezek az első szaléziak a fiatalok szolgálatába álltak: fárasztó napok az oratóriumban, esti órák, asszisztencia, színházi, torna- vagy zenei próbák, élénk szabadidős programok, tanulás, szentségekhez való járulás. Don Bosco ragyogó példája állt előttük: „Több hasznot húztam Don Boscónak a megfigyeléséből – mondta később Michele Rua -, még a legszerényebb cselekedeteiben is, mint egy aszkézisről szóló értekezés olvasásából és elmélkedéséből.” Az Isten akaratának való engedelmesség szellemében, Don Boscónak való feltétel nélküli önátadásban élve, Michele Rua nemcsak a különféle felelősségek révén érlelődött, amelyek egyre nagyobb mértékben nehezedtek a vállára, hanem mindenekelőtt a bizalom és a lelki intenzitás légkörében, amely szinte természetesen és mindenki által elismerten Don Bosco méltó utódjává tette. Michele fiatal kora ellenére a szent fő munkatársa lett. Elnyerte teljes bizalmát, sőt, gyakran éjszaka, alvási idejét feláldozva segített neki könyvei vázlatainak átírásában is. Napközben a Porta Nuova közelében lévő Szent Alajos Oratóriumba járt, egy bevándorlókkal teli környéken. Rua, aki hitoktatást végzett és általános iskolai ismereteket tanított, számtalan szomorú, nyomorúságos történetet ismert. Már ezekben az években elkezdte felmenteni Don Boscót néhány feladata alól, mivel nap mint nap megmutatta neki, hogy felismerte értékeit, eszményeit, és hajlandó volt megosztani karizmatikus és alapító szándékait.
1860. július 28-án Michele Ruát pappá szentelték. Don Bosco írásban figyelmeztette: „Jobban fogod látni, mint én, hogy a szalézi mű túl fog terjedni Olaszország határain, és a világ számos részén meg fog honosodni. Sok dolgod lesz és sokat kell szenvedned; de tudod, hogy csak a Vörös-tengeren és a sivatagon keresztül érheted el az Ígéret Földjét. Szenvedj bátran; és még itt lent sem fogsz hiányt szenvedni az Úr vigasztalásában és segítségében.” Rövid, de jelentős tapasztalata, amelyet a Mirabello bentlakásos iskola fiatal igazgatójaként (1863-1865) szerzett, lehetővé tette számára, hogy Valdocco stílusát és szellemét átvigye ebbe az első Torinón kívüli szalézi jelenlétbe. Don Bosco felbecsülhetetlen értékű tanácsai között megemlítjük azt a törődést, hogy a huszonhat éves, nagyon fiatal igazgató ne találkozzon az aktivizmus és a rábízottak fizikai vagy erkölcsi szenvedése iránti közöny buktatójával. Az akkori krónika így ír: „Don Rua úgy cselekszik Mirabellóban, ahogy Don Bosco itt. Állandóan tanítványok veszik körül, akiket megnyer a kedvessége vagy az a vágy, hogy ezernyi érdekes témáról hallgassák őt beszélni.”
Két év után visszahívták Valdoccóba, és Rua atya értékes első munkatársként mutatkozott be mind az oratórium és a kollégium mindennapi életében, mind Don Bosco által létrehozott különféle vállalkozásokban: a Segítő Szűz Mária temploma (1865-1868) építésének és megnyitásának követésében való elkötelezettségétől, amely élete végéhez vezetett, egészen addig, hogy hogy fáradhatatlan türelmével végigkísérte a Szalézi Szent Ferenc Társaság alapszabályai kidolgozásának hosszú folyamatát (1858-1874). Még a Gastaldi érsekkel (1872-1882) folytatott keserű vitákban is kitűnt nyugodt, kiegyensúlyozott beavatkozási stílusával, és mindig a közvetítésre törekedett, magyarázott, indokolt vagy egyszerűen hallgatott. Számtalan feladatot oldott meg rendezett és módszeres elméjének, idegei feletti uralomnak, rendkívüli memóriájának, munkájában mutatott kitartásának, a segítségkérésre való képességének köszönhetően, de mindenekelőtt azért, mert szerette Don Boscót és segíteni akart neki. Arra törekedett, hogy egész napját folyamatos imádsággá tegye. Cselekvése Isten és Mária tekintete alatt zajlott.
