Ferenc pápa a fiatalokhoz Vilniusban: Az élet nem videójáték és nem labirintus!
2018-09-24 Hétfő | #Egyház | ARCHIVÁLT
Ferenc pápa • fiatalok •
Szeptember 22-én este a Szentatya a litván fiatalokkal találkozott a vilniusi székesegyház előtti téren. Az énekekkel és tánccal kísért találkozón először egy lány és egy fiú tanúságtétele hangzott el, ezt követően mondta el beszédét a pápa.
Szép estét mindnyájatoknak!
Köszönöm, Monika és Jonas, tanúságtételeteket! Barátként fogadtam, mintha együtt ülnénk egy bárban, mesélnénk egymásnak életünk dolgait, söröznénk vagy épp girát [sötét rozsból készült alacsony alkoholtartalmú üdítő] kortyolgatnánk, miután megnéztünk egy előadást a „Jaunimo teatras”-ban [ifjúsági színház].
A ti életetek azonban nem színpadi mű, hanem valóságos, konkrét mű, miként valamennyiünké, akik itt vagyunk, ezen a két folyó által körülvett, szép téren. És talán mindez majd segít benneteket újraértelmezni életeteket, és felfedezni benne Isten áthaladását… Mert Isten mindig áthalad életünkön! Mindig! Egy nagy filozófus azt mondta: „Félek, amikor Isten áthalad. Attól félek, hogy nem veszem észre!”
Mint ez a székesegyház, ti is megtapasztaltatok olyan eseményeket, amelyek összetörtek benneteket, tűzvészeket, melyek után nem sok reményetek maradt újrakezdeni. Ez a templom többször is tűz martalékévá vált, összedőlt, mégis mindig voltak olyanok, akik úgy döntöttek, hogy újraépítik, akik nem engedték, hogy a nehézségek legyőzzék őket, akik nem adták meg magukat. Van egy szép alpesi ének, mely így szól: „A felfelé haladás művészetének nem az a titka, hogy nem esünk el, hanem az, hogy nem maradunk a földön.” Mindig újrakezdeni, így kell felfelé haladni. Mint ez a székesegyház. Hazátok szabadsága is azoknak köszönhető, akik nem engedték, hogy hogy legyőzze őket a rémület vagy a sorscsapás. Az élet, apukád állapota és halála, Monika, a betegséged, Jonas, elpusztíthatott volna benneteket… Ti mégis itt vagytok, hogy hívő hozzáállással megosszátok velünk tapasztalatotokat, mi pedig felfedezzük, hogy Isten megadta nektek a kegyelmet a nehézségek elviseléséhez, a felkeléshez, a továbbhaladáshoz az életben.
Azt kérdezem magamtól: hogyan áradhatott belétek Istennek ez a kegyelme? Biztos nem a semmiből, nem varázsütésre, az élet nem varázspálcával működik! Olyan emberek révén történhetett ez, akik keresztezték életutatokat, jó emberek révén, akik táplálták hittapasztalatotokat. Az életben mindig adódnak olyan emberek, akik kinyújtják felénk kezüket, és segítenek talpra állni. Monika, a nagymamád, az édesanyád és a ferences plébánia olyanok voltak számodra, mint ennek a két folyónak az egybefolyása: ahogyan a Vilnia egyesül a Nerisszel, úgy kapcsolódtál te is, úgy engedted, hogy ez a kegyelmi folyam vigyen téged. Mert az Úr úgy ment meg, hogy egy nép részévé tesz bennünket. Az Úr úgy ment meg, hogy egy nép részévé tesz bennünket! Egy népbe illeszt bennünket, és identitásunkat végeredményben a néphez való tartozásunk adja majd meg. Senki sem mondhatja: „Én egyedül is megmenekülök”, hiszen mindnyájan kapcsolódunk egymáshoz, mindnyájan „hálózatban” vagyunk. Isten ebbe a kapcsolati dinamikába akart belépni, és közösségben vonz magához bennünket, megadja életünknek az identitás és a hovatartozás teljes értelmét (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 6). Te is, Jonas, másokban, a feleségedben és az esküvőtök napján kimondott ígéretedben találtad meg a motívumot ahhoz, hogy továbbmenj, harcolj és élj. Ne engedjétek, hogy a világ elhitesse veletek, hogy jobb egyedül járni! Egyedül sosem ér célba az ember. Persze elérhetsz sikert az életben, de szeretet nélkül, társak nélkül, néphez tartozás nélkül, az együtt kockáztatás gyönyörű tapasztalata nélkül. Nem lehet egyedül menni. Ne engedjetek annak a kísértésnek, hogy magatokra összpontosítsatok, hogy önzővé váljatok, vagy felszínessé váljatok, amikor fájdalommal, nehézségekkel vagy múló sikerrel találkoztok. Mondjuk ki újra magunkban, hogy „ami a másikkal történik, az velem történik”, ússzunk szemben az árral, ne engedjünk az elszigetelő individualizmusnak, mely magunk körül forgóvá tesz bennünket, kérkedővé, olyanná, hogy csak saját imidzsünkkel és jólétünkkel törődjünk. Imidzsünkkel törődni, vagyis a kinézetünkért aggódni. Csúnya a tükör előtt forgó élet, csúnya! Viszont szép a másokkal, a családban, a barátokkal, a népemmel együtt vívott harcban élt élet… Így szép az élet!
