Az Oratórium születésének legkritikusabb pillanatában Don Bosco elszigetelődve találja magát, a polgári hatóságok ellenzik, elmebetegséggel gyanúsítják, és nem talál állandó helyet a fiúk számára. Még barátai és munkatársai is arra ösztönzik, hogy csökkentse vagy hagyja abba a munkát. Ebben a légkörben Barolo márkinő választás elé állítja: folytatja az ő intézményeiben, vagy a szegény fiataloknak szenteli magát. Don Bosco habozás nélkül válaszol, lemond pozícióiról, anyagi biztonságáról és védelméről, hogy teljesen az elhagyott gyermekeknek szentelje magát. Elfogadja, hogy mindent elveszít, kizárólag a Gondviselésben bízik. Szinte egyedül maradva több száz fiúval, az általa kapott küldetés iránti elkötelezettségének és hűségének döntő megnyilvánulását éli meg.
Mert ő soha nem nézett hátra.
Különféle pletykák terjedtek el. „Don Bosco a többé-kevésbé csibész fiúkból álló csapatával közveszélyes. Megzavarja a közrendet; bármelyik pillanatban forradalmat robbanthat ki” (a találkozás a „városi vikáriussal”, Michele di Cavour márkival, aki azzal fenyegetőzik, hogy betiltja a fiúk bármilyen gyülekezését). Másrészt „ez a szegény, kimerült, nehézségekkel küzdő pap nem szűnik meg egy csodálatos jövőről beszélni: beteg, megszállott, az őrület felé tart.” Ráadásul nem tudja, hol gyűjthetné össze a fiataljait. Parancsot kapott, hogy hagyja el az utolsó, számukra bérelt helyet, a Filippi-rétet. Még a barátai is azt tanácsolják neki, hogy hagyja abba a munkát, vagy legalábbis annak egy jelentős részét. Ilyen körülmények között Barolo márkinő sarokba szorítja. Az ezt követő párbeszéd Don Bosco apostoli és lelki életének csúcspontja. A gyötrelemhez hasonló magányban születik meg a hősi döntés: a teljes átadás Isten kezébe.
És ezt minden habozás nélkül tette: „A válaszom már kialakult… Már átgondoltam…”
„Isten mindig segített rajtam”
A Don Boscóról szóló sok szóbeszéd nyugtalanítani kezdte Barolo márkinőt, annál is inkább, mivel Torino önkormányzata ellenezte a terveit.
Egyszer bejött a szobámba, és így szólt:
- Nagyon meg vagyok elégedve azzal a munkával, amelyet intézményeimben végez. Köszönettel tartozom azért, hogy annyit dolgozott és bevezette az ének, zene, számtan és mértan tanítását.
- Nem kell ezt megköszönnie: A papoknak kötelességtudatból kell dolgozniuk, Isten majd mindenért megfizet, és nem is kell erről többet beszélni.
- Azt akartam mondani, nagyon sajnálom, hogy a sok munka kikezdte az egészségét. Lehetetlen, hogy tovább folytassa intézményeim vezetését és az elhagyott fiúkkal való foglalkozást, annál is inkább, mivel számuk mértéktelenül megugrott. Én azt ajánlom, korlátozza a tevékenységét arra, ami szorosan vett kötelessége, vagyis a Kis Kórház vezetésére, és ne menjen többé se a börtönökbe, se Cottolengóba, valamint függessze fel minden, a fiúkkal kapcsolatos tevékenységét. Mit szól hozzá?
- Őrgrófné, Isten eddig is megsegített és a jövőben is segíteni fog. Ne aggódjék a munka miatt. Mi Don Pacchiottival és Borrelli teológussal mindent elvégzünk.
- De én nem tűrhetem, hogy tönkretegye magát. Ilyen sok és ennyiféle elfoglaltság akarva-akaratlanul kárára lesz az ön egészségének és az én intézményeimnek is. Ezen kívül az épelméjűségéről is pletykák keringenek; a helyi hatóságok tiltakozása miatt pedig kénytelen vagyok azt tanácsolni…
- Mit, őrgrófné?
- Azt, hogy vagy a fiúkkal való, vagy a menhelyi munkát hagyja abba. Gondolja át és adjon választ nekem.
- Az én válaszom már készen áll. Önnek van pénze, és könnyen talál az intézetei számára annyi papot, amennyit csak akar. A szegény gyerekekkel más a helyzet. Ha most visszavonulok, minden füstbe megy, ezért továbbra is ugyanúgy megteszek mindent a Menhelyért, amit csak tudok, de felhagyok a rendszeres foglalkozással és az elhagyott gyermekek gondozásának szentelem magam.
- De hogyan fog így megélni?
- Isten mindig segített rajtam, és a jövőben is fog.
- De máris megromlott az egészsége, és az esze sem jól forog. Adósságai lesznek, és ismét hozzám fordul majd. Itt és most megmondom önnek: nem adok egy fillért sem a fiainak. Fogadja meg anyai tanácsomat. Továbbra is folyósítom a fizetését, fel is emelem, ha azt akarja. De menjen el, pihenjen egy, három, akár öt évig. Ha helyreállt az egészsége, visszatérhet a Menhelyre, ahol mindig szívesen várják. Ellenkező esetben arra kényszerít, hogy elbocsássam intézményeimből. Ezt komolyan gondolja meg.
- Már döntöttem, őrgrófné. Az én életem a fiataloké. Hálás vagyok nagylelkű ajánlatáért, de nem térhetek le arról az útról, melyet a Gondviselés jelölt ki számomra.
- Tehát a csavargóit elébe helyezi az én intézményeimnek? Akkor ebben a percben el van bocsátva. Még ma gondoskodom a helyettesítéséről.
Rámutattam, hogy egy ilyen hirtelen elbocsátás találgatásokra adhat alkalmat, ami hozzá is, hozzám is méltatlan lenne. Jobb lenne nyugodtan cselekedni és megőrizni egymás iránt azt a felebaráti szeretetet, amelyről mindkettőnknek számot kell majd adnunk az Úr színe előtt.
- Tehát – mondta végül – adok három hónapot, azután átadom a kórház igazgatását másoknak.
Elfogadtam a felmondását, és Istenre bíztam a sorsomat.
Eközben egyre jobban terjedt a hír, hogy Don Bosco megbolondult. A barátaim sajnálkoztak; mások kinevettek, de mindenki igyekezett távol tartani magát tőlem. Az érsek nem törődött vele; Don Caffasso a kivárást javasolta, Don Borrelli hallgatott. Így minden munkatársam magamra hagyott a négyszáz fiúval.
E. CERIA, Epistolario di San Giovanni Bosco, p. 161
donbosco.press/Szaléziak.HU