A missziós terv (1875-1877) megvalósításában, amely rendfőnöksége idején csodálatos fejlődésen ment keresztül, Rua atya volt a legfőbb főszereplő (Don Bosco) első és legaktívabb munkatársa, és az első négy egyetemes káptalan (1877-1886) megtartásában, amelyeket Don Bosco életében tartottak, bőséges és hozzáértő hozzájárulást nyújtott. Az 1878-1888 közötti évtized minden bizonnyal Don Rua legintenzívebb és legfelelősségteljesebb időszaka volt. Minél idősebb volt Don Bosco, annál nagyobbak lettek a prefektus, a de facto helynök, majd végül a de jure helynök felelőssége. Don Rua, az érett szalézi és a vezetés szakértője, hosszú tapasztalatának és a mindenki által tanúsított megbecsülésének köszönhetően Don Bosco karizmatikus és intézményes örökösévé vált, aki bőséges gyümölcsöket hozott az egyház és a társadalom életébe.
Don Bosco hűséges utóda
1888-ban rendtársai kérésére a Szentszék megerősítette Michele Rua atyát rendfőnöki tisztségében. Az örökség nehéz volt. A Don Bosco által alapított intézmények – a Szalézi Társaság, a Segítő Szűz Mária Leányai Intézménye és a Szalézi Munkatársak Jámbor Egyesülete – irányítása nem volt könnyű. Az alapító karizmatikus alakja által kiváltott lelkesedés ellenére a helyzet sok szempontból bizonytalannak tűnt. Szisztematikus munkára van szükség a képzési tanfolyamok megszilárdításához, az identitás megerősítéséhez, a vezetés megszervezéséhez és a tevékenységek összehangolásához. Fontos volt a nemzeti kormányokkal és a civil társadalommal fenntartott kényes kapcsolatok kezelése a társadalmi feszültségek és ideológiai ellentétek idején. Szükséges válaszolni a szalézi oktatási küldetéssel szemben támasztott növekvő elvárásokra is.
Miután a Szalézi Társaság rendfőnöke és Don Bosco első utódja lett, Rua atya hűséges tolmácsa volt, aki megvalósította, megszilárdította és folytatta a karizmát minden dimenziójában, megbízatásának kezdetétől fogva nagyon világos céllal: „A másik gondolat, ami állandóan bennem élt, az volt, hogy nagyon szerencsésnek kell tartanunk magunkat, hogy egy ilyen Atya gyermekei vagyunk. Ezért arra kell törekednünk, hogy támogassuk és idővel egyre jobban fejlesszük az általa elkezdett munkát, hűségesen kövessük az általa gyakorolt és tanított módszereket, beszéd- és cselekvésmódunkban, és igyekszünk utánozni azt a modellt, amelyet az Úr jóságában adott nekünk őbenne. Ez lesz, szeretett fiaim, az a program, amelyet hivatalomban követni fogok; legyen ez minden egyes szalézinak is a célja és tanulmányozásának tárgya.”
Ezért lett misszionárius és fáradhatatlan utazó, aki sok kilométert utazott, meglátogatta a világ minden táján szétszórt kongregáció házait, és egy nagy családként koordinálta őket. Azt mondta, utazásai során „mindenhol szegénységet” látott. A szaléziak sok gyermeket elvittek az utcáról, oratóriumokat és iskolákat nyitottak, amelyek egyszerűségük ellenére gyorsan a befogadás és az oktatás központjaivá váltak. Nagy újító volt az oktatásban: az iskolák mellett, ahol szakmai tanfolyamokat vezetett be, kollégiumokat és társasági klubokat szervezett. A kongregáció vezetőjeként lelkiismeretesen kezelte az adminisztratív ügyeket, ami miatt néha keményen lépett fel munkatársaival. Jézus Szent Szíve iránti áhítat lelkes apostolaként Rua atya ezt írta a szaléziaknak: „Ez az áhítat a legszaléziasabb, mert Mesterünk Szent Szívéből merítsük, mint nevelők, a fiatalok iránti legtisztább szeretetet, a szavainkat és tetteinket kísérő szelídséget és megértést, amelyeknek kísérniük kell szavainkat és tetteinket, a türelemet a feladatunkkal járó megpróbáltatásokban és nehézségekben, az áldozatkészség szellemét és a lelkek iránti buzgalmat.”