Keresztények vagyunk, és az életszentséget tűzzük célul magunk elé. Úgy törekedjetek az életszentségre, hogy találkoztok másokkal, szeretetközösségben vagytok a többi emberrel, és odafigyeltek szükségleteikre (vö. ugyanott, 146). Igazi identitásunk megkívánja, hogy egy néphez tartozzunk. Nem léteznek „laboratóriumban” készített identitások, nem léteznek, sem „desztillált” identitások, „fajtiszta identitások”: ilyenek nem léteznek. Az együtt haladás, az együtt harcolás, az együtt szeretés identitása létezik. A családhoz, egy néphez tartozás identitása létezik. Az az identitás létezik, amely szeretetet, gyengédséget, másokkal való törődést… ad neked. Az az identitás létezik, amely erőt ad, hogy harcolj, ugyanakkor gyengédséget, hogy simogass. Valamennyien ismerjük a néphez tartozás szépségét, fáradtságát – jó dolog, ha a fiatalok elfáradnak, mert az annak a jele, hogy dolgoznak –, és sok esetben a néphez tartozás fájdalmát is: ti ismeritek ezeket. Ebben gyökerezik a mi identitásunk, nem vagyunk gyökértelen emberek. Nem vagyunk gyökértelen emberek!
Mindketten utaltatok a kórusban való jelenlétre, a családi imára, a misére, a katekézisre, és a rászorulók segítésére is; hatalmas fegyverek ezek, melyeket az Úr nekünk ad. Az ima és az ének, hogy ne zárkózzunk ennek a világnak az immanenciájába: Istenre szomjazva kiléptetek önmagatokból, és Isten szemével tudtátok szemlélni azt, ami a szívetekben történt (vö. ugyanott, 147); amikor zenéltek, megnyíltok a befogadó hallgatásra és benső világotokra, és így engeditek, hogy érzékenységetek megszólítsák, s ez mindig jó alakalom a megkülönböztetésre (vö. Ifjúsággal foglalkozó szinódus: Instrumentum laboris, 162). Nyilvánvalóan megélhetitek az imát „lelki küzdelemként”, de benne sajátítjuk el a Szentlélek meghallását, az idők jeleinek felismerését, és benne találunk erőre, hogy folytassuk az evangélium hirdetését. Milyen más módon harcolhatnánk a csüggedés ellen, mely megkísért bennünket saját nehézségeink, mások problémái, a világ szörnyűségei láttán? Hogyan érhetnénk el ima nélkül, hogy ne higgyük, hogy minden tőlünk függ, hogy egyedül kell szembenéznünk a bajokkal? „Jézus és én: abszolút többség!” Ne felejtsük el, ezt egy szent, Szent Alberto Hurtado mondta. A Jézussal, az ő szavával, az Oltáriszentséggel való találkozás emlékeztet bennünket, hogy nem számít, mennyire erős az ellenfél, nem számít, hogy a „Žalgiris Kaunas” vagy a „Vilnius Rytas” az első [a fiatalok nevetnek, tapsolnak]… Ha már itt tartunk, melyik áll az első helyen? [A pápa nevet, a fiatalok is nevetnek.] Nem számít, melyik az első, nem számít az eredmény, csak az, hogy az Úr velünk legyen!
