Don Bosco, a politika és a szociális kérdés
2024-06-18 Kedd | #Aktuális
Politizált Don Bosco? Igen, de nem a szó hagyományos értelmében. Ő maga mondta, hogy a politikája a Miatyánk: a lelkek megmentése, a szegény fiatalok nevelése és oktatása.
Don Bosco és a politika
Don Bosco intenzíven és tudatosan élt a számára is példátlan problémákkal, százada nagy kulturális és társadalmi változásaival, különös tekintettel azok politikai vonatkozásaira, és megfontoltan döntött arról, hogy ezt lelkiségének részévé és küldetésének jellemzőjévé akarja tenni
Tudatosan nem akart „nem pártpolitikát űzni”, és lelki örökségül hagyta rendjének, hogy ezt ne tegye, nem azért, mert „apolitikus” volt, azaz elidegenedett korának nagy emberi problémáitól és a társadalomtól, amelyben élt, hanem azért, mert a társadalom reformjának akarta szentelni magát anélkül, hogy politikai mozgalmakba bocsátkozott volna. Nem volt tehát „elrugaszkodott”; éppen ellenkezőleg, azt akarta, hogy szaléziak valóban „elkötelezettek” legyenek. De tisztázni kell ennek a politikai elkötelezettségnek a jelentését.
A „politika” kifejezés kétféle értelemben használható: az elsőben olyan értékeket és célokat jelöl, amelyek a „közjót” a társadalom átfogó perspektívájában határozzák meg; a második értelemben a „közjó” elérése érdekében követendő eszközöket és módszereket jelöli meg.
Az első jelentés a politikát a szó legtágabb értelmében veszi figyelembe. Ezen a szinten mindenkinek politikai felelőssége van. A második jelentés a politikát olyan kezdeményezések sorozatának tekinti, amelyek politikai pártokon stb. keresztül a hatalom gyakorlását az emberek javára irányítják. Ezen a második szinten a politika összefügg a beavatkozással az ország kormányzásába, ami túlmutat a Don Bosco által kívánt elkötelezettségen.
Felismerte magában és szaléziakban az első jelentéshez kapcsolódó politikai felelősséget, amennyiben ez egy vallásos nevelési kötelezettség, amelynek célja a politikát keresztény módon informáló kultúra megteremtése. Ebben a második értelemben Don Bosco politizált, még akkor is, ha más kifejezésekkel mutatta be, mint például „az ifjúság erkölcsi és polgári nevelése”.
Don Bosco és a szociális kérdés
Don Bosco bemutatta korának társadalmi fejlődését. „Először is azon kevesek közé tartozott, akik azonnal megértették – és ezt már ezerszer elmondta –, hogy a forradalmi mozgalom nem csak egy múló vihar. Nem minden, a népnek tett ígéret volt tisztességtelen, és sokan válaszoltak a proletariátus egyetemes, élő törekvéseire. Másrészt látta, hogy a gazdagság kezdett a könyörtelen kapitalisták monopóliumává válni, és hogy a főnökök igazságtalan paktumokat kényszerítenek az elszigetelt és védtelen munkásra mind a bérek, mind a munkaidő tekintetében; látta, hogy az ünnepek megszentelését gyakran brutálisan megakadályozzák, és hogy ezeknek az okoknak szomorú következményeket kell produkálniuk: a munkások hitvesztését, családjaik nyomorát és a felforgató maximákhoz való ragaszkodást. Ezért a munkásosztályok irányítójaként és fékezőjeként szükséges pártnak tartotta, hogy a papság közeledjen hozzájuk" (MB IV, 80).
Azzal a szándékkal fordult a szegény ifjúsághoz, hogy az erkölcsi üdvösségéért munkálkodjon, és így együttműködjön az új társadalom keresztény felépítésében, ami pontosan annak a természetes és elsődleges hatása és következménye volt, amit e társadalomról és annak jövőjéről megsejtett.
De nem szabad technikai képleteket keresni Don Bosco szavaiban. Don Bosco csak a vagyonnal való visszaélésről beszélt. Olyan nyomatékkal, olyan kifejezőerővel és rendkívüli eredeti koncepcióval beszélt róla, hogy nemcsak az évszázad gonoszságairól alkotott diagnózisának élességét, hanem a gyógyítani vágyó orvos bátortalanságát is feltárja. Az orvosságot a vagyon keresztény felhasználásában, társadalmi funkciójának tudatosításában jelölte meg. A gazdagsággal sokat visszaélnek – ismételte szüntelenül. A gazdagokat emlékeztetni kell kötelességükre, mielőtt a katasztrófa bekövetkezne.