Rua atya kormányzása során Don Boscót és karizmáját, a szalézi hagyományt, az alapszabályokat és szabálykönyvet, az egyetemes káptalanok tanácskozásait, az egyház tanításait, a szaléziak élet- és munkakörének országainak polgári jogát, a fiatalok szükségleteit és a kor követelményeit tekintette viszonyítási pontnak. Lelkesedésében Rua atya mindig gondosan figyelmeztette a szaléziakat minden olyan veszélyre, amely veszélyeztetheti a Kongregáció stabilitását, ugyanakkor felhívta a figyelmüket azokra az ideálokra, amelyeket a történelem konkrét körülményei között kell követniük és meg kell élniük. A döntéshozatal területén Don Bosco szellemét fejezi ki a szalézi alkotmányok és szabályzatok, a kormányzati struktúrák és a világszerte szétszórt szalézi alapítványok sokféleségének korszerűsítésével. Ennek az irányító tevékenységnek az eszközei az általános káptalanok (GC) voltak, amelyeket Valsalice-ben, Don Bosco sírjánál tartott, hogy maga a káptalan a karizmatikus harmónia megtapasztalása lehessen Don Boscóval, szellemével és lelkipásztori és nevelési módszerével; a Felsőbb Káptalan, amelynek célja Don Bosco karizmájának konkrét intézményes kifejezése volt a struktúrák, személyek, szabályok, lelkiség, cselekvési irányelvek, egyházi és világbeli jelenlét tekintetében.
Rua atya minden szinten – világ szinten, tartományi szinten, helyi szinten – érvényesítette kormányzásának stílusát. Kompakt kormányzata a rendfőnök alakjára összpontosított, aki a Szalézi Család szellemiségének megfelelően hierarchikusan és kollegiálisan cselekszik a többi elöljáróval együtt. Mindenekelőtt karizmatikus és példaértékű kormányzásról van szó: Rua atya maga is karizmatikus és példaértékű személy volt, azaz jó példával kormányzott, igazi modellként. Don Rua nem önmagát, hanem Don Boscót és karizmáját vetítette ki mindig és mindenhol: a szaléziak, az egyház és a civil társadalom elé. Ezért elmondható, hogy bár okosan kormányzott, kormányzását még inkább megerősítette személyes szentsége és erkölcsi minősége.
Ennek a lelkesedésnek és kormányzásnak a gyümölcse volt a szalézi alapítványok terjeszkedése, amelyek szinte mindig szűkös anyagi körülmények között és személyzethiányban kezdődtek, sok helyen pedig nagyon nehéz körülmények között nyíltak meg; a már megkezdett művek támogatására és teljes körű fejlesztésére, valamint új lehetőségek kipróbálására küldött missziós expedíciók, különösen a még nem evangelizált népek körében. Rua atya 22 éves kormányzása alatt növelte a szalézi alapítványok számát: Don Bosco halálakor 64 ház volt, ez 1910-re, Rua atya halálának évére 341-re emelkedett. Amikor Rua atya átvette a Kongregáció vezetését, csak 6 tartomány volt, 1910-ben ez 34-re emelkedett.
Ennek a felülről áldott és fáradhatatlan elkötelezettséggel támogatott tevékenységnek egy másik gyümölcse a hivatások növekedése. Ebben a perspektívában Rua atya a kitartó motiváció, a gyakori felhívások és emlékeztetők, a meggyőző feddések módszerét alkalmazta, jóváhagyva és dicsérve minden olyan kezdeményezést, amely a hivatások ápolására irányul. Rua atya számára minden szalézi mű kiválósága abban rejlik, hogy képes előmozdítani a hivatásokat, és ez a Don Bosco karizmájához való hűség, valamint a szalézi lelkipásztori és pedagógiai rendszer gyümölcsözőségének jele is. Soha nem fáradt bele abba, hogy azt javasolta a szaléziaknak, hogy a hivatások vonzásának elsődleges eszközeként éljenek példaértékű életet, és törekedjenek a tökéletességre a mindennapi életükben. Don Bosco halálakor 768 szalézi volt; Rua atya halálakor 4001 fogadalmas szalézi és 371 novícius. Ezt a hivatásfejlesztési munkát a képzési folyamat stabilizáló tevékenysége kísérte, képzési központok létrehozásával: noviciátusok, valamint filozófiai és teológiai studentátumok.