Nektek is támaszt jelentett az életben az a tapasztalat, hogy segítetek másoknak, annak felfedezése, hogy élnek közelünkben olyanok, akik rosszul vannak, sokkal rosszabbul, mint mi. Monika, elmesélted nekünk, hogy fogyatékkal élő gyermekekkel dolgoztál. Ha látjuk mások törékenységét, az a valóságba helyez bennünket, meggátolja, hogy saját sebeinket nyalogassuk. Csúnya dolog panaszkodva élni, csúnya! Csúnya dolog sebeinket nyalogatva élni! Milyen sok fiatal van, aki elhagyja hazáját, mert nincs munkalehetőség! Milyen sok fiatal válik depresszió, alkohol és drog áldozatává! Ti jól tudjátok. Milyen sok idős ember van, aki magányos, senkivel sem tudja megosztani a jelent, és abban a félelemben él, hogy visszatér a múlt! Ti, fiatalok, képesek vagytok válaszolni ezekre a kihívásokra jelenlétetekkel, az egymással és a másokkal való találkozással. Jézus arra hív, hogy lépjünk ki magunkból, és vállaljuk fel, hogy „szemtől szemben” találkozzunk másokkal. Igaz, hogy a hit Jézusban sokszor megkívánja a hívő ugrást a sötétbe, és ez félelmet kelt. Máskor arra késztet, hogy megkérdőjelezzük magunkat, hogy kilépjünk sémáinkból, és ez szenvedést okozhat nekünk, elbátortalanodhatunk. De ti csak legyetek bátrak! Jézus követése egy lelkesítő kaland, mely jelentéssel tölti meg életünket, megérezteti velünk, hogy egy olyan közösség része vagyunk, amely bátorít bennünket, kísér bennünket, kísér a szolgálatban. Kedves fiatalok, érdemes követni Krisztust, érdemes! Ne féljünk részt venni a forradalomban, amelyre ő hív bennünket: a gyengéd szeretet forradalmában (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 88)!
Ha az élet színpadi mű vagy videojáték lenne, pontos időkeretek közé lenne szorítva, kezdettel és véggel, amikor legördül a függöny vagy valaki megnyeri a játékot. Az életet azonban más idővel mérik, nem a színház vagy a videojáték idejével; az életet Isten szívéhez kapcsolódó időkkel játsszuk; időnként előrelépünk, máskor visszafelé haladunk, próbálkozunk ezzel-azzal az úttal, változtatunk… Úgy tűnik, a döntésképtelenség abból a félelemből születik, hogy legördül a függöny, vagy hogy az időmérő kizár bennünket a játékból és nem enged magasabb játékszintre lépni. Az élet ezzel szemben mindig úton levés, az élet úton van, nem áll meg; az életben mindig úton vagyunk, keressük a helyes irányt, és nem félünk, hogy vissza kellene térnünk, ha hibáztunk. A legveszélyesebb az, ha az utat összekeverjük egy labirintussal: csak kerülgetjük az életet, önmagunk körül forgunk anélkül, hogy rálépnénk az előrevivő útra. Kérlek benneteket, ne a labirintus fiataljai legyetek, amelyből nehéz kikecmeregni, hanem úton járó fiatalok! Semmi labirintus: úton járás!
Ne féljetek Jézus mellett dönteni, ne féljetek azonosulni az ő ügyével, az evangélium, az emberiség, a konkrét emberek ügyével! Mert ő sosem száll ki életetek hajójából, mindig ott áll majd útkereszteződésinknél, és sosem hagy fel azzal, hogy újjáépítsen bennünket, még ha mi időnként neki fogunk is önmagunk lebontásához. Jézus nagylelkűen hosszú időket ajándékoz nekünk, ahol van tér a bukásokra, ahol senkinek sem kell emigrálnia, mert van hely mindenkinek. Sokan akarják majd elfoglalni szíveteket, elárasztani konkollyal vágyaitok szántóföldjét, de végül, ha odaadjuk életünket az Úrnak, mindig a jó mag győz! Tanúságtételetekben, Monika és Jonas, a nagymamáról, az anyukáról beszéltetek… Azt szeretném mondani nektek – és legyetek nyugodtak, ezzel befejezem! –, hogy ne feledkezzetek el népetek gyökereiről! Gondoljatok a múltra, beszéljetek az idősekkel: nem unalmas az öregekkel beszélni! Keressétek fel az időseket, kérjétek meg őket, hogy meséljenek népetek gyökereiről, az örömökről, a szenvedésekről, az értékekről! Így, ha merítetek a gyökerekből, előre tudjátok vinni népeteket, népetek történelmét egy gazdagabb termés felé. Kedves fiatalok, ha nagy és szabad népet akartok, akkor szívjátok magatokba népetek emlékezetét, és építsétek tovább azt!
Hálásan köszönöm!
Magyar Kurír/Szaléziak.HU
