Ma már elég könnyű találkozni egy szenttel, ahogy ez már velem is többször megtörtént. Többekkel is találkoztam: Ildefonso Schuster milánói bíborossal (ő bérmált) és XXIII. János és VI. Pál pápákkal; beszéltem Teréz anyával, sőt, II. János Pál pápával még ebédeltem is. De egy évszázaddal ezelőtt ez nem volt ilyen egyszerű, így személyesen megkeresni egy szentet olyan élmény volt, ami belevésődött a szerencsés ember elméjébe és szívébe.
Ez volt az eset Dom Edmond Obrecht francia trappista apáttal (1852-1935). Még 1934-ben, amikor Don Boscót szentté avatták, három nappal az ünnepélyes ceremónia után az amerikai katolikus hetilap, a Louisville Record szerkesztőjének vallotta meg nagy megelégedését, amiért személyesen találkozott az új szenttel, kezet fogott vele, sőt vele ebédelt.
Mi történt? Az epizódot az életrajzában írja le.
Négy óra Don Boscóval
Az 1852-ben Elzászban született Edmond Obrecht 23 évesen trappista szerzetes lett. Amint 1879-ben pappá szentelték, Edmond atyát Rómába küldték három trappista obszerváns generálprokurátor titkáraként, amelyek 1892-ben egyetlen renddé egyesítettek, a rendfőnökség pedig az olasz fővárosban lévő Tre Fontane trappista rendház lett.
Római tartózkodása alatt vasárnap szabadnapja volt, és ezt kihasználva elment a Santa Croce in Gerusalemme bazilikába, hogy ciszterci testvéreivel együtt ünnepelje a szentmisét. A címzetes celebráns Róma vikáriusa, Lucido Maria Parocchi bíboros volt, így Edmond atyának volt alkalma többször szolgálni ünnepélyes pápai istentiszteleteken és jól megismerni.
1887. május 14-én a római Szent Szív templom felszentelését tűzték ki, a mai Termini pályaudvar mellett: egy csodálatos templom ez, amely Don Boscónak egy vagyonba került, és amelyért „testét és lelkét” adta annak érdekében, hogy sikeres legyen a befejezése. Sikerült is neki, és az akkorra már erősen megromlott egészségi állapota ellenére (nyolc hónap múlva meghal) jelen akart lenni az ünnepélyes felszentelési szertartáson.
Erre a nagyon hosszú ünnepre (öt óra zárt ajtók mögött) kísérte el Parocchi bíborost Edmond atya. Kifejezetten felejthetetlen élmény volt számára. 50 évvel később ezt írta: „A hosszú szertartás alatt abban az örömben és megtiszteltetésben részesültem, hogy Don Bosco mellett ülhettem a templom szentélyében, és a felszentelés után ugyanahhoz az asztalhoz kerültem, mint ő és a bíboros. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, hogy közeli kapcsolatba kerültem egy szentté avatott személlyel, és az a mély benyomás, amelyet rám tett, hosszú éveken át az elmémben maradt.” Edmond atya sokat hallott Don Boscóról, akit abban az időben, amikor a Szentszék diplomáciai kapcsolatai megszakadtak az új Olasz Királysággal, nagy becsben tartottak és nagyra becsültek az akkori politikusok: Zanardelli, Depretis, Nicotera. Az újságok beszámoltak arról, hogy közbenjárásával néhány súlyos kérdés rendeződött az új püspökök kinevezésével és az egyes egyházmegyék vagyonának birtokbavételével kapcsolatban.
Edmond atya nem elégedett meg ezzel a felejthetetlen élménnyel. Később egy utazása során áthaladt Torinón, és meg akart állni, hogy meglátogassa Don Bosco nagyszerű szalézi művét. Csodálta, és csak örülni tudott boldoggá avatásának napján (1929. június 2.).
Utóirat
A Szent Szív Templom felszentelése előtti napon, 1887. május 13-án XIII. Leó pápa egyórás audienciát adott Don Boscónak a Vatikánban. Nagyon szívélyes volt vele, és még azzal is viccelődött, hogy Don Bosco, az életkorát tekintve, közel áll a halálhoz (de fiatalabb volt a pápánál!), de Don Boscónak volt egy olyan gondolata, amit talán nem mert kifejteni magának a pápának. Néhány nappal később, május 17-én, Rómából való távozásakor megtette: megkérdezte, hogy ki tudja-e fizetni a templom homlokzatának teljes költségét vagy annak egy részét: egy szép összeget, 51 000 lírát (230 000 eurót). Bátorság vagy merészség? Rendkívüli magabiztosság vagy egyszerű szemtelenség? Tény, hogy néhány hónappal később, november 6-án Don Bosco visszatért a feladathoz, és Francesco della Volpe monsignor, a pápa belföldi elöljárója közbenjárását kérte, hogy megszerezze – írta – „az 51 000 frankot, amelyet a Szentatya jótékonysága miatt remélt, hogy maga fizeti ki… A mi ekonómusunk Rómába megy, hogy rendezze ennek az építkezésnek a költségeit; ő megy el hozzá a lehető legjobb válaszért." Garantálta, hogy »több mint háromszázezer árvánk minden nap imádkozik Őszentségéért«”. És így zárta: „Kérem, bocsássa szegényes és csúnya írásomat. Nem tudok már írni."
Szegény Don Bosco: májusban abban a templomban, a Segítő Szűz Mária oltára előtt misézve többször is elsírta magát, mert kilencéves kori álmát látta valóra válni; de hat hónappal később a szíve még mindig gyötrődött, mert a halálakor, amit közelinek érzett, súlyos adósságot hagyott hátra, hogy lezárja ugyanannak a templomnak a számláit.
Valóban több évet töltött ezzel, az „utolsó leheletéig”. Nagyon kevesen tudják ezt azon emberek tízezrei közül, akik naponta elhaladnak mellette a Termini pályaudvarról kifelé menet a Via Marsalán.
P. Francesco Motto SDB
donbosco.press/Szaléziak.HU