Az eredmény egy olyan elöljáró lett, aki rendkívüli képességgel rendelkezett a helyi események követésére, a helyzetek alapos vizsgálata után bátran mutatott fel megoldásokat vagy javaslatokat, tisztelettel teli, ugyanakkor határozott volt. E mögött az érdeklődés mögött egy atya, tanító, barát látszik, aki a legfőbb jóért aggódik, vagyis a Don Bosco által az Egyháznak és a társadalomnak adományozott karizmához való hűségért, hogy elősegítse a fiatalok „jó keresztényekké és becsületes polgárokká” való érését. Ez a kormányzási és lendületi munka Don Boscóhoz és karizmájához való hűségben rejlett, a Konstitúciók és a Szabályzatok közvetítésével, a szalézi közösségi élet megélt tapasztalatain, az eredeti vagy fordításban megjelent írásaival való közvetlen kapcsolaton, valamint azokhoz való közeledésen keresztül, akik mellette éltek. Rua atya meg volt győződve arról, hogy a szaléziak Don Bosco személyével és alakjával való szoros közösségben élésének hangsúlyozása biztos módja az individualizmus, az elszigeteltség és a külső társadalomban látható liberális tendenciák leküzdésének, a kongregációhoz való tartozás erős érzésének megerősítése, valamint az imádságos, harmonikus, testvéri és apostoli szalézi közösségek létrehozása, amelyeket az igazgatók egyesítenek, és szorosan kapcsolódnak a tartományfőnökhöz, a rendfőnökhöz és a káptalanelnökhöz.
Boldog Rua számos öröm mellett (1907-ben Don Boscót tiszteletreméltóvá nyilvánították, 1908-ban elkészült a Maria Liberatore római templom) biztosan nem volt mentes a megpróbáltatásoktól és nehézségektől. 1895-ben egy szalézi papot meggyilkolt egy félig őrült tanítvány. Öt hónappal később Lasagna püspök, a Szalézi Társaság egyik legnagyobb reménysége, titkára és négy Segítő Szűz Mária Leánya vonatszerencsétlenség áldozata lett. Négy évvel később egy árvíz elpusztította tíz évnyi argentin missziós munka anyagi eredményeit. 1896-ban Ecuador antiklerikális kormánya kiutasította a szaléziakat az országból. Franciaországban, amikor kihirdették az Egyesületek Törvénye néven ismert törvényt (1901. június 2.), a kormány követelte a szalézi intézetek bezárását és elidegenítését. 1907-ben egy varazzei bentlakásos iskolában erkölcsi botrányt fabrikáltak, amely heves vihart kavart a szaléziak ellen egész Olaszországban. Ez az ügy súlyosan aláásta az egészségét és élete végét is befolyásolta.
Befejezésül egy rövid részletet idézünk VI. Pál mesteri prédikációjából, amelyet boldoggá avatása (1972. október 29.) alkalmából mondott, és amelyet érdemes teljes egészében elolvasni. „Ki az a Don Rua? Ő Don Boscónak, a szaléziak szent alapítójának első utódja. És miért avatták Don Ruát most boldoggá, azaz dicsőítették meg? Pontosan azért avatták boldoggá és dicsőítették meg, mert az utódja, azaz a folytatója: fia, tanítványa, követője; aki más jól ismert személyekkel együtt, de elsősorban ő maga, a Szent példájából iskolát, személyes munkájából pedig, mondhatni, az egész földre kiterjedő intézményt hozott létre; életéből történelmet, kormányzásából szellemet, szentségéből mintát, példát; a forrásból patakot, folyamot teremtett.”
Don Pierluigi Cameroni SDB – donbosco.press/Szaléziak.HU
