Főoldal / Szalézi világ / Fernando Calò – egy élet, amely önmagáért beszél
Fernando Calò – egy élet, amely önmagáért beszél
2019-05-12 Vasárnap | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Még egy a "fiatal szentek" közül - talán néhányan még emlékeznek is a nevére, hiszen szerepelt Pascual Chavez előző rendfőnök néhány évvel ezelőtt az ifjú szentekről készült naptárában is, Sigmund Ocasiónnal és másokkal együtt. Egy élet, amely önmagáért beszél.
Szentnek lenni nem csak néhányak kiváltsága, hanem mindenki számára cél, kortól vagy társadalmi helyzettől függetlenül. A kereszténység történetében soha nem volt hiány a fiatal és gyermek szentekben, bár az Egyház gyakorlata sokáig nem szorgalmazta, hogy gyermekeket vagy serdülőket avassanak szentté vagy boldoggá. Később ez a tiltás megszűnt, és sok gyermeket és fiatalt emeltek, vagy emelnek hamarosan oltárra. Emellett felgyorsultak a már folyamatban lévő boldoggá, és szenttéavatási eljárások. Csak néhányat említünk:
Isten szolgái: Silvio Dissegna 12 éves Moncalieriből (TO); Aldo Blundo 15 éves Nápolyból; Angela Iacobellis 13 éves Nápolyból; Girolamo Tiraboschi, kamiliánus novícius Cremonából; Giuseppe Ottone 13 éves Torre Annunziatából (NA); Tiszteletreméltó Maggiorino Vigolungo 14 éves, pálos jelölt Benevellóból (Cuneo); Mari Carmen Gonzalez-Valerio 9 éves spanyol kisllány; Szent Giacinta Marto 10 éves és Szent Francesco Marto 11 éves, a fatimai látnokok Portugáliából; Boldog Nunzio Sulprizio 19 éves Nápolyból; Boldog Pedro Calungsod, 18 éves, egy filippínó mártír; Boldog David Okelo 16 éves és Gildo Irwa 12 éves, ugandai mártírok; Boldog Laura Vicuña 13 éves Chiléből; Savio Szent Domonkos 15 éves, Don Bosco oratóriumából; Goretti Szent Mária 12 éves Nettunóból (Latina) stb.
De nem feledkezhetünk meg a korai keresztény idők fiatal szentjeiről és mártírjairól sem, mint pl. Szent Tarzíciusz, Szent Vitus, Szent Pongrác, Szent Ágota, Szent Ágnes… Ehhez a hiányos listához hozzáadhatjuk azt a számtalan fiút és lányt, akik idő előtt a mennybe mentek, egy fényes ösvényt és példát hagyva maguk után olyannyira, hogy megérdemlik, hogy úgy mutassunk rájuk, mint „korunk hiteles tanúságtevőire”.
Ebbe a csoportba tartozik a 17 éves portugál Fernando Calò is. Egyike volt a sok gyermeknek, aki egy hirtelen kapcsolatból származott, különösen a háború idején, amikor senki sem tudta mit hoz a holnap. Soha nem ismerte az apját, az otthon melegét és a család szeretetét; édesanyja, Giuseppina Perreira leány-anya volt, egy szobalány, aki kevés időt töltött fiával. Egy árvaházra bízta, ahonnan ki tudja, miért egy elfekvőbe került, ahol éhség és szegénység uralkodott, és természetesen hiányzott a gyermekek számára annyira szükséges szabadidő és nyugalom.
Néhány hónapot a nagynénjével töltött, de a sokáig elnyomott életerejével nem tudott mit kezdeni, ezért nagynénje az Estoril Szalézi Intézetbe helyezte el, ahonnan minden este visszatért az anyjához a nyomorba.