Igazságszolgáltatás és jótékonyság
Megemlítve a torinói munkát, amelyet Cottolengo kanonok és Don Bosco Torinóban végzett, a Torinói Egyetem Politikatudományi Intézetének professzora elismeri e két szent által végzett jótéteményeket, de aztán kifejti azt a véleményét, hogy „a piemonti karitatív mozgalom ezen aspektusa, az elért figyelemre méltó eredmények ellenére, történelmileg negatív volt”, mert minden másnál jobban hozzájárult volna a jogaikat követelő néptömegek cselekvésében rejlő haladás megállításához.
Véleménye szerint „e két piemonti szent tevékenységét megrontotta a mindkettőjüket mozgató alapkoncepció, mely szerint mindent az isteni Gondviselés irgalmas kezére bíztak” (uo.). Elidegenedtek volna a tömegek valódi mozgalmaitól és jogaitól, mivel a körülmények kényszeréből adódóan egy olyan társadalom képéhez kötődtek, amely nemességből és népből, gazdagokból és proletariátusból állt, ahol a gazdagoknak irgalmasnak, a szegényeknek pedig alázatosnak és türelmesnek kellett lenniük. Röviden, Cottolengo Szent József és Bosco Bosco Szent János nem ismerte volna fel az osztályok változásának problémáját.
Nem állhatok meg itt, hogy megvizsgáljam Cottolengo esetét. Csak azt emelem ki, hogy közbelépése egy égető élményre reagált, amely azonnal arra késztette, hogy tegyen valamit, ahogy az evangélium irgalmas szamaritánusa tette (Lk 10,29-37). Jaj, ha az irgalmas szamaritánus megvárta volna, hogy a társadalom változása közbelépjen. Meghalt volna az ember a Jerikói úton! „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) Cottolengo Szent József cselekvési programja volt. Mindenkinek van küldetése az életben. A gonosz hatásai elleni fellépés nem zárja ki annak felismerését, hogy az okok felé kell menni. De mégis ez a legsürgősebb tennivaló. És akkor Cottolengo nemcsak erre gondolt, hanem sokkal többre is.
Don Bosco beavatkozását a szociális kérdésben egy alapvető lehetőség vezérelte: a szegényekért, a tényekért és azokkal a párbeszédért azokkal, akiket, még ha a másik oldalon is, rá lehet venni arra, hogy tegyenek valamit.
Don Bosco hozzájárulása
Nevelő papként Don Bosco a szegény és elhagyott fiatalok mellett döntött, és túllépett a tisztán karitatív eszményen, felkészítve a fiatalokat arra, hogy becsületesen tudják érvényesíteni jogaikat.
Első tevékenysége elsősorban a szegény inasok és egédmunkások javára irányult. Közbelépései, amelyeket ma szakszervezeti jellegűnek nevezhetnénk, közvetlen kapcsolatba hozták ezeknek a fiataloknak a főnökeivel, hogy „munkabérleti szerződést” kössön velük.
Aztán felismerve, hogy ez a segítség csak bizonyos esetekben oldja meg a problémákat, elkezdett kézműipari műhelyeket, kisvállalkozásokat létesíteni, ahol a kész termékek egy szakvezető irányításával maguknak a tanoncoknak a javára válnak. Arról volt szó, hogy otthon szervezzék meg a tanoncképzést, hogy a fiatal tanoncok anélkül kereshessék kenyerüket, hogy gazdáik kizsákmányolják őket. Végül eljutott a szakvezető gondolatára, aki nem a műhely mestere vagy az iskola alkalmazottja, hanem szerzetes testvér, a szakma mestere, aki önzetlenül, teljes munkaidőben és hivatásból teljes szakmai és keresztény nevelést adhat a fiatal tanoncoknak.
Az általa megálmodott szakiskolák, amelyeket később utódai megvalósítottak, fontos hozzájárulást jelentettek a munkáskérdés megoldásához. Nem ő volt az első és nem is az egyetlen ebben a törekvésben; ő azonban a maga módján járult hozzá, különösen azzal, hogy intézményét összhangba hozta a kor természetével, és saját nevelési módszerét adta hozzá.
Ezért nem meglepő, hogy a múlt század nagy katolikus szociológusai odafigyeltek Don Boscóra. Charles Emil Freppel (1827-1891), Angers püspöke, nagy műveltségű ember és a Francia Kamara tagja, 1884. február 2-án a Parlamentben a munkáskérdésről mondott beszédében így fogalmazott: „Páli Szent Vince egymaga többet tett kora munkáskérdésének megoldásáért, mint XIV. Lajos századának összes írója. És ebben a pillanatban Olaszországban egy papnak, Don Boscónak, akit Párizsban láthattak, jobban sikerül előkészítenie a munkáskérdés megoldását, mint az olasz parlament összes szónokának. Ez a vitathatatlan igazság” (vö. Journal officiel de la République française… Chambre. Débats parlementaires, 3 fevrier 1884, 280. o.).
Egy tanúságtétel, amelyhez nem kell további kommentár…
P. Natale Cerrato SDB
donbosco.press/Szaléziak.HU
