Egy vezetéknév elmesélhet egy történetet, felidézhet egy helyet, sőt, a jó humor forrása is lehet. Don Bosco neve, amelyet a Chieri környékén a tizenhetedik század óta dokumentálnak, Giovannit egész életében elkísérte, szójátékokhoz, becenevekhez és viccekhez adva okot piemonti nyelven. Szemináriumi napjaitól egészen öregkoráig tudta, hogyan viccelődjön a saját nevével, néha féregrágta fához, máskor pedig tűzifához hasonlítva magát, ami táplálhatja a lángokat. De a szellemesség mögött egy mélyebb jelentés bontakozik ki: Don Bosco valóban „szalézi erdő” volt, a fáradság emésztette fel és Isten szeretete lángra lobbantotta.
Úgy tűnik, hogy Piemontban a legkorábbi, ma is elérhető születési, keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek az 1600-as évek elejére, az önkormányzati anyakönyvek pedig 1800-ra nyúlnak vissza.
Michele Molineris atya kutatásai révén megállapította, hogy a Bosco családfa nem Castelnuovo d Astiból, hanem Chieriből származik; Caselle helyettes atya pedig sikeresen visszavezette családfájukat a chieri Bosco Giovanniig, aki 1627. február 5-én a chieri székesegyházban feleségül vette a chieri Ronco Giovannát.
Voltak, akik messzebbre akartak visszamenni, a chieri Bosco családot a ligúriai vérvonalhoz, és onnan egészen az etruszkokig kötve („Il Tempio di Don Bosco” 1987, 7. sz., 9. o.). De ezzel az erővel bármit be lehet bizonyítani, sőt az ellenkezőjét is, mert Boscók, Boschik és Boschettik mindenhol voltak, nemcsak Olaszország régióiban, hanem – az adott nyelv megfelelő kifejezésével – Európa és a világ számos más országában is, még Kínában ( Lam, Lin ) és Japánban ( Mori ) is.
Az ilyen vezetéknevek legalább a középkorig virágoztak, különböző időkben és helyeken, az élet és a munka környezeti okai, valamint a személyes vonzalmak és a jellem miatt, még akkor is, ha a vezetéknevek modern kori stabilitásával továbbra is valószínűsíthető az egyik régióból a másikba való vándorlásuk.
A helyi dokumentáció hiánya tehát önmagában nem bizonyítja egy adott területen a vezetéknév hiányát, sem annak más régiókból való eredetét. Az a tény, hogy egy 1186-os genovai anyakönyvi feljegyzés a Bosco vezetéknevet tartalmazza, nem bizonyítja, hogy ez a vezetéknév Genovából került Chieribe, még akkor sem, ha Monferrato területe (de Chieri soha nem volt Monferrato fennhatósága alatt) az elmúlt évszázadokban jobban kapcsolatban állt a genovaiakkal, mint a savoyai területekkel.
Hagyjuk tehát a dolgokat úgy, ahogy vannak, és gondoljuk át inkább, hogy a Bosco vezetéknév helyi jelentése (piemontiul: bòsch = fa) hogyan játszott szerepet szentünk életében.
A vezetéknév Don Bosco életében
Chieriben töltött szemináriumi évei alatt Bosco papnövendék vezetéknevét társai különböző módokon használták fel.
Amikor a kapus hangosan felkiáltott: „Bòsch èd Castelneuv!”, egy kórus szólalt meg franciául, amely a „Bois de Chateau neuf!”-öt javasolta. Ezután, amikor a sekrestyéssé kinevezett kispap elment a pénztároshoz, hogy olajat hozzon az Oltáriszentség lámpásához, a szokásos kórus közbszólt, és így kiáltott: „Bòsch dl euli për la lampia!” (Bosco olaj a lámpáshoz). A szemináriumban nem volt hiány jókedvű emberekből!
Egy ugyanazt a vezetéknevet viselő klerikus, Giacomo Bosco, a bosszúságok csökkentése érdekében azt javasolta Jánosnak, hogy válasszanak egy-egy becenevet. „Én Bòsch ëd pocio leszek” (naspolyafa) „én pedig Bòsch ëd sales leszek” (fűzfa). A megállapodás nyilván működött, mert Giacomo Bosco, aki akkoriban több mint harminc évig volt a Szent József nővérek lelki vezetője, amikor egy nap tanácsot kértek tőle, így válaszolt: „Menj Don Boscóhoz, a szenthez; én csak egy »bòsch èd pocio « (naspolyafa) vagyok.” (MB I 304)
Don Bosco maga is többször viccelődött a vezetéknevével. A borbélynak, aki nem akarta, hogy egy tapasztalatlan tanonc borotválja meg, azt mondta: „Ó, az nagyon is meg tud borotválni egy fából készült embert.” (GB FRANCESIA, Don Bosco amico delle anime …, 33. o.)
Néha, utalva saját bizonytalan egészségi állapotára, bòsch camolànak (molyrágta fadarabnak) nevezte magát (E 1504).
Nicolao Cibrario atyának, a Vallecrosia-ház rektorának, aki pénzt kért tőle az új templomra, így válaszolt: „Mondd meg Monsignor Vialénak, hogy gyújtsa meg a tüzet, hozok egy kis fát” (tűzifát, azaz pénzt) … Monsignor Vialé, ventimigliai általános vikáriusa megígérte, hogy segít (E 1525).
Már nagyon idős volt, amikor Dr. Albertotti meglátogatta fiával. Az utóbbinak, aki nem tudta kihúzni a dugót az üvegből, ezt mondta: „Dala unpòch si a mi ch i son ëd bòsch” (add egy kicsit ide nekem, aki fából vagyok), és ő azonnal ki is húzta. (C. ALBERTOTTI, Chi era don Bosco … 16-17. o.)
Don Bosco soha nem veszítette el szokásos jókedvét, még az élet legnehezebb pillanataiban sem. Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy Isten szeretetének tüze a kereszt fájában ég a legjobban. Bosco Szent János pedig egy bòsch ëd sales (fűzfaerdő) volt.
Natale Cerrato
donbosco.press/Szaléziak.HU