Fernando itt felfedezett egy új világot, futhatott és focizhatott, kiélhette nagy szenvedélyét az Intézet hatalmas udvarán, anélkül, hogy folyamatosan meg kellett volna torpannia; de a szaléziaknál ez a nyolcéves gyermek megismerte az ima és a máriás odaadás örömét (csak fél évvel korábban keresztelkedett meg) és este, amikor visszatért az anyjához, elalvás előtt imádkozott vele.
Sajnos, az anya, akit a nehéz élet megkeményített, már évek óta nem járt templomba, és amikor Fernando vasárnap hívta őt, hogy menjen el vele a szentmisére, mindig talált kifogást, hogy ne kelljen elkísérnie a fiút.
Az általános iskola után szakiskolába kezdett járni, ezúttal a lisszaboni szaléziakhoz. Sok erőfeszítést fektetett a tanulásba, és sikerei is voltak, de nem mindig tudta legyőzni és kordában tartani tüzes természetét, sokszor került összetűzésbe társaival. Mindig hajlott arra, hogy kiadja minden haragját, amit magában hordott; ingerlékeny, élénk és lázadó volt, és gyakran barátkozott olyan fiúkkal, akik közül némelyikkel nem nagyon volt ajánlott.
Ilyen helyzetben logikus volt, hogy mindig az asszisztensek szeme elé került, de az intézet igazgatója jól megértette személyiségének és tulajdonságainak rejtett részét. Egy nap magához hívta, és meglehetősen egyedülálló javaslatot tett neki: hogy pontosan közöttük, a nehezebb és legbosszantóbb társak között apostolkodjon.
Fernando megértette az igazgató belé vetett bizalmát, ezért elfogadta; négy nehéz természetű barátjával kis csoportot alkotott, és velük kezdte az apostoli munkát, ami elsősorban a belső változáson alapult. Minden nap türelmesebbekké váltak, egyre jobban tanultak, és egyre nagyobb hangsúlyt fektettek szenvedélyükre, a focira.
1954 végéig Farnando naplót írt, amely tanúja volt a javulás iránti elkötelezettségének; 1955. február 20-án ezt írta: "A karnevál első napja. Néhány társat kerestem, hogy együtt imádkozzunk és engeszteljük Jézust az elkövetett bűnök miatt. Megkértem Jézust, hogy könyörüljön mindazokon, akik rosszfajta szórakozással sértik őt.” „Egy fiút megkínáltam az uzsonnámmal. Jóízűen megette. Ezt a kis áldozatot felajánlottam az anyám megtéréséért.”
1956 márciusában imái meghallgatást nyertek: Fernando nagy örömére az anyja úgy döntött, hogy meggyón. Az 1956 áprilisában tartott lelkigyakorlaton három elhatározást tett:
1 – Szeretném visszafogni a kíváncsiságomat; böjtöltetni akarom a szemem.
2 - A Szeplőtelen Szűz apostola akarok lenni.
3 - Pap akarok lenni.
De az Úr sokkal többet kért Fernandótól. 1956. április 20-án, az udvaron játszott labdarúgó-mérkőzés során a tornácon lévő oszlopba ütötte a fejét. Az ütés óriási volt. Fernando egy ideig kábult volt, és néhány napot töltött a kórházban. Miután visszatért a társaihoz, egy játék során összeütközött az ellenfélével, és erős fejfájást lett úrrá rajta, aránytalanul nagyobb a sérüléshez képest. Bevitték a lisszaboni kórházba, ahol lassan elvesztette a hallását. Az orvosok nem értették, mi történt fiúval, aki minden nap rosszabbul lett. Úgy döntöttek, hogy megműtik. Egy aggódó társa megkérdezte tőle: "Fernando, és ha meghalsz?" - Azt felelte: "Kész vagyok rá! ... A mennyországban is fociznak, nem?"
1956. július 26-án belépett a műtőbe, ahonnan többé sajnos nem jött ki élve. Mindössze 17 éves volt.
www.santiebeati.it/Antonio Borrelli/Ivo Coelho/Szaléziak.HU
